Majd egy esztendeje számoltam be a cseh fõvárosban 15. alkalommal megrendezett bábfesztiválról, amely Ken Kesey regénye és Milo¹ Forman filmje nyomán a magyarul kissé kényszeredettnek tûnõ Száll a bábos fészkére elnevezést kapta (Criticai Lapok 2006/2). A többnyire két és fél-három nap alatt lebonyolódó rendezvény a rendszerváltás elsõszülött gyermeke. A világ legrégebbi színházi folyóirata, az 1912 óta megjelenõ, csak a német megszállás idején szüneteltetett Bábjátékos (Loutkáø) és a Nemzetközi Bábmûvész Szövetség, az UNIMA Cseh Központja rendezi évente, november elsõ napjaiban, a Kulturális Minisztérium és a fõváros anyagi támogatásával. Helyszíne Prága néhány éve elkészült, több játszóhellyel rendelkezõ, korszerûen felszerelt bábszínháza a Vodièkova utcában, az egykori tévéstúdióból átalakított Divadlo Minor, valamint a tõle pár száz méterre található Studio Ypsilon.

Az idei, 16. "Repülés" tizenkét produkciót vonultatott fel, tizenegy hazait és egy ma már klasszikusnak számító világattrakciót, az Egyesült Államokban élő Eric Bass Őszi portrék című remekét. A találkozó távolról sem vállalkozik teljességre, nem próbál átfogó képet adni az előző évadról. A részt vevő együttesek és előadásaik száma meglehetősen korlátozott, a jelentkezők közül szakmai zsűri választja ki a közreműködőket. A válogatás szempontjai között szerepel, hogy lehetőleg intézményes bábszínházak, magánegyüttesek, a Prágai Művészeti Akadémia vizsgaelőadásai és nem hivatásos csoportok egyaránt legyenek a programban.

Az idén négy városi bábszínház öt produkcióját, négy alternatív együttest, egy amatőr bábcsoportot és az egyetem bábművészeti és alternatív tanszékének második évfolyamát láthattuk. A fesztiválon 1997 óta minden esztendőben egyetlen vándordíjat ítél oda egy harminctagú (!) bizottság: a Művészeti Akadémia egykori kiváló professzoráról, Erik Kolárról (1906-1976) elnevezett Eriket. A díj elnyerésének nem feltétele a "Repülésen" való részvétel. A bizottság az év valamennyi bábszínházi előadása közül szavazza meg a legjobbat. Erik egy különös szobor, Jaroslav Doležal munkája. A csókát ábrázoló bronz figura ironikus-groteszk vonásai emlékeztetnek a száz éve született névadóéra.

A libereci Naiv Színház nyitotta a fesztivált, Wilhelm Hauff meséjét, A kőszívet játszotta. A hűvös és száraz dramatizálás (Petra Zámečníková munkája) puritán képi megvalósításban (tervező: Robert Smolík), világos vonalvezetésű, gondolkodásra késztető előadásban került színpadra. A rendkívül sokoldalú, filozofáló hajlandóságú író meséje kétségtelenül alkalmas rá, hogy bemutassa a Közép-Európa számára napjainkban újraélhető vadkapitalizmus drámáját. A rendező, Jiří Adámek úgy egyensúlyoz a valóság és a mese világa között, hogy a szegény szénégetőben akár egy brechti tandráma hősét is felismerhetjük. Ennek érdekében száműzi a romantikus szerző romantikus érzelmeit. Az előadás legbravúrosabb része Vratislav Šrámek zenéje, amely egy láthatatlan xilofon kivételével igazi hangszerek nélkül, emberi hangokból, pisszenésekből, sóhajokból, meg zörejekből, kopogásokból, dobbantásokból, csoszogásokból, poharak csengéséből teremti meg az előadás ritmikai szövetét.

A találkozó első napjának estéjén a házigazda Minor Színház társulata lépett fel. Korábban nemigen volt szerencsém az 1949-ben alakult Központi Bábszínház jogutódjaként immár harmadik néven működő intézménnyel. Az általam látott produkcióik jobbára üres látványosságoknak, külsőségekkel agyonaggatott, kimódolt és túlbonyolított revüknek tűntek, amelyekben többnyire alárendelt, tesséklássék szerepet kaptak a bábok. Mostani előadásuk mind szellemében, mind a megvalósítás szándékában másfajta eszmény nyomába szegődött. A Brunsvik és az oroszlán (Bruncvik a lev) hősével minden Prágát járó turista találkozhat. Szobra ott áll a Károly hídon. A monda szerint atyja halála után Brunsvik herceg, hátrahagyva ifjú hitvesét, elindul az oroszlánok birodalmába, hogy címerébe megszerezze az oroszlán jelét. Állhatatosságáért és bátorságáért olyan varázserejű kardot kap, amely parancsszóra képes levágni az ellenfél fejét. A középkori hősi történet a XIV. században tűnik fel először az irodalomban. Manapság elsősorban Alois Jirásek Régi cseh mondák című gyűjtéséből ismerik az olvasók. Az Odüsszeia számos motívumát felhasználó, szövevényes lovagtörténet a Minor előadásában csupa irónia és önirónia. Három színész és három zenész idézi fel az eseményeket. A helyszín egy hosszú asztal, mögötte helyezkedik el az énekes-gitáros, a basszusgitáros és a dobos. A színészek hátulróloldalról hosszú pálcákkal mozgatott, különféle méretű kecses bábokkal éneklik és játsszák el Brunsvik herceg szövevényes kalandjait tengeren és szárazföldön. A jókedvű játék arról is eltréfálkozik a kisiskolásokkal, hogy ha nem is minden úgy van a csehek hajdani rettenthetetlen hősiességével kapcsolatban, mint egyes krónikák állítják, azért nem is olyan kicsi ez a nép, ahogy egyes kishitűek gondolják. (Színpadra alkalmazta és rendezte: Jan Jirků, tervező: Robert Smolík, zene: Dalibor Mucha és Tomáš Vychytil.)

A Hradec Králové-i DRAK Színház évtizedek óta rendíthetetlenül a cseh bábjátszás élvonalát képviseli, világszerte mindmáig a legismertebb és legtöbbet emlegetett együttes Csehországban. (Neve nem csupán sárkányt jelent, ahogy az idegen nyelvű ismertetőkben olvasható, a csupa nagybetűvel írt szó egyúttal rövidítés is: Divadlo Rozmanitosti, Atrakci a Komedie, azaz a sokszínűség, attrakció és komédia színháza.) Kivételes helyzetét a mostani program összeállítói azzal is jelezni kívánták, hogy két produkciójuk szerepelt a fesztiválon. Az egyik a legkisebbekhez szól. Úgy is mondhatnám, családi bábszínház, ha a fogalom nem jelentene mást mostanság a bábjátékos köztudatban. De ez akkor is családi vállalkozás, az együttes művészeti vezetőjének családja hozta létre, "hazai" anyagból, saját tapasztalatból. A családi tűzhely melengette, és négy unoka inspirálta. Az író Jana Kroftová, a "nagymama", a rendező Josef Krofta, a "nagypapa", a tervező pedig Jana Bačová, lánykori nevén szintén Kroftová, Kroftáék képzőművész lánya. Az Antanténusz (Ententýky) gyerekmondókákból épül játékká, varázslattá, és repít a képzelet szárnyán a mesék birodalmába. A semmiből teremt színpadi költészetet. Olyan mondókákból, amelyek a cseh nyelv játékosságaira épülnek, de minden más nyelv játékaira hasonlítanak. Amelyeknek a szavai néha éppúgy lefordíthatatlanok, mint a mi nyelvünk szófacsarásai, de amelyek analógiái minduntalan felbukkannak saját emlékeimben, miközben hallgatom a miénktől semmiképpen sem távol eső kultúra legelemibb, értelmünkkel alig felfogható cserepeit. "Amikor gyerekek vagyunk, játszanak velünk a felnőttek, és rögeszmésen ismételgetik nekünk a legismertebb versikéket" - írja a szerző a műsorfüzetben. - "Mire szülőkké leszünk, már kívülről fújjuk, amiket anyánktól, apánktól megállás nélkül hallottunk. Mint nagymamák és nagypapák pedig boldogan ismételgetjük játékos nyelvünk mondókáit a mindenre elszánt unokáknak." Az előadás a hétköznapok világából indul a mesés képzelet irányába, akárcsak Krofta korábbi remeke, a Hogyan játszanak az apukák. Most egy épülő lakás üres falait tölti be a meglóduló fantázia. A fiatal pár és a félkész lakásban foglalatoskodó kétbalkezes villanyszerelő egymásra talál, hogy a mondókák segítségével felidézzék eddigi életük eseményeit. Minden másképp történik, minden mássá válik, mint ahogy a hétköznapi életben megszoktuk. Még a gyerek is másképp születik. Mert a játék negyedik és legfontosabb szereplője a gyerek, aki bábként kel életre, hogy vele játszhassanak, hogy neki játszhassanak, hogy igazi értelme legyen mindannak, ami ezen a sivár, puritán és pillanatonként változó, átalakuló, káprázatos csodákra képes színpadon történik.

A DRAK másik produkciója Sue Townsend kultuszregényéből, az Adrian Mole titkos naplójából készült. Bár a könyv számos átalakulást, sőt, két folytatást is megért, rádió- és tévéjáték, Shelagh Delaney és mások jóvoltából pedig több színpadi változat készült belőle, az alkotók, Zora Vondráčková dramaturg és Jakub Krofta rendező az eredeti regényből készítették el az előadás szövegkönyvét. A brit kamasz históriája, aki megjárja a maga kis poklát, átél sok kínszenvedést és örömöt, a felnőttek világának paródiája. Adrian éles szemmel és remek humorérzékkel figyeli-kommentálja önmaga és környezete konfliktusait. Az egy esztendő alatt, szilvesztertől szilveszterig lejátszódó történet valójában egyetlen monológ, vagy inkább párbeszéd a közönséggel, meg-megszakítva a főhős környezetében felbukkanó többi szereplő epizódjaival. Így a feszes ritmusú előadás ereje is nagymértékben függ az Adriant játszó színész szuggesztivitásától. Felnőtt színészt látunk a színpadon, amitől a történések idézőjelbe, vagy inkább úgy mondanám, feltételes módba kerülnek. Jiří Kohout egyszerre tud érzelmes lenni és felülemelkedni az eseményeken, kamaszgyerekké és koraérett fiatalemberré át- és visszaalakulni, a szerepén kívül és belül lenni. De a feltételezettség végigvonul az előadás valamennyi elemén: a zenén, amely az ABBA együttest idézi Jiří Vyšohlíd feldolgozásában, a számos szerepet néhány vonással megjelenítő hét másik színész játékán, a két hatalmas, bozontos kutya-bábon és Marek Zákostelecký nagyvonalú játékterén, amely nem más, mint a csupasz játéktér közepére állított és egy ABBA címkével ellátott, megemelt forgószínpadként szolgáló bakelitlemez. Bár az előadás hangvétele derűsebbnek tűnik, mint a regényé, azért a tíz éven felüli nézőknek így is van min elszomorodni és elgondolkodni.

Antanténusz - DRAK Színház

Bőven láthattunk különlegességeket, azaz alternatívákat a jelenkori bábjátszás sokarcú világából. Hana Voříšková, "egy színházi minimalista és képzőművész one woman show-ja", ahogy definiálja és hirdeti önmagát, egy diós kalács segítségével meséli el Jancsi és Juliska történetét. A játék annyira hiteles, hogy a végén felszeleteli a kalácsot, sőt, a művésznő nagymamájának receptjét is megkaphatjuk a kedves idős hölgy arcképével. Vořišková előadásmódjában nincs semmi színészi. Sem a szó jó, sem rossz értelmében. Szemüveges, suta, civil, az antiszínész megtestesítője. Minden valamirevaló előadóművész-termelő tanodából azon nyomban ki kellene penderíteni. Persze csak ha eszébe jutna ilyen helyre jelentkezni. Szerencsére nincsenek ilyen ambíciói. Mert ha konyítana valamit valamiféle előadóművészethez, ha megfertőznék a színjátszás alapfogalmaival, akkor mindaz, amit csinál, rettenetes lenne. Így egy tüneményes, tiszta lelkű anyuka, vagy óvónéni, aki parányi papírfigurákkal, egy kuglófformába öntött diós kaláccsal meg egy szál gyertyával ötvenvalahány gyereknek-felnőttnek, húsz percben elmeséli a maga Jancsi és Juliska-változatát. Egy olyan színházban, ahol az előadás után a közönség megeszi a díszletet. Az 1928 óta működő pilseni marionettegyüttes, a Divadlo v Boudě (Színház a Bódéban) egy igazi vásári lovagjátékot mutatott be Václav Kliment Klicpera nyomán. Az elcserélt agár (Jan za chrta dán) hőse, Sostomil, a chlumeci várúr súlyos drámai válaszút előtt áll: áldozza-e fel hű apródja életét, ha ezzel megmentheti kedvenc kutyáját. Nem könnyű a döntés, a néző mélyen együtt is érez a derék várúrral, de joggal reménykedik, hogy a végén minden jóra fordul. Az egyik legrégibb cseh amatőr bábszínház mértéktartó eszközökkel, a vásári játékok manírjait is finoman érzékeltetve játssza el a történetet, szépen festett kulisszák és mívesen faragott bábok segítségével. (Roman Nejedlý egykorú szövegét mai színpadra alkalmazta: Pavel Bernášek, Jaroslav Hrubý és Pavel Vašíček, rendezte: Jaroslav Hrubý és Jiří Fiala.)

A Svitavyból érkezett Tlupatlapa (Handabanda) Együttes Philip Glass zenéjére komponálta Csendes Glassikusok (Potichu a naglass) című etűdsorozatát. Kilenc játékos különféle poharakkal játszik. Töltenek, koccintanak, isznak. Néha táncolnak. Hol egymással, hol a serlegekkel, kelyhekkel, kecses pezsgős-, konyakos-, borospoharakkal. Néha derengő félhomályban, néha talán egy fényesen kivilágított bálteremben. A mozdulatok hol lelassulnak, hol felgyorsulnak. Néha csend van, néha hangos zene szól. Közben bármire lehet gondolni. Bármire, ami a hangokról, mozdulatokról, a poharakon átszűrődő fényekről eszünkbe jut.

A leginkább rendhagyó mégiscsak Vítězslav Marčík színháza. Marčík egy kis faluban él, a szép nevű Drahotěšicében ("Drágavígasz"). Mindenféle ismerős történetet játszik a maga sajátos módján, betlehemes játéktól a Robinsonon és a Buffó misztériumon át a Hófehérkéig. Most éppen a Hamupipőkét mesélte el. Marčík komédiás, bohóc, rendező, író, zenész. Először lebeszél bennünket, hogy megnézzük az előadást. Mármint azokat, akik az igazi Hamupipőkét szeretnék látni. A színpad közepén ütött-kopott pianínó, a zongorista (az ifjabbik Vítězslav Marčík) háttal ül a nézőknek. Id. Marčík több hangszeren játszik, most leginkább szaxofonozik. A pianínó két oldalán rozoga lépcsők vezetnek fel a függönnyel eltakart bábszínpadhoz. Az előadóművész számít a tisztelt nagyérdemű tájékozottságára, ezért a közismert jeleneteket egyszerűen átugorja. Különben is sok a hiányosság ebben az előadásban. Például csak egy galamb van, mert ifj. Marčík többszöri felszólításra sem volt képes kifaragni még egyet. De ennek az egynek legalább kerekei vannak, ami kétségtelenül ritkaság a galamboknál. Ahányszor a galamb megjelenik, a principális kénytelen emlékeztetőül két ujját felmutatni. Valamennyi figura (Hamupipőke, Mostoha, a két testvér, a szenilis öreg király, aki "már nem sokáig húzza", a délceg királyfi) faragott, dróton mozgatott kvázi-marionettfigura (tervező és kivitelező: az egész család Eva Marčíková vezetésével), egy-egy ruhadarab jelzi a társadalmi hovatartozást. A királyfi például cilindert visel. Mivel az előadást mindössze ketten bonyolítják, nagy szükség van a gyerekek közreműködésére. A bálon például az a dolguk, hogy a helyükön maradva "táncoljanak", azaz ide-oda ringatózzanak a nézőtéri székeken. De a cipőt is többen felpróbálhatják. Csak Hamupipőke ne akarjon senki lenni, mert annak már nem él az édesanyja, és ilyen szomorú sorsot nem kívánnak a játékosok senki emberfiának. A csupa móka, csupa kacagás után a végén álmodni hív bennünket az előadás. A színpad egy varázsütésre kifordul, biciklikerekek között egy porcelánbaba masíroz fel s alá egy csodagépezet segítségével. Ebben a cseppet sem hagyományos komédiában visszanyúlnak a shakespeare-i hagyományokhoz: férfiak játsszák a női szerepeket is. Nem úgy, mint sok más, igazi bábszínházban, ahol mindig kevés a férfi, és ha csak tehetik, "nőiesítik" a szerepeket. Marčík színházának saját újságja is van. Ingyen osztogatják. Igaz, az utolsó szám (amely talán az első is egyben) vagy másfél éve jelent meg, de még van belőle. Még mindig aktuális, mert ennél a társulatnál a hírek nem avulnak el. A legcsodálatosabb azonban az autójuk, amelyik a színház bejárata előtt parkolt éppen. Ócska furgon, minden oldala gyönyörűen kifestve a száz év előtti cégérek modorában. Az autót körülállják gyerekek, felnőttek. Akinek ilyen autója van, annak az előadását feltétlenül meg kell nézni.

A találkozó egyetlen bántóan gyenge pontja a Loutky bez hranic (Bábok határok nélkül) nevű csoportosulás előadása. A Kašpárek egy hete (Kašpárkův týden) című vásári bábjátékimitációjáról sem a dramaturgiai, sem a színészi munka alapján nem sejtettem, hogy három frissen végzett bábszínészhallgató vállalkozásával volt találkozásunk. Újra láthattam viszont az AMU másodéves bábszínészhallgatóinak remek összeállítását, a Dalok az emberevővel címűt (Písničky s lidojedem), amely cseh kuplék, sanzonok, egykor volt slágerek segítségével idézi fel a távolabbi és egészen közeli múltat a boldog békeidőktől a hetvenes évekig (összeállította és rendezte: Přemysl Šut, tervezte: Marie Černíková, koreográfus: Jaroslava Hojtašová). Ugyancsak nagy örömmel néztem meg másodszor a pilseni Divadlo Alfa remek Három testőrjét, amely az áprilisi bemutató óta a cseh bábszínház kirobbanó sikere otthon és külföldön, számos fesztiválon gyűjtött komoly díjakat. Az előadásról beszámoltam a Criticai Lapok hasábjain (Huszonhatodszor - Bábfesztivál Pilsenben, 2006/9), majd Hizsnyan Géza is méltatta "Divadlo 2006" - Plzeň című írásában (2006/10). A számos fesztiváldíj után most az Erik szobrot is elnyerték.

A legjelentősebb esemény természetesen egy másik Erik, Eric Bass fellépése volt. A kiváló amerikai bábművész nemcsak fellépésre jött, de egy ötnapos elméleti és gyakorlati workshopot is vállalt az AMU első évfolyamos hallgatóival. Bass színész, képzőművész, szövegíró és rendező egy személyben. 1982-ben német feleségével, Ines Zellerrel Münchenben alapította meg színházát Sandglass (Homokóra) néven. Négy évvel később az Egyesült Államokba költöztek, Vermont államba, és kilenc esztendeig vándortársulatként működtek. 1995-ben egy kis faluban, Poutney-ban telepedtek le. Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt játszanak, workshopokat és egyéb akciókat szerveznek, többek között a kontinens egyik legérdekesebb nemzetközi bábfesztiválját, a Puppets in the Green Mountainst. A világ számos országában felléptek, Európában, Amerikában, Izraelben, Ausztráliában, Japánban, és jó néhány fesztiváldíj birtokosai. Színházi tevékenysége mellett Bass színészmesterséget és rendezést tanít saját iskolájában, valamint a finnországi Turkui Művészeti Akadémia állandó vendégprofesszora. Eddig két alkalommal vendégszerepelt Magyarországon, először még a nyolcvanas évek elején, majd 1996-ban feleségével együtt két produkcióval részt vett az UNIMA Budapesten megrendezett 17. Világfesztiválján.

Első budapesti fellépésén az Őszi portrék (Autumn Portraits) című egyszemélyes műsorával mutatkozott be. Az akkor alig huszonöt éves fiatalember az elmúlásról, az öregségről, a halálról beszélt. Most, negyedszázaddal később, Prágában ugyanezt játszotta. Lehet, hogy az előadás most is pontosan ugyanolyan, mint akkor, csak huszonöt évvel öregebbek lettünk. Vajon csak én látom másképp az egykori élményt? Nem tudom, mennyit változott az előadás, mennyit Eric Bass, és mennyit én. Mi mindent nem fedeztem fel akkor, és melyek azok az árnyalatok, amelyek tényleg nem voltak, nem lehettek benne a pályakezdő művész önvallomásában? Mindenesetre Eric Bass akkor éppen úgy lenyűgözte közönségét, mint most.

Parányi színpadán bohócálarcban, bohócsipkában jelenik meg a színész. Hegyes az orra, hegyes az álla. Van benne valami kérlelhetetlenség. Parányi kecskeszakállt visel, ettől meg szemtelennek tűnik. Két kötéllel manipulál, összekötözi a kezeit, aztán játszva kioldja. Ennél mi sem egyszerűbb. Megjelenik egy hórihorgas báb, erőszakos pasasnak látszik. Ő is meg akarja csinálni a mutatványt. Nem megy. Újra megpróbálja, újabb fiaskó. Pedig az erőművész egyre eltökéltebb. Bohóc meg egyre kérlelhetetlenebb. Megmutatja egyszer, kétszer. A másiknak akkor sem sikerül. Bohóc kitesz egy homokórát. A számnak nincs "slusszpoénja". A kudarc nem slusszpoén. Erőszakos beletörődik a sorsába. Bohóc újra bemutatja elcsépelt magánszámát.

Ezután egy kupléénekes következik, elég szánalomra méltó. Sikert szeretne aratni. De az ő dolga, mint a cirkuszban vagy a music hallokban a közjátékok szereplőié, a feloldás. Ő a "töltelék". Nehogy a szomorú dolgoktól kedvét veszítse a néző. A harmadik szám egy japán asszonyról szól. Elmeséli, hogyan halt meg a gyermeke. Amikor az még egészen kicsi volt, minduntalan egy sas körözött felette. Az apa megelégelte a dolgot, kettős nyíllal le akarta lőni a madarat, de a nyílvesszők a csecsemő szívébe fúródtak. Azóta van úgy, hogy az emberek egyre csak egymást gyilkolják.

A másik japán történet némajáték. Egy szerzetes meg akar szabadulni a démonaitól. Hosszú küzdelem után kitépi testéből a Zöld Maszkot. De továbbra is nyugtalan. Mintha önmagát keresné. Végül leveszi az arcát. A szerzetes arca is csak egy maszk volt. A maszk alatt nincs is saját arca.

Egy öreg suszterért eljön a Halál Angyala. A suszter mívesen elkészített, "naturális" báb. Még a szája is mozog. Szakálla van, sábeszdeklit visel. A Halál Angyala: Bass a félhomályban, a saját arcával. A suszter alkudozni kezd, hogy még ne kelljen elmennie. Keverék jiddis-angol nyelven magyarázza, hogy az utolsó pár cipőt még feltétlenül be kell fejeznie. Aztán megpróbálja megvesztegetni látogatóját. Felajánlja, hogy neki is készít egy pár pompás csizmát. De belátja, hogy szamárságokat beszél. Az angyalok nem járnak csizmában. Majd szép nyugodtan, ráérősen befejezi az utolsó pár cipőt. Megnyugszik. Mintha mosolyogna. Készen áll a nagy útra.

Utolsó számként visszajön a kupléénekes. Felhív a színpadra négy embert a nézőtérről. Hangszereket oszt ki, rögtönzött zenekart alakítanak. A kivénhedt énekes dalra fakad. Finálé ultimó. Egy szánalmasan vidám magánszámot ad elő. De nincs kedvünk nevetni rajta. Zavarunkban inkább sokáig, nagyon sokáig tapsolunk. Bass szerényen, sokszor visszajön meghajolni. Megkönnyebbülünk. Semmi ok az aggodalomra. Úgy látszik, a mi homokóránk még nem pergett le egészen.

BALOGH GÉZA