Az itt közölt összeállítás részben egy szakdolgozatból származik, részben annak kiegészítéseként született. Szerzõje, lejegyzõje, Földeáki Nóra 2006-ban végzett a Színház- és Filmmûvészeti Egyetemen, Jordán Tamás és Lukács Andor színész osztályában. Végzõs hallgatókként dolgoztak együtt Halász Péterrel, az Önbizalom címû vizsgaelõadásban. Jelenleg a Debreceni Csokonai Színház tagja.
A mérhetetlen sok anyag (újságcikk, film, kritika, internet, könyvek), ami a rendelkezésemre állt, hogy Halász Péter életművét jobban megismerjem, mind nagyon sokat segítettek, ám össze is zavartak, mert nem tudtam honnan megfogni azt a sok információt, amit begyűjtöttem. Hiányzott a személyesség s a jelenidejűség. Amikor a próbafolyamat elején mondtam Péternek, hogy belőle, róla szeretném írni a szakdolgozatomat, nagyon megörült, és arra kért, hogy róla szóljon, de rólam is: legyen személyes, a saját szemszögemről sose feledkezzek meg, mert az írás visszahat az írójára és önvallomás is egyben.
A leadási határidő és a szeleburdiságom miatt elmaradt néhány interjú, találkozás, amiket a magam örömére pótolni fogok.
A Műcsarnokban 2006. február 6-án Péter megrendezte saját temetését: "...ha már rendelkezésemre áll egy ilyen betegség, akkor ezzel még valamit el lehet játszani, és arra gondoltam, hogy olyan kevés embernek van abban része, hogy megnézze a saját temetését. Meghallgassa, hogy mit mondanak róla, hogy hogyan történik ez. Ebben a helyzetben az emberek egymást is látják, a másikat is látják ... szóval egy elég furcsa esemény lehet, gondolom ennek köszönhetem, hogy ilyen sokan eljöttek ... köszönöm szépen!"
Péter szerette volna, hogy a tanítványai is elbúcsúzzanak tőle. A ravatalnál Hajdú Laci osztálytársammal a próbafolyamat alatt feljegyzett "Halász-aranyköpésekből" olvastunk fel néhányat. A koporsó melletti kis dobogón álltunk. Színpad a színpadon. Egy-egy mondat után Péterre pillantottam, aki kis mosollyal a szája szélén hallgatta a tőle származó idézeteket, fel-felhúzva a szemöldökét. Óriási erőt, biztatást éreztem még akkor is felőle.
|
"A halálban az a rossz, hogy részt kell benne venni" - mondta nekünk az Önbizalom premierje napján, amikor rosszulléte után a kórházból visszajött.
INTERJÚK
amelyekben tanítványokat, színészeket, tanárokat, munkatársakat, barátokat kértem meg, hogy meséljenek Halász Péterről.
A rögzített beszélgetésekből csak a riportalanyok válaszait írtam le, amelyek az élőbeszéd összes sajátosságát magukon hordozzák. Az esetleg előforduló nyelvhelyességi hibákra tehát nem mondhatjuk, hogy hibák, csupán a fogalmazásnak, a gondolkodásnak, s az egyéb külső környezeti behatásoknak a lenyomatai. Gondolok itt például egy pincér megjelenésére, vagy akár egy tüsszentésre.
Székely Gábor - rendező
"Péter nagy korszakát, amikor a Dohány utcában a szobaszínházát készítette, ami furcsa politikai izgalom volt az illegalitás és a legalitás határán, és az értelmiségi fiatalok tódultak hozzá... azt a korszakát én nem ismertem. Amikor hazajött, nézni kezdtem az előadásait a Katonában. Ezek rendkívül érdekesek voltak. Sokkal nagyobb szellemi szabadsággal bírt és gondolkodott, például ahogy a színpadi teret le merte csökkenteni, amin belül a dimenziók megváltoztak és a perspektíva is más jelentést kapott. Különlegesen; magától értetődően dolgozott a színészekkel.
Azzal, hogy szinte kizárólag saját írásait vitte színre, gondolkodásának ezt a részét is meg lehetett ismerni. Érdekesen, jól írt. Amikor később az Új Színházban dolgozott, ismét lemaradtam az előadásairól, de akkor már ismertük - ha nem is nagyon közelről - egymást. Amikor elvállaltam a Főiskola vezetését, s rendező osztályt indítottam, végiggondoltam, hogy kik azok, akiket fontos, hogy a hallgatók megismerjenek. Pétert nem kellett sokáig kérlelni. Rendezőket és színészeket is tanított. Hihetetlenül felkészült volt. Akár a korrajzban, akár az elemzésben... pontos kultúrtörténeti vonatkozások, filozófiai, kortárs művészeti analógiák felmutatásában... rendkívül felkészült és pontos, és mégis szárnyalóan szabad gondolkodás. Egy másfajta színházi elvet, az enyémtől többnyire eltérőt képviselt, de ez engem nagyon érdekelt. Nemcsak a stiláris nyitás miatt tartottam a hallgatók vele való találkozását fontosnak, hanem mert ő akármennyire is rendező, alapvetően mégis színész...
Amit a rendezőhallgatók tőlem elméletileg megtudhattak, azt ő mint színész demonstrálni tudta, megmutatni egy gesztus jelentését, vagy hogy miért kell annak pontosnak és kipróbáltnak lenni. És azt, hogy hogyan lehet arra a gesztusra a jeleneten belül támaszkodni.
Remek próbákat tartott, a hallgatók sokat tanulhattak tőle. Bár itt a főiskolán szövegcentrikus feladatokat adott, mégis másfajta szabadsággal, más dimenziókban, más mélységeket megjárva, mindezt csak tőle lehetett megtanulni. Engem Majorra, tanáromra emlékeztetett... Az óriási kezei, a gesztusai... Gondolkodásának rigorózus pontossága, a fegyelmezettség, amit megkövetelt a munkában.
Halász Péter fantasztikus színész, remek rendező, kitűnő bohóc, és szigorúan kőkemény gondolkodó."
***
Juszuf (Antal István - filmrendező, író, performer stb.)
"Pétert ismertem azelőtt, hogy kimentek Amerikába, láttam egyrészt már az Egyetemi Színpadon, a Kassák Klubban, majd később a lakásszínházban is... Itt ért az egyik legmeghatározóbb élmény vele kapcsolatban. Ez a Betlehemi gyermekgyilkosság előadása volt. A nézőtér paravánnal volt elkerítve, ezen belül kellett leülnünk. Egyszer csak elkezdett kint járkálni második világháborús katonai egyenruhában a Breznyik [Breznyik Péter]. Zajt csinált, dörömbölt, játék babáknak csavarta ki a fejét, fölhasította a hasukat késsel, odavágta őket a földhöz...
Elég ijesztő volt, félelmetes az emberek többsége számára, és egy ponton megjelent ott, a paravánon belül Halász Péter. Szándékosan nem voltak tökéletesek a fényviszonyok. Elkezdte olvasni a Bibliának azt a részét, amikor Heródes kiadja a parancsot, hogy minden két éven aluli újszülöttet ki kell végezni, mert közöttük lesz Jézus. Gyönyörűen olvasta ezt a szöveget, teljesen kikapcsolva az embert a világból...
A Péter hangja, s az, hogy ott van veled, melletted, és látszólag nem törődik semmivel, csak a szöveggel, olyan fantasztikusan megnyugtató hatással volt az emberre, hogy kiemelt abból a közegből, amibe belecsöppentél. Átélted azt, hogy egy éteri világban vagy, ami a te világod. Mintha a te agyadban játszódna le valami, és nincs mitől tartanod... Ez az ember egy szellemi hatalom. S aztán a darab úgy ért véget, hogy... Péternek akkor volt egészen kicsi az első lánya. Az édesanyja, Koós Anna kint a külső téren, tehát a paraván túloldalán, Betlehemben, a Breznyik által uralt területen szoptatta ezt a kisgyereket... Breznyik észrevette, odament, és elmarta a gyereket, s egy olyan mozdulatot tett, mintha odavágná őt is.
Anna nagyon szépen eljátszotta azt, hogy felkínálkozik neki, odaadja a testét, cserébe a gyermek életéért. Breznyik ezt elfogadta, és nekiesett a nőnek.
Aztán indult tovább, hogy a játék babákat földhöz csapja... S akkor magához ölelte a kisgyereket Anna és azt mondta: ť...kis Júdás, megmenekültünk.Ť Döbbenetesen revelatív élmény volt ... ezt máig nem törölte ki semmi se.
Péter akkor már egy mítosz volt, maga a színházuk is már mitikus jelenség, mert a szabadságnak, az önakaratnak, önkifejezésnek, és egy másfajta útnak a szimbólumává vált. Akkoriban Magyarország felkészületlen volt ezekre az élményekre. Bár lehetett ezt-azt hallani a Nyugatról jött emberektől, meg a Szabad Európa rádióban, meg becsempészett filmeken...
Péterék színházában nem is a színház volt a legfontosabb, bár a legjobb színház volt, amit valaha láttam, de sokkal nagyobb jelentősége volt annak, hogy szabadok. Szabadok azoktól a kötöttségektől, amikben az ember akkor élt. Mert akik lázadtak, azok rendszeren belül lázadtak: nem azt akarom csinálni, amit a hivatal mond, ellenzéki leszek, nem olyan leszek, mint az apám, nem olyan leszek, mint a kommunisták... stb. A másképp gondolkodó és a hagyományosan gondolkodó között igazából semmi módszerbeli különbség nem volt. Etikai különbség volt. Életfelfogásbeli különbség volt. Tulajdonképpen ugyanannak az útnak a másik oldalát járta, mint aki ellen lázadt.
Péteréknél az volt a döbbenetes, hogy az egész életstruktúrájuk, a világhoz való viszonyuk, ahogy a módszereket kiválasztják, ahogy önképzik a saját testüket, a saját előadói tehetségüket, személyiségüket, az volt egészen más, mint amit bárhol akkor láttál. Először láttam egy olyan közösséget, ahol a személyiség meghatározó dolog volt.
Egy más minőségű életet éltek, annak mindenfajta előnyével, és mindenfajta hivatalos hátrányával együtt. Mert ezért üldözte őket a hatalom, és ez végtelenül ijesztő volt sok ember számára, mert önmagunkat vállalni nagyon vonzónak hat, de nem mindig vonzó mások számára. Az emberek igenis szeretnek minták szerint élni, viselkedni.
A Városi Színházban elkezdtem a Péterrel dolgozni, játszani - ott a Jack Smith-előadás kapcsán ért a legnagyobb élmény. Péter azt mondta, hogy itt van ez és ez a darab, te ismerted a Jacket, játszszad el. Ismertem a Pétert, de ismertem a darabot is... Azt mondta Péter, hogy ez most más lesz, ez egy rendes darab lesz, amit ő rendesen megír, szerepek, szövegtudás, instrukciók, minden-minden lesz majd, és készüljek föl... Mondtam: jó. Megy-megy az idő, ki van jelölve a premier... Megkérdeztem, hogy hát mi van már ezzel a darabbal Péter? Mi van a Jack Smithszel? ťÁ! Ne idegeskedj. Írom, írom...majd...ne idegeskedj!Ť Jó. Megyünk tovább, ez még lezajlott párszor, s egyszer csak ott vagyunk az előadás előtti nap. Felhívtam a Pétert, hogy ťPéter, baszd meg, hát holnap van a premier, igaz?!Ť ťPersze, hogy igaz.Ť - mondta. ťDe hát azt mondtad, hogy előtte összeülünk ez ügyben, és ideadod a szöveget, el lehet olvasni, meg kell tanulni...Ť ťMaradj, maradj, jó... Semmi, majd hívlak...majd hívlak...Ť Nem is mentem el otthonról, mert azt gondoltam, hogy a Péter majd délután hívni fog. Persze nem hívott aznap, viszont hívott másnap reggel, az előadás napjának reggelén, kurva korán, hét óra körül. Általában nagyon korán kelt.
|
Ezt mondta: ťKilencre gyere be a színházba, ott lesz mindenki, elkezdünk dolgozni. Ť Bementem reggel kilencre a színházba, szép lassan összegyűltünk, és akkor...megreggeliztünk. Aztán elkezdtünk viccelődni. Aztán elkezdtük összerakni a színpadot, s lassan kezdett kialakulni a komplett előadó gárda között, hogyan nézzen ki ez az egész. Még nem lehetett tudni, ki játssza a női főszerepet, meg többen akkor már bemondták az unalmast... Végül Krasznahorkai Ági lett, és jó is volt benne. Nagy nehezen és szépen elkezdtük felépíteni a színpadot, kiválogatni a ruhákat, berendezési tárgyakat. Ugyanúgy éltünk egy napig, mint ők a Dohány utcában anno, mert igazából ez már maga az előadás volt.
Miközben csináltuk a darabot, és mondtuk, hogy azt ide rakd, azt meg oda, közben felszabadult mindenkinek a személyisége, megismertük egymás teherbíró képességét, szövegmondó képességét. Ki az, aki improvizálni inkább tud... stb.
Mikor pedig este hétkor elkezdték beengedni a nézőket, már tizedszer adtuk elő ezt a darabot folyamatosan, és semmiféle változást nem jelentett, hogy ezek ott vannak-e, vagy sem, hogy kimennek, hogy unatkoznak, vagy nem unatkoznak. Már annyira benne voltunk egy játékban, már annyira összetartoztunk.
Péter gyűlölt bármit kétszer ugyanúgy megcsinálni. Itt annak volt értelme, hogy minden másodpercben egészen más vagy, és váratlan vagy, és hogy a váratlan eseményre hogyan reagálsz, de mindezt nem a kibaszás szintjén, nem azért, hogy lejárasson téged, hanem, hogy a helyzet egy újfajta dolgot érleljen meg benned.
Ez segítő szándékú provokáció. Az ő színházának a lényege a személyiség totális felszabadítása. Legyél olyan, amilyen vagy. Csináld meg úgy azt, és hagyd magad teljesen kibontani.
Én úgy éreztem, hogy Péternek elege van a kultúrából, pláne a visszatérése után. Elege van abból a színházból, ami ma már sokkal inkább egy múzeum. Múzeumi tárgyak, múzeumi előadások. Ő azt próbálta meg, hogy legyen olyan érdekes a színház, mint mikor az utcán történik veled valami. Valami váratlan dolog, és ezen próbálj úrrá lenni. Legyen összefüggésben - és szerintem ez a művészet lényege - azokkal a problémákkal, azokkal a gesztusokkal, magatartásokkal, amik az életedet kiadják. A legnagyobb és legalapvetőbb dolog, amit tanultam tőle, még mielőtt kiment, a régi előadásaik kapcsán, az az, hogy rájöttem, nem vagyok hülye. Amikor elmentem az előadásaikra, láttam, hogy ez egy olyan közeg, amire mindig gondoltam, hogy igen, ez az élet. Péteréknél visszajött az a harmónia, ami az élet és az élet megmutatása között van.
Amikor New Yorkban jártam, mindig megnéztem Péter előadásait, meg ő is az én dolgaimat. Történt egyszer, hogy egy ilyen előadás után elmentünk a Péterrel egy bankautomatához, kivett egy csomó pénzt, és elvitt egy barátommal együtt New York legrégebbi ír kocsmájába. Baromi sokat ittunk, baromi sokat... egészen záróráig, mi voltunk hárman az utolsó vendégek. Már könyörögtek a pincérek, hogy menjünk el.
Én Manhattanben laktam akkor, nem olyan messze attól a kocsmától, ahol iszogattunk, Péter viszont Staten Islandban, ez New York egyik része. Egy sziget. Ez jóval messzebb volt a kocsmától - komp visz oda. Azt beszéltük meg búcsúzóul, hogy délelőtt hívjuk egymást, és valamit csinálunk. Elmegyünk gőzbe, vagy megnézünk valami kiállítást.
Mi ketten a barátommal hazaértünk, ruhástul az ágyba zuhantunk és elaludtunk. Reggel arra ébredtem fél nyolc körül - amikor elváltunk, lehetett olyan 5 óra, negyed 6 -, hogy Péter telefonál, és azt mondja: ťSzia! Azért kereslek, mert megbeszéltük, hogy délelőtt megyünk ide vagy oda, mert hogyha nem, nekem el kell menni dolgozni.Ť Építkezéseken dolgozott mint belső burkoló. Azt mondtam neki: ť...hát ne haragudj Péter, de nem, nem ... majd inkább délután.Ť Erre ő: ťSemmi baj, csak hogy tudjam.Ť S akkor elgondoltam magamban, hogy ez a pasi előző nap dolgozott, eljött erre a műsorra, amit én ott csináltam, végigitta velem az éjszakát az ő költségén, és gyakorlatilag maximum egy órás alvás után fölhív egy adott pillanatban, és ha azt mondom, hogy készen állok, akkor jön értem, illetve ha nem állok készen, akkor megy és dolgozik.
Nagyon sokat jártunk együtt gőzfürdőbe. Ő ezt módszeresen csinálta.
Amikor annak idején el kellett menniük ebből az országból, akkor is a Rudas fürdőből ment a repülőtérre. A gőzfürdőben óriásiakat beszélgettünk, és az volt a döbbenetes, hogy sohasem színházról, hanem az élet legkülönbözőbb problémáiról.
Fantasztikusan nyitott ember volt, s érzékeny arra, hogy neked mi a fontos, valaminek mi a lényege. Nagyon komoly képessége volt arra, hogy a mellékes dolgokon túltegye magát. Ez óriási lecke volt nekem.
Hihetetlen jól lehetett vele dolgozni. Értett ahhoz, hogy kiszedje belőled, amit te gondolsz. Ha kellett, lement arra a szintre - kvázi mintha hülye lenne -, hogy megtudja, igazán mit gondolsz. Nem filozofikus szinten, hanem, hogy milyen gyakorlati ötleteid vannak. A dolgokról két szinten volt hajlandó gondolkozni: vagy egészen mély filozófiai szinten, de az nem szófosás vagy okoskodás, vagy pedig a legszélsőségesebb praktikum kapcsán. Ezt csinálod, vagy azt csinálod, ide teszed vagy odateszed, s ezt olyan humorral, hogy amikor érezte, kifárad, vagy érezte, hogy te fáradsz, akkor vagy mondott egy olyat... vagy elkezdett énekelni valami hülye orosz dalt. Nagyon büszke volt arra, ahogy énekelt. Azt mondta, és ebben nagyon sokat segített nekem, hogy ha az embernek van valami gondolata, csinálja meg, és ne foglalkozzon azzal, hogy mit mond a másik.
Péter minden előadás után azt kérdezte: ťJól szórakoztál?Ť
Szerette azokat az értékeket, amik az emberek számára nem nyilvánvalóak, szerette az önmegvalósító embereket, akik nem tudnak festeni, de festenek... Nem a dilettánsokról van szó, hanem azokról az autodidakta emberekről, akik valóban valamit nagyon komolyan csinálnak.
Péter igazából már nem is színházat akart, hanem egy nagy kulturális közösséget, ahova bemehetsz, ahol ha van kedved, be is szállhatsz, de van ott zenei dolog, ha akarsz főzöl, és ez az egész nagyon őszinte kulturális zanzává áll össze, és nincs magas és mély kultúra.
Ebből Magyarországon semmi nem valósult meg. Voltak kísérletek a Városi Színházban, de erre tulajdonképpen nem kaptunk lehetőséget."
***
Koós Anna
"Magyarországon nem lehetett hozzájutni semmilyen más színházi alkotáshoz, élményhez, mint a 24 + egy, a 25. színház, és ezek egyáltalán nem érdekeltek minket.
Kiszorultunk a nyilvános előadások lehetőségeiből. Mindenki tudta, hogy engedély kell ahhoz, hogy színházat csinálhasson az ember. Mi mégis úgy gondoltuk, hogy nem kell hozzá semmi, csak mi magunk. Teljesen mindegy, hogy hol játszunk, a kérdés csak az, hogy zavarnak e minket közben. Lényeg, hogy a lakás kényszer volt a legelején, nem volt hová menni, mert a Kassák Házban már az első előadást betiltották... Konrád György, Kurtágh György, Bálint Endre, Psota Irén, ilyen emberek nyitották meg az ajtóikat, s azt mondták, gyertek ide, nálunk lesz egy társaság, ők a nézők, adaptáljátok át ťlakásraŤ a darabot. Még a Skanzen próbáival egy időben Breznyik Péter próbálta a saját darabját, s azt találta ki, hogy a nagy dobogó alá bújnak, ő és a barátnője, s ott egy lakásvilágot idéznek meg (a Kassák Házban volt egy dobogó). Akkor még nem gondoltuk mi sem, hogy egy lakásban fogunk játszani. Breznyik Péter kétszemélyes darabja lett 1972 februárjában az első bemutatónk, az első nyilvános lakáspremier. Három és fél órára húzta a darabot, kb. 20 néző...- nagyon izgalmas volt. Ez a darab lakásra volt kiváló találmány. Máshol nem működött volna, elveszti a hitelét...mert az, hogy valahol laksz, és azt megemeled egy másik szintre, egészen különös valami, s az itt kiderült. Ettől fogva kipróbálhattunk mindenfélét, aminek a csúcsa szerintem a Három nővér volt 1975-ben. Mindenki tudta, hogy elvágyunk, és el is fogunk menni. A közönség pedig arra vágyott, hogy ne menjünk el, illetve, hogy ők is eljöhessenek, de ez akkor nem volt lehetséges.
A kétszobás helyzetben, ahol Andrej a szomszéd szobából hegedül (Chopin szólt), megjelent a ťszínházŤ, ami korábban soha nem jött szóba... Megjelent a súgó, a színműíró helyett a ťszínészekŤ, a nővérek helyett a férfiak, a ťnem eljátszott eljátszottŤ, a kétszer elhangzó szöveg, a női suttogás mint valódi vágy, a fiúk pedig csak ismételték, s a kettő között teremtődött egy tér. Halász Péter volt Irina (az ablaknál), Bálint István Olga és Breznyik Péter teázva Mása. Egy dobozban - amit Péter szerkesztett - ültem én mint súgó. Egyszerű padokat ütöttünk össze a nézőknek, akik körben ültek a falnál, középen egy óriási üres tér, ami nagyon fontos volt ahhoz, hogy ott valami megjelenhessen... Egy különös, megfoghatatlan hangulat teremtődött. Színház azoknak, akik ott voltak. Ezt az előadást később is reprodukálni tudtuk külföldön, mindenféle nyelven. Nagyon jól működött ez a dupla szövegmondás.
Mikor az ember a lakásban van, azt gondolja, hogy szabad. Ezt nem tudatosan csináltuk. Itt vagyunk, itt kell használnunk a készleteinket, itt vagyunk szabadok, s ez a nézőnek is nagyon fontos volt. Amikor a közönséget bezártuk a Betlehemi gyermekgyilkosság előadásán, s mi mozogtunk, játszottunk kint az ajtók, ablakok előtt, a nézők ugyanúgy jól érezték magukat, mint amikor ők voltak kint szabadon sétálgatva. Ezek konkrét helyzetek, együtt zajlik a történet. A néző nemcsak néz, hanem ugyanúgy alkotója is az egésznek... De közben a nézőtől nem lehet elvárni, hogy majd olyan helyzetet teremt, olyan gesztust tesz, amitől valami történik. A közönség is, és mi mindannyian szabadságnak fogtuk fel a létünket, mert egymással egy teret teremtettünk, amihez a nézők is kellettek...
Egy jobb, illetve más időszakban Halász Péter nem félavantgárd irányba ment volna, nem kísérletezik. Én elutasítom azt, hogy mi kísérleti színház, amatőr színház lettünk volna. Kerestünk egy életformát, egy alkotói közösséget, ami történetesen színház volt...
|
Ha nem azzal kellett volna állandóan küzdenünk, hogy kitiltanak, betiltanak, eltiltanak és behívnak, akkor azért másképp alakul, s az is lehet, hogy rég felbomlottunk volna...
Péter mindig szeretett volna rendezni. A lakásszínházban nem volt EGY rendező. Mindent együtt csináltunk, de nem volt olyan, hogy ťegy vízió megjelenítése a többiek általŤ. Van abban valami érdekes, ha az ember feladja azt, hogy csak az ő világát jelenítse meg a színház, annak ellenére, hogy az egyéniségét hozza elő benne. De ennek egyszer fel kellett bomlania - nagyon nem voltunk egyformák... Mindenki tanult mindenkitől, de el is használtuk egymás türelmét..."
***
Kari Györgyi - színésznő
"...Én nagyon halkan beszélek... na...például ez sem bántotta Pétert. Igen.
Sohase szólt rám, hogy halk vagyok, sohase szólt rám, hogy lassú vagyok, sohase mondta, hogy rosszak a hangsúlyaim, hogy vékony a hangom, hogy affektálok... Péter volt az, aki meghallott, és első perctől kezdve imádott, és nem mondta, hogy ez milyen hang, sőt...azt imádta a legjobban...Egyszer csak jött egy ember, aki mindent szeretett bennem... Megfordult velem a világ. Nem tudom, mit tanultam tőle... Talán azt tanulhattam volna meg tőle, hogy szeressem magam...de ahhoz már késő volt.
Amiket mondott, hogy ťegyszerűen játssz...ne színészkedj...soha ne akarj kifejezni ...üresség legyen benned...Ť - ezekkel az instrukcióival akkoriban nem tudtam mit kezdeni, de amikor rendezett, visszavezetett arra, ami én vagyok. Péter azt mondta, hogy a személyiség a lényeg, s ha annak van ereje, akkor teljesen mindegy, hogy a színpadon ki milyen jó színész.
Ebből aztán adódtak gondok, mert nagyon sok olyan embert megszeretett, akik nem voltak színpadképesek... De ő sokkal többet tudott a világról, mint mi, s ezek az emberek eszébe juttattak valamit... Örök rejtély. A színpadi hatások nem érdekelték.
Amikor megismertem Pétert, mindig azt mondtam neki, azt szeretem benne a legjobban, hogy külföldi...hogy nem magyar, és amikor megérkezik, akkor külföldön érzem magam. Tallinnban ismerkedtem meg vele, és utána folyton Péterszínházat néztem: a Katonában az újságszínházat. S aztán meghívott a Merlinbe egy szerepre, a Sanyi pilótába... A rajongója voltam, de munka közben kiderült, hogy milyen nehéz is vele az ťegyüttmunkaŤ, abban az értelemben, hogy nagyon sokat követelt. Nem négy óra a próba, hanem öt, de ha lehet, akkor hat, ha vége van a próbának, akkor sincs vége a próbának, mert még beszélgetés van, este újból próba, haza se tudsz menni, tehát tulajdonképpen beköltöztünk a Merlinbe. Ő így dolgozott Amerikában, együtt éltek a Squat Színházban, és ettől nem tudott - valószínűleg nem is akart - szabadulni. Mindig olyan színészeket választott magának, akikkel lelkileg közösséget érzett. Ez volt a legfontosabb szempont. Az, hogy valakit szeret, az fontosabb volt annál, hogy milyen tehetséges...Az volt a fontos, hogy akivel dolgozik, azzal akár együtt is tudjon élni. Nem az érdekelte, hogy milyen színész vagy, hanem hogy milyen ember. Akit szeretett az életben, az jó színész volt nála.
Ami nagyon nehéz volt vele, hogy nem engedett egy percnyi magánéletet sem.
A darab megírása együtt történik, a próbán együtt találjuk ki a jeleneteket, a legtöbbet persze mindig ő tudja...nem is tudom, miért kíváncsi az ember véleményére. Annak ellenére, hogy mindent tudott az életről, mégis folyton kíváncsi volt. ťPéter, te egyáltalán nem figyelsz arra, amit mondok...Ť - mondtam neki. Erre ő: ťDehogynem. Minden történetedet tudom, visszamondjam?Ť És tényleg tudta... Aztán a Portugál apáca című darab kapcsán nagyon összevesztünk, és én kiszálltam... Két évig haragudtunk. Pontosabban ő sose haragudott, azt mondta: ťMindig elfelejtem a rosszat.Ť
Péter direkt csinálta, hogy unatkozzanak, akik a darabjait nézik...Gyűlölte a show-business-t... Általában a magyar színházakban a néző halálra unja magát, holott a színház azt akarja, hogy a közönség szórakozzon. Péter nem akart szórakoztatni...
Olyan volt, mint E.T. ...nem is külföldi, hanem földön kívüli, újító, akit nem lehet nyomon követni, pedig nagyon egyszerű képekben gondolkozott. Statikusnak, lassúnak, monologizálónak látom a színházát egyfelől...a színész végső puritán eszköztelensége a szöveget szolgálta. Darabjai különlegesek, szokatlanok voltak, megkövetelték az egyszerűséget, hogy a Halász Péter-i írás teljes fényében ragyoghasson. Mikor az előadásait néztem, úgy éreztem, mintha moziban ülnék.
Elvarázsolt a belőlük áradó élet, hiába volt minimál, és visszafogott. Hiába tűnt olykor unalmasnak, az élet áradt belőle, és az életnél nincs szórakoztatóbb...vagy nincs unalmasabb...hiszen az ember azért jár színházba, moziba, mert az életét végtelenül unja, és eseményre vágyik, drámára, katarzisra. Pedig az élet éppoly unalmas, mint amilyen szórakoztató...És ezt Halász Péter pontosan tudta.
Péter megvetette a színházi teatralitást, nem elvszerűségből, hanem egyszerűen a saját színházát csinálta. Ilyen ember volt...különbözött...ő volt a 105. virág, aminek nincsen párja, nincs több belőle, csak ez az egy...
Péter nem reformer volt, hanem lázadó. Gyakran nem értettem, hogy lehet az, hogy mindenkit szeret, aztán egyszer ezt mondta: ťMagamat szeretem, azért tudok szeretni másokat.Ť Ma sem tudom Halász Péter zsenialitásának titkát, honnan nézte, honnan nézi ő a világot. Nekem ő szellemóriás - életében is így hívtam... akár Darwin, a tudós, vagy a Nobel- díjas író, aki éveken át gyűjtötte megfigyeléseit, s végül ismertté tette az addig ismeretlent. Ajándék, hogy nyolc éven át a színésznője lehettem, ma sem tudom, mivel érdemeltem ki..."
***
Takátsy Péter - színész
"Én először Halászt Szirtes András Márki de Sade című filmjében láttam, amire a legjobb színészi alakítás díját kapta... Lidérces volt. Ugyanis nem eljátszott egy szerepet, mint Robert de Niro vagy Al Pacino, és azt mondod, hogy nagyon jó volt, zseniálisan játszott stb., hanem ő maga volt de Sade márki... Hihetetlen volt... Aztán ide került a színházba, A Kínait csinálta... A Müller táncosaiban látott engem, és a premier banketten azt mondta, dolgozna velem... Kitalálta a "hírszínházat"... és innentől kezdődött a mi közös munkánk, ami körülbelül ötven különböző darabot jelent.
Pétertől valójában nemcsak színészetet lehetett tanulni, hanem mindent. Ő a szó klasszikus értelmében volt mester... Hogy az ember milyen színész, az csak egy dolog. Az talán nem is olyan fontos... Sokkal fontosabb, hogy milyen ember vagy, mert valójában minden ebből indul ki.
Mindenféle szinten hatott a környezetére, mint mester, mint apa, mint rendező, mint színész, mint író... Egy igazi polihisztor volt, és szerintem a hírszínházzal valójában az egész színjátszást is megváltoztatta... Amit ti most tanultok a főiskolán, az onnantól változott meg. Mi még teljesen más színészetet tanultunk... Mint rendezői instrukció, nálunk többször előfordult, hogy akkor ťélj átŤ... Az, hogy konkrétan mit csinálj, nem volt annyira lényeges, mint az, hogy ťélj átŤ. Hát ő ezt megszüntette, és inkább a praktikumokkal foglalkoztunk. Azzal, hogy ha fölmész egy díszletre, akkor lakj ott, az a te otthonod, a te lakásod, a te szobád, a te világod...
És minél otthonosabban tudsz benne mozogni, annál inkább ott vagy... Hogy te legyél ott, ne pedig a kabátod, a szereped ... hanem te. Próbált tanítani írni...olvasni...számolni, mindent lehetett tőle tanulni. Volt, hogy egész nap csak ültünk, és arról beszéltünk, hogy mi lesz az előadáson...Csak beszélgettünk...pontról pontra, és akkor jött az előadás, és megcsináltuk.
Sosem úgy dolgoztunk vele, hogy a próbákon megszülöd, és erre visszaemlékezel, ezt reprodukálod előadásról előadásra, hanem a premieren születik meg, tehát a néző a születés pillanatának a tanúja... Na ez az igazi katartikus élmény... És az az érdekes, hogy volt olyan előadás, amit többször egymás után játszottunk el, és amit a premieren szültünk meg, ugyanaz visszajött a többi előadáson is... A születés pillanata jött vissza... Mert ha reprodukálsz valamit, mindig a reprodukálás jön vissza... Aki ezt átélte, az tudja, de mindenesetre nagyon nagy a különbség."
***
Egri Márta - színésznő
"Az aknaszedőben dolgoztunk együtt az Új Színházban. Az én fiatalkoromban ő egy nagy legenda volt, számomra teljesen misztikus volt a lénye. Nem ismertem személyesen, annak idején nem láttam tőle semmit. Amikor a Dohány utcában a lakásszínházat csinálták, én akkor főiskolás voltam. Nem jártam fel oda. Nyilván ilyen főiskolás nagyképűség volt ... nem voltam kíváncsi rá, vagy inkább féltem tőle...szóval...nekem ő egy misztikus valaki volt, akinek azért ismertem a múltját... Amikor menesztették őket az országból ... na hát az elég nagy esemény volt, úgyhogy nagy izgalommal vártam ezt a találkozást. ... Döbbenetes találkozás volt az első, ugyanis öt perc múlva annyira értettük egymást, annyira értette, hogy miről beszélsz... Teljesen normális, hétköznapi ember, aki nagyon okos, nagyon művelt, szabad gondolkozású...européer fazon... Aki mindenféle korlátok és tabuk nélkül éli az életét és gondolkodik a világról.
A munka pedig nagyon fegyelmezett volt és nagyon izgalmas... ketten játszottuk. Miközben engem rendezett, saját magát is rendezte, de közben nekem is figyelnem kellett rá, kérte, hogy figyeljek rá, ha valami nem jó, azt mondjam...abszolút közös munka volt. Tulajdonképpen ő Ruszt-tanítvány volt...együtt csinálták az Egyetemi Színpadot... Én hat évet dolgoztam a Ruszttal, azért is volt Péterrel könnyebb a munka, vagy az emberi érintkezés, mert közös volt az alap. Ez a fene nagy szabadság, amit ő képviselt... Én lubickoltam, boldogan vettem részt ebben a munkában... Ezalatt azt is értsd, hogy egy próba nem biztos, hogy 10-től 2-ig tartott, és nem biztos, hogy próbáltunk, de Ruszttal is így dolgoztunk... Lehet, hogy próba idején is kint ültünk a büfében és beszélgettünk...vagy lehet, hogy elmentünk a Péterrel egy jót ebédelni, vagy egy jót sétálni a városba ... megmutatta a kedvenc helyeit... Jó volt vele lenni. Nem volt olyan téma, amiről ne lehetett volna beszélni vele... Egyáltalán nem volt szemérmes, ellentétben velem... Amit kérdeztem, arra válaszolt ... ha nem kérdeztem, akkor is válaszolt... Akkor is beszélt, ha nem akartam, hogy beszéljen... Ha kellett, ha nem, beszélt... Nem volt meg benne ez a balkáni szorongás, kételkedés, kishitűség, hogy vajon jó-e az, amit csinálok... Ezzel ő egyáltalán nem foglalkozott. Iszonyú energiák voltak benne... Leszarta az egészet ... csinálta... És meg kell mondjam ... sokat blöffölt... Volt, hogy bejött neki, és volt, hogy nem, akkor röhögött és azt mondta, ťbocs, ez nem jött beŤ ... kész. Nagyon hiú volt, de ha érezte magáról, hogy túlteng, akkor rögtön visszavett, röhögött egy jót ... kiröhögte saját magát ... ezt is borzasztó jól tudta csinálni... A humora, az öniróniája...
|
Elkezdtem egy Karády-esten dolgozni... Péter mondta, hogy majd ő megrendezi, és rögtön felvázolta, hogy: ťállsz a színpadon...és a vér majd elindul a szájad széléről...és folyik le...és elönti az egész nézőteret...és...Ť Jaj Péter - mondtam -, én csak szeretnék elénekelni néhány Karády-dalt... Én nem akarok ebből ilyen horrorisztikus borzalmat! Nem bírta az idillt, ezt a fajta romantikát ... a szép dolgokat ... abba bele kellett rondítani ... legyen mocskos, legyen vad, durva... Nem bírta, ha valaki szépeleg... Péternek nem volt igazán otthona ... ő ilyen itt is, ott is volt ... de neki ez nem jelentett problémát..."
***
Dohány utcai interjú
amelyben Halász Péterről kérdezgettem a gondnok nénit, aki több mint hatvan éve lakik a Dohány utcában, a negyedik emeleten, átellenben Péterék egykori lakásszínházával. Az idős hölgy visszaemlékezéseiből lejegyzett szöveget monológként ajánlom felvételire készülő fiúknak és lányoknak, a kortárs magyar irodalom gyöngyszemeként. Bár végtelen hosszúnak tűnik, érdemes végigolvasni.
"Hát nézze, én erről a ... erről a lakássss...színházról annyit tudok mondani, hogy ez egy kétszobás lakás volt... Most is megvan a két szoba, de most egy izraelita lakik benne Amerikából ... de most mondjam azt, hogy hát ő is az volt ... mondjam azt, hogy zsidó volt, hát ... mindegy végül is ... most mondjam azt, hogy ... hát egy nagyon különleges ember volt a Péter, mert abban az időben, mikor ők ezt csinálták, akkor másik liftünk volt ... ilyen rácsos, összecsukhatós ... és annyira életveszélyes volt, hogy le kellett cserélni, de emlékszem, hogy ezek a...akik jártak ide fiatalok...nem nézők, hanem akik szerepeltek...ilyen fiúklányok... és...színdarabot csináltak.
Az egyik szobát beállították ilyen színpadnak, és mindig valami... ilyen zöld ággal... vagy mit tudom én ... és egy órát, másfél órát...színpadon...szóval nem tudom... Szóval elvont volt a Péter...nagyon elvont...én ezt nem nagyon szeretem... Ilyen különleges dolgai voltak neki ... de amikor visszajött Amerikából, mer ugye sokáig ők emigráltak... ki kellett menni...nem tudom, hogy partnere volt neki...hmm...partne... partnera...és nem tudom, mert volt neki egy kislánya...a hátán vitte...mert valaki itt mondta a harmadik emeleten, mer az meg 87 éves a hölgy, és az meg...ilyen fogtechnikus néni, és ő még jobban ismerte a Pétert, és mesélte...hogy hát hogyne... mindig ő rakta föl...mikor kimosta a függönyöket ... az ablakra ő rakta, szóval közvetlen volt a Péter. Nézze...nem zavarta a lakókat, nem hiszem, hogy zavarta ... csak legfeljebb, hogy nézte az ember, hogy jöttek föl...nem akarok hazudni...úgy húszan-harmincan...ilyen fiús...fiúk-lányok...és itt a darabot ő...ő rendezte ugye... Aztán vissza lementek, eldobták a izét...azt a, vagy ilyen...ilyen, hogy mondjam, ilyen fenyőággal jöttek föl, mondom...szóval be volt rendezve neki az egyik szoba...színháznak.
Aki ismerte, az mind azt mondta ...szóval hogy mondjam, nem...nem... ők abba voltak hangosak, hogy mondom állandóan jöttek ezek a...fi...ifjúság... ugye csinálta ott a darabot...üres volt a izé, az be volt egy ilyen színpadnak rendezve... és nagyon sokan jöttek föl mondom... ifjúság, de hogy mit ... én nem folytam bele mert ... hallom vissza, hogy...emigrált... és azt nem tudom, hogy az élettársa, akivel élt együtt ... egy fiatal hölgy volt, hogy az ott maradt...Amerikába... Igen? Akkor ezek szerint mégis nagyon fura természete volt a Péternek, mert ő visszajött, és akkor itt a média...ugye...újból beilleszkedett...meg a nagymama...hát a nagymamáé volt a lakás...és már akkor ... 59-be...akkor már nem élt a nagymama, úgyhogy előtte valami történhetett, mer mondom...az ifjúság járt ide, és hát lehet, hogy egy kicsit agresszív volt a Péter, annyiból, hogy...ezt tiltották, amit ő csinált...ezt nem lehetett csinálni...és ezért aztán, mert nem tudott mit csinálni... kiment Amerikába... És aztán, hogy mikor jött vissza ... rendszerváltás után ... hmm...és úgy látszik, beteg volt a mama... és hát... mert gondolom, hogy zavarta azért a lakásba...hogy ennyi ifjúság járt ide és neki nem tetszett, amit csináltak...mondom...kicsit hangoskodtak, de a szomszédot, úgy veszem észre ... nem zavarta.
A Péter az...az...az...szóval hogy mondjam...a színészek között is vannak ilyen...fellengős...de nem volt hülye ember... szóval nem...tudott...tudott ő... mer a férjem az...az mindig mesélte, hogy na együtt jöttem föl a Péterrel ...a liftben dumáltunk...mert a férjem is itt született a házba...de a férjem is mondta... nem tudom...hogy mondják azt... milyen nyelven mondjam...nagyon...ööö...- fanatikus volt a Péter?
Szóval...én még akkor se értettem annyira ezekhez a dolgokhoz...de minden héten legalább kétszer...hétvégén is jöttek föl...most sem tudom megmondani, mi volt az...de akikkel beszéltem, a házban is azt mondták, hogy olyan... Mondjam? Olyan...elvont dolgai voltak neki ... hát nem tudom, mi az magyarul, elvont...olyan mintha...szóval... nem élet...képes...vagy hogy mondják ezt...elvont...hát elvont az olyan, hogy nem a...nem a...megtörtént, ahogy megtörtént, nem...nem, nem azokat...nem, nem...szóval nem úgy gondolta gondolom...
Hát ez is egy elvont dolga volt, hogy hát hallom, hogy megrendezte a temetését...szomorú vagyok, hogy nem láttam ... Volt ez a megemlékezés...jöttek mécsesekkel...tulipánt hoztak neki ...kérdezték is tőlem a lakók, hogy hát mi, ki...ki lakott itt, meg hogy...és akkor én mondtam, hogy itt a lift melletti lakásba ott lakott...ott lakott a nagymamája. Csak aztán annyian jártak oda és ...sajnos mondom ezt tiltották, amit ő csinált... Rendőrség? Az volt...volt, most már emlékszem...mikor lementek az utcára ezzel a sok fenyőággal...mer azzal csinálták gondolom ott a jeleneteket ott a izéba...színpadot alakítottak...volt egy kis zavargás, mikor mentek le...és most emlékszem... a nevére ... Koós Anna..., de ő olyan volt...olyan...hipis... az a tiszta ilyen...most vannak mán...vannak még ilyen hipis izék...furcsán volt mindig öltözve...de szerette ő a Péter...szóval jól voltak... Csodálkoztam, mikor visszajött, és a izéba van...a tévébe, meg hogy befogadták őtet minden... Úgyhogy gondolom, hogy nem volt egy hülye ember... ugye...de szokatlan ahhoz képest...a megszokott emberekhöz képest, aki nem úgy gondolkodik, mint ő...az biztos... így ismertem őtet...rendesen mindig köszönt... az bizto...hát mi...mi hülyének néztük a Pétert...jópofa fiú volt, de mi hülyének néztük...hogy mondjam..."
