Zsûritagnak lenni a POSZT-on leginkább azért jó, mert nem kell tülekedni a stúdió-elõadásokon a helyekért. Ha fapados a nézõtér, akkor a legjobbik fapadot kapod. (Itt most muszáj megállnom egy kis kitérõre, mert szörnyû dolog történt. Ahogy leírtam a jobbik szót, azonmód rémülten korrigáltam, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek az, ami nekem. És ez baj. Baj, hogy a politika mindenre rátelepedett, hogy mindenrõl az jut az ember eszébe.

Lenyúlták a szavakat és a színeket. Kampányidőszakban - immár legalább egy éve - nem hordom kedvenc narancssárga esernyőmet, hogy se pro, se kontra ne nézzenek szimpátia-tüntetőnek. Aggodalmam tán nem alaptalan. Narancssárga dzsekis éltes asszony gomblyukában nemzeti szín pertli oszlatja a kételyt szürke hétköznapon is, mintha 2002 óta úgy maradt volna, ahogy március idusán Orbán Viktor rendelte. És nem ő az egyedüli. Mint a gyerekek, vagy a futballszurkolók: megannyi kívülhordós identitás. Aztán mégis jobb - vagy bal? - belátásra tértem, és visszaírtam az iket. De haladjunk.)

Zsűritagnak lenni sokkal jobb, mint válogatónak. A zsűritag egészen a díjkiosztó gáláig emelt fővel járhat, némi szorongás legfeljebb az utolsó stádiumban tör rá, hogy vajon hogy fogadják az egybegyűltek a kollektív döntést, amely kollektív döntésnek azonban, bárhogyan jön is létre, mindenképpen van egy nagy előnye. Bármily frusztráló, ha leszavazzák az embert, ha a véleményével kisebbségbe kerül, mutogathat a többiekre. Ha nem is bátran, mert azért nem nagyon illendő a különvélemény deklarálása, de legalább ott legbelül, a lelkiismeret tájékán. A válogató ezzel szemben - 2002-ben megtapasztaltam - végig görcsöli, végig szorongja az egészet, minden előadást külön-külön, mintha a sajátja volna. És hát végül is az, hiszen a saját ízléséről, gondolkodásmódjáról is sokat elárul az összeállított program. Akkor is, ha nem hozza minden produkció a korábban látott formáját, ha nem teljesít az optimumon, mert mondjuk mások a körülmények, mint a megszokott. A közönség - a szakmai is, amely pedig pontosan tudja, hogy van ilyen - kíméletlenül ítél, a válogató ítélőképességéről is. Igaz, a válogatónak viszont - szemben a zsűritaggal - nem kell kompromisszumot kötnie senkivel, csupán a saját lelkiismeretével. Az egyetlen közös a helyzetükben tehát az, hogy jó esetben mindkettőhöz tartozik némi skrupulus. Ettől eltekintve - mármint a skrupulustól (közéletünkben az ugyanis szükségtelennek tetsző cicoma) - a zsűrizés a demokrácia remek gyakorlóterepe. Egymástól teljesen különböző ízlésű, stílusú, habitusú embereknek kell végighallgatniuk, olykor elviselniük a többiek véleményét, temperamentumát, majd - elfogadva a többségi álláspontot! - dűlőre jutniuk úgy, hogy lehetőleg a beszélő viszony is megmaradjon. Ebből a szempontból az idei zsűri munkája eredményesnek mondható: bár az utolsó ülés helyenként hozta a parlamenti közvetítésekből, de az élet bármely más területéről is jól ismert, megszokott formát, komoly eredménynek mondható, hogy a szavazatarányok nyilvánosságra hozataláról például közös erővel le tudott mondani.

Amúgy tényleg rendkívül érdekes és tanulságos megismerni egymás színházi gondolkodását, különös tekintettel a külföldi zsűritagéra, adott esetben Jean- Pierre Thibaudat francia kritikuséra, aki ámulattal csodálta például azt, hogy mennyi sokszereplős, monumentális előadás születhet Magyarországon, szemben hazájával, ahol szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi színész legyen a színpadon. Különösen a kaposvári Veszett fejsze nyűgözte le e tekintetben (is), de a Katona Troilusa, a nyíregyházi Esztrád sokk, a miskolci Agyő Európa vagy a Bárka és a Maladype közös Empedoklésza s a székesfehérvári Csongor és Tünde ugyancsak okot adhatott az irigységre e tárgyban. Tán nem érdektelen adalék ez a struktúra-vitához, melynek egyik markáns irányzéka éppen a francia modellt tartja követendőnek. A külföldi, a kívülálló nézőpont a minőség, a művészi érték megítélését tekintve már csalókább. Kevéssé érzékelheti például egy előadás helyi értékét. Nemcsak arra gondolok, hogy a más történelmi múlt, más földrajzi, társadalmi, politikai környezet olyan problémafelvetésekre, de akár formanyelvi megoldásokra ösztönözhet, amelyek fontossága, elevensége, jelentősége a kívülálló számára nem feltétlenül "vehető". Egy-egy társulat sorsának, kondícióinak ismerete nélkül az sem igen jöhet át, hogy az adott előadás mit jelent létrehozói, egy művészi alkotóközösség életében. Ebből a szempontból nyilván kevésbé értékelhető egy külföldi szakember számára az a felszabadító erejű munka, amit Bodó Viktor végez immár második alkalommal a nyíregyházi színészekkel. Az Esztrád sokk jelentősége minden bizonnyal nagyobb a nyíregyházi társulat fejlődésében, formálódásában, mint Bodó Viktor rendezői pályáján, mondjuk a Boldogtalanok, vagy a Ledarálnakeltűntem után, de az eredmény így is megnyerő. Aminthogy a miskolciak Paolo Magelli rendezte Agyő Európa, Európa agyő című előadásán, meglehet, számon kérhető a formanyelvi eredetiség, de ez mit sem változtat azon, hogy egy pontosan, karakteresen dolgozó, összecsiszolódóban lévő együttest mutat a produkció, amelyben erős a színészi jelenlét: Máhr Ágié, Müller Julié, Kaszás Gézáé, Fandl Ferencé - és mindenekelőtt Varga Klárié, akit öröm mind több előadásban színpadon látni.

Magam mindenesetre a kívülálló nézőpontjának említett sajátosságai miatt vagyok némileg szkeptikus a magyarországi nemzetközi színházi fesztivál dühödt követelését illetően - a dühödt itt annyit tesz, hogy az idea mellett érvelők általában a honi színjátszás és színházi szakma ócsárlásával szokták egybekötni az igény megfogalmazását. Természetesen jó minél több izgalmas, érdekes, a világ más szegleteiből érkezett s az átlagból kiemelkedő produkciót látni - ne felejtsük, ezeken a fesztiválokon soha nem az átlag mutatkozik meg, más nemzetek színházkultúrájára vonatkozó messzemenő következtetések levonására tehát ezek a fesztiválok aligha alkalmasak -, amely átlagból kiemelkedő előadásokhoz foghatóak nálunk is akadnak. Miként egyébként nemzetközi fesztiválok is: a Kortárs Drámafesztivál például, amelyen legutóbb a kitűnő litván rendező, Hermanis elbűvölő munkája, a Hosszú élet volt látható például, vagy Szigarjev Gyurma című darabjának ugyancsak híres orosz előadása, de ott van az idén már másodszor megrendezett gyulai Shakespearefesztivál, amelyen szintén híres rendezők - Nekrosius, Korsunovas, Szturua - világszínvonalú előadásai fordultak meg. Ha mégis egy újabb nemzetközi színházi fesztivál alapításában gondolkodunk, akkor kézenfekvőnek tetszik, hogy éppen a POSZT-ot kellene azzá fejleszteni 2010-re, amikor is Pécs lesz Európa kulturális fővárosa. Ezzel egyúttal ama felvetéseknek is megfelelne a POSZT, amelyek megújulását sürgetik - hogy mihez képest, azt magam nem pontosan értem, hiszen hat év alatt éppen bejáratni lehetett, de ne vesszünk el a részletekben. Így annak taglalásában sem, hogy minő pozíció- és presztízsharcokat sejtetnek e dühödt fesztivál-követelések - például az előadások kiválasztása, meghívása, tehát a kompetencia terén. Ez a probléma már a POSZT versenyprogramjának válogatását illetően is visszatérő, holott az egyszemélyes szelekció sokak által támogatott szisztémája éppen bármiféle kollektív elvárás érvényesítésére alkalmatlan. Az egyszemélyű felelősség vállalása - művészetről, esztétikai értékítéletekről, az egyéni ízlés terrénumáról lévén szó - csakis képletes lehet, legfeljebb a morális aspektus számon kérhető. (Kultúrpolitológiai aspektusból viszont rendkívül érdekes nyomon követni a véleményformálók véleményének formálódását a válogatás módját illetően.)

Ami az idei válogatást illeti, abból számomra leghatározottabban az volt kiolvasható, hogy Márton András leginkább "fesztivál" előadásokat preferált, olyan produkciókat tehát, amelyek jobbára a formanyelvet tekintve nyújtottak szokatlant. (Nem feltétlenül sosem látottat, csak a megszokottól eltérőt. Fontos az efféle distinkciókat hangsúlyozni, mert a viták nemcsak a politikában, de az élet bármely területén azt mutatják, hogy az írott/kimondott szó értelmezése az esetek többségében pongyola, felületes, az árnyalt fogalmazásra törekvést pedig könnyen érheti a maszatolás vádja.) Elsősorban a formanyelv magyarázza számomra a már említett miskolci Agyő Európa, a nyíregyházi Esztrád sokk, a székesfehérvári Csongor és Tünde előadásának vagy a Bárka-Maladype Empedoklészának meghívásán túl az Új Színház Közeleg az idő, a Budapesti Kamaraszínház Médeia előadásának fesztiválszereplését is. És egyéb erényei mellett ebből az aspektusból is beleillik a képbe a Katona Troilusa, a Krétakör Peer Gyntje, az Anyám orra, Pintér Béla és Társulata legújabb produkciója, az Idő van az Örkény Színházból, vagy a kitűnő kolozsvári Woyzeck. És az is érthető, hogy a remek Háy Jánosdarabbal, A Gézagyerekkel először találkozó válogató a Pécsi Harmadik Színház kevésbé sikerült előadásában is beleszeretett a drámába és interpretációjába, vagy hogy örömmel csodálkozott rá egy stilárisan és a formát tekintve egységes, hangulatos, színészvezetésében példás főiskolai rendezővizsgára, a Kaposvári Tűzoltóra. Hiányérzetek mindig szembeállíthatók a mindenkori válogatással - most is. Mégsem állítom szembe vele a magam listáját, merthogy az a dolog, mármint az egyszemélyes válogatás lényegével, természetével volna ellentétes.

Amit több évi próbálkozás után végre sikerült - úgy tűnik - megnyugtatóan megoldani, az a délelőtti szakmai viták kérdése, legalábbis a moderátor személyét illetően. Galambos Péter személyében sikerült egy olyan tévés kollégát találni a szerepre, aki nem produkcióként fogja fel a feladatot, nem műsort szerkeszt, nem húz, nem vág - tehát nem fojtja a mondandót a beszélőkbe -, nem fontoskodik és nem önmegvalósít, mindazt nem teszi, ami az úgynevezett médiaszemélyiségeknek oly gyakran sajátja. Egyszerűen beszélgetést inspirál. Jó volna jövőre folytatni.

Ha lesz mit. Ha lesz a balesetet szenvedett Toller Lászlót reméljük csak egy időre - de ki tudja, mennyi időre - nélkülöző pécsi önkormányzatban s a kulturális tárcában is kellő szándék, akarat a POSZT további finanszírozására.

SZŰCS KATALIN ÁGNES