Katona József Színház

JÁNOS A TETÕN

Alávaló János, született Hodelka Jani nem annyira napjaink, mint inkább közelmúltunk Don Juanja - ahogyan azt Bodó Viktor rendezõ és alkotótársai elképzelték -; mûgalambok között tengeti életét egy lapos pesti háztetõ kietlen magasában. Unottan dagonyázik a harmadosztályú élvezetekben. A kerítéssel körbevett terasz bal oldalán állandóan készenlétben áll egy halom elgyötört ágynemû, koszos dunnával, párnákkal, bomlott belû matracokkal. Hátul, középütt, vaslépcsõ kettõs korlátja között, mintha valami idõlift hozná föl õket, jönnek nõk és férfiak, és megint nõk és nõk a semmibõl. Banditák, szeretõk, átvertek és átverésre készek érkeznek a küzdõtérre. Mi lehet odalent, ha ezek a gyõztesek itt, fent?

A Jim Jarmusch szamuráj erkölcsöt tanuló Szellemkutyájának lakhelyére emlékeztető galambpiszkos placc kiváló helyszín ehhez a szakadozott-foszladozott balladához. Szinte érezni az esőtől rozsdás vasak és az omló beton csikordulását, pedig csak az épület fekete körvonalai mögül tör föl időnként valami hajnalnak látszó piszkosvörös derengés. Szép a világítás. Díszlettervező: Bodó Viktor. Nagyszerűek Berzsenyi Krisztina tyúklábmintás tubusruhái és reménytelen otthonkái az ötvenes-hatvanas évekből. Bán János apafigurájának sárga ávóscipője ugyanolyan telitalálat, mint a prémgalléros maffiózó-nagykabát Elek Ferencen.

Hajduk Károly mogyorószínű szövetnadrágba bújtatott, lifegő nyakkendős, rózsaszín inges karcsú alakja, mint valami állandóan lobogó gyertya, a már végjátszmára is kész kisstílű gazembert mutatja, aki azért elvetemültségét tekintve mégiscsak megörökítő ecset után kiáltó, rendkívüli figura. Beosztottjai néha papírzacskóban hozzák néki ki tudja, miből származó járandóságát. Asszonyai pedig hozzák a bánatukat, gyereküket, frissen sarjadó szerelmüket vagy csak szegény megcsalt magukat. Jordán Adél mint elhagyott feleség és mint fehér fodrokba öltözött halálangyal egyaránt emlékezetes. Ubrankovics Júlia egyetemi hallgatóként vesz részt a csapat munkájában. Épp őt bírta rá a rendező arra, hogy sajátos Bodó Viktor-i váladékszínházának kézjegyét odabiggyessze az előadás jobb sarkába: a Ki mit tud-os zsűriben részt vevő bácsikat kell lepisilnie, úgy lazítógyakorlatképpen. De ez a műpisi még mindig jobb, mint a hajdani főiskolai előadások szájból-szájba csordított valódi nyáladagjai. Majd csak belefárad ebbe a motívumba az első számú alkotó. Ubrankovics is túléli, üde színfolt a játékban.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Pelsőczy Réka merev mozgású, mindenre elszánt vak nője és Tóth Anita oszlásnak indult halottjához (áldozatához?) ragaszkodó manóasszonykája Webster tollára méltó rémalakok. Lengyel Ferenc és Bán János a fennálló rend és a fennálló apák mit sem értő, csukott lelkű, bénult elméjű nemzedékét hozza elénk. Nagyszerű Rajkai Zoltán figurája, az eredeti mű bumfordi parasztfiújának megfelelő, szerelőládás, nyitott inges, zsíros hajú melósgyerek. Rezes Judit minden figura jelmezében hibátlan jelenség, mégis, legnagyszerűbb talán a Don Juan szavaiba beleszerelmesedő, szerencsétlen proliasszony (a moličre-i parasztlány) megformálásában. A macskamozgású bandatagok és a maffiózók, Nagy Ervin, Elek Ferenc, Vajdai Vilmos, s a zártabb szerepeket is láthatóan szívesen vállaló Kun Vilmos, Olsavszky Éva, Czakó Klára a színház hihetetlen színészi gazdagságát, s e színészgárda nyitottságát, kísérletező kedvét mutatják. A játék Keresztes Tamás - a későbbiekben egyébként tökéletesen elfelejtett - bohócjelenetével, az "őrült karmester" antréjával indul, s muzsikáló színészek tablójával zárul. De hogy miért? Csak. Úgy hat.

A főhős segédje a gumiarcú, Sancho Panza alkatú Kovács Lehel, akinek talán a legtöbb klasszikus idézet jutott Moličre - bevallottan dobbantónak használt - Don Juan című színművének mondataiból. Kovács Lehel arca - mozgásban - feltűnő hasonlóságot mutat a rendező Bodó Viktor arcával. De azért nem lesz belőle főszereplő. Nem lehet. A történet még ilyen kusza formájában sem mesélhető el másképp, csak Don Juannal, a bűn tudatos tudójával és elkövetőjével a főszerepben. Ha másképp akart is lenni a dolog, az nem sikerült. Ha rákérdeznénk, miért maradt akkor így a cím, talán csak egy jókedvű vállrándítás lenne a válasz. Jól hangzik. Kész.

De hogyan akart lenni ez a "dolog"? Mi van odafönt? Látván a régi ruhákat, s a hajdani - talán épp a televíziós Pauló Lajos korszakát idéző - Ki mit tud-os jeleneteket, a piros hasú százforintosok idejébe megyünk vissza. Saját gyerekkorom ez, rémlik belőle valami. De mit keres Bodó Viktor és megannyi társa ebben az időben? Apáik bűnei közt kotorásznak?

A műsorfüzet, melyet a rendező mellett Mózsik Imre, Nyika Jenő, Ungár Júlia, Varga Imre és Vinnai András jegyez, bármily polgárpukkasztónak szánt korabeli pornókkal van is teli, remekmű a maga nemében. Kár, hogy nem olvastam el az előadás előtt. Pedig ez egy szellemes áldokumentum, egy megírandó - sőt, áldokumentum fotókkal együtt kiadandó! - életrajzi regény sűrítménye. Nekünk szánva, sírásra, röhögésre. Főhőse az 1935-ben, Monoron született Hodelka János, aki mint Zelig, Woody Allen filmjében, fel-feltűnik az idő és a tér különböző szeleteiben. Hodelka leginkább egy magyar Hustler, aki a pornóiparban a kis magyar pornográfia szabályai szerint tör nagyra, míg aztán végképp farba bökik, s így hal stílusos halált.

Az előadásból mindezek nem vehetők ki. Az alkotók tanultsága azonban számottevő. Másodlagos impressziók, elsősorban filmek motívumai köszönnek viszsza a játékban. Úgy tűnik, kifejezési gondokkal, szinte ábécéhiánnyal küzdenek a hősök. Szép példája ennek Duda Éva koreográfus ötlete, aki, miközben mások táncolnak, Don Juannak csak annyi feladatot ad, hogy görcsölésig rázza álltában egyik lábát. De azt nagyon, nagyon.

A nagyvárosi legendák törmelékéből készült produkció legjobb részeiben intenzív sormintának, legproblémásabb szakaszaiban szétesett próbának hat. Letagadhatatlan, ám dadogó erő reked fönn a színpadon. Formátlan fájdalom érződik, mely valami miatt nem tud kifejeződni. Lesz hát belőle blődli. S hiába a koszlott ágyneműk ragadós érzete, hiába a dübögő (vagy lábujjhegyes) verekedések, hiába a buggyanó vér. Steril, másodlagos élmények által meghatározott papírvilág ez, időnként ragyogó ötletekkel. Pedig Bodó Viktor sokat tud a valóságról. Talán olyan szerzők tudnának segíteni néki, akiknek szerzői ajánlatát nem akarja, nem akarná mindenáron felülírni.

Ameddig ezt a módszert választja és gyakorolja, újra és újra fogpiszkáló lesz a megálmodott gerendából.

GABNAI KATALIN

A NAGY JANI TRAGIKUS VÉTKE

Mindig szórakoztató, amit Bodó Viktor színre állít. Még a közönségriasztóan terjengős Motel is élvezetes volt. Természetesen annak, aki e rendező sajátos szellemiségét és szellemességét kedveli. Elsősorban nem arra gondolok, hogy a színjátékaiba előszeretettel emeli be a szórakoztató műfajok produktumait. Persze, nem "egyenesben", hanem úgy, hogy talmiságuk eleve fonákságokra intsen. Annakidején, amikor még az alternatív mezőnyben próbálgatta a szárnyait, még egyedibb lehetett az az irónia, amellyel az ilyen-olyan művészetek tömegfogyasztásra szánt termékeit kezelte. Azóta a média "rosszvoltából" már közkeletű a felismerés, hogy elönti agyunkat- érzékeinket a feltálalt szemét.

Még a bokszpárbajok nézői sem feltétlen sportbarátok. A musicalrajongóból pedig nem lesz operalátogató. A slágerszövegek sem vezetnek - József Attila? vagy Ady? - költészetéhez. A kettő nem egy? - bizonytalanodik el az a leányzó is, aki mintegy "castingol" Don Juan, vagyis most Hodelka János kegyeiért. Már arról A nagy Sganarelle és Tsa című előadásról van szó, amelyet Moličre drámája, annak Petri György-féle fordítása nyomán, a társulat improvizációival megtoldva tűztek műsorra a Katona József Színházban.

Nem hiányzik most sem az "esztrádműsor". Olyan vegyes ízelítő, amilyent hajdan a Ki mit tud kínált, népénekes trióval, cigánytáncféleséggel, ilyen-olyan zenekarokkal. Eldalolják a Melodie d’amour-t. Részlet hangzik el a West Side Storyból. A kölcsön-opusokat Keresztes Tamás megszaporítja sajátokkal. Vannak produkciók, amelyek az előadásban inkább betétként bukkannak fel. Mások többé-kevésbé integrálódnak a cselekménybe. Mint amikor Juan, azaz Jani gitárt ragad, hogy együgyű kiszemeltjét elbolondítsa. A beépült "számok" az érdekesebbek, tartalmasabbak. Hiszen paródiákat lehet másutt is látni. Most is, nemcsak régebben, az emlegetett tehetségkutató műsor "egyéb" kategóriájában.

Elmeditál az ember, miért is szükséges felidézni a Ki mit tudot. Ezáltal pedig a hatvanas éveket. Mert valóban felidézik - Berzsenyi Krisztina tervei szerint - korabeli divatú holmikkal. Vagy éppenséggel rendőregyenruhával. Netán az akkori politikai, illetve társadalmi képletre volt szükség az ismert história értelmezéséhez? Cseppet sem. Éppen a datálás ellenére van az a burjánzó erőszak, bűnözés, maffiatípusú szervezkedés, amely már ezredfordulónk terméke. S a durva szavak sem az évtizedekkel ezelőtti nyelvhasználatnak felelnek meg. Attól tartok, hogy a színrevitel ahhoz a módihoz alkalmazkodott az időpont megválasztásával, amely színházszerte dívik. A szakmai hierarchia magaslati képviselői szívesen helyezik a színjátékokat tulajdon fiatalságuk korába. Csakhogy Bodó Viktor akkor meg sem született még. Annál pedig többre becsülöm, hogy feltételezném, csupán retrohangulatot keresgél.

Marad a kérdés, miért nem a jelenünk, miért a múltunk. De fátylat rá! Noha azon a háztetőn is vannak régimódi tárgyak, ahol - szintén Bodó Viktor elgondolása szerint - Hodelka János berendezkedik alommá koszlott ággyal, vedlett fotellal, szabadégen vaskályhával. Mert fölötte csak az égbolt, alatta pedig a város, ahonnan vaslétrán érkeznek a látogatói, hogy páran a mélybe ugorva távozzanak majd. Szinte mindenki megvan, aki a moličre-i történetben megvolt. A nők meg is sokasodtak, s eredeti mintájuktól el-eltávolodtak. A változás rendjén való, azt sugallja, hogy semelyiküknek sincs kitüntetett szerepe János mellett. Még annyira sem, mint volt Donna Elvirának.

Kovács Lehel, Hajduk Károly és Bán János - theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Van, aki már gyermeket szült a férfinak. És van, aki most hordja magzatát a szíve alatt. Az egyiknek, Jordán Adélnak könnyes tekintetű könyörgés jut, a másiknak, a színésznövendék Ubrankovics Júliának fájdalmas vetélés. Kinek kevesebb lehetőség adatik, mint Pelsőczy Rékának, ahogyan magasabb kasztból csúszik le a női páriák közé. Kinek pedig több, mint Rezes Juditnak, aki számos leleménnyel szerepel. Miközben elsiklanak olyan ellentmondás felett, hogy e nőszemély előbb felkínálja magát barátjának, aki utóbb - az eredeti szöveg nyomán - éppen azért tesz szemrehányást neki, hogy nem szereti eléggé. Ezért a rendező a felelős. Egy mozdulatáért viszont a színésznő, nevezetesen azért, amikor kajlán, mindkét lábával befelé kacsázva lép. Úgy, ahogyan ember nem jár. Röpke pillanat. De ne maradjon említetlen.

Nincsenek szerelmek, jóízű szeretkezések sem. Minden kapcsolatban megbúvik az agresszió, amely hol a nőket érinti, hol pedig hozzátartozójukat. Először akkor tombol az erőszak, amikor János lenyúlja egy szerelő élettársát, s Rajkai Zoltán konok féltékenykedőjéből előbb ököllel, majd késsel, végül pisztollyal csinál véres pépet. S olyan könnyedén rúg le egy csecsemőt a magasból, mint ahogyan egy macskát vernek agyon, történetesen Czakó Klára kellemetlen szomszédasszonyának egyetlen kedvencét. Mert nem csupán Hodelka privilégiuma az a magatartás, amelyiknek olcsó az élet, s még inkább az emberi méltóság.

Nem csak olyan apa van, mint Lengyel Ferenc puhány rendőre, aki halkan rimánkodik a lányáért. Van olyan fivér is, mint Elek Ferenc alvilági figurája, aki az embereivel kegyetlenül megvereti-megalázza húga csábítóját. S nem kellenek újabb vérpatronok ahhoz, hogy foglyai maradjunk a feszültségnek. Elég a tető szélére állítani, fegyverrel ugrásra kényszeríteni a két havert, az egymást szembeszökőn ellenpontozó, egyszersmind jól kiegészítő Keresztes Tamást és Nagy Ervint, akik nem voltak képesek védelmet nyújtani. A halál úgy éri Hodelkát, hogy életének szereplői gyűlnek köré. A mellékszereplők is, mint a szívélyességtől és hazugságtól egyaránt megrettent Szerpentinék, Kun Vilmos és Olsavszky Éva képében. Ha úgy tetszik, az áldozatok szellemjárása ez. Csupán felemelik, majd leteszik a bűnöst - holtan. Nem kell ragaszkodni a valószerűséghez.

Egyre messzebb esik a realitástól az a személy is, aki a moličre-i parancsnok mai utóda. Megborzongat, ahogy fel-feltűnik Vajdai Vilmos rezervált jelenlétével, végiggurít a tetőn egy-egy golyóbist, utoljára pedig már több maroknyit. Amit mond, azt eleinte úgy érteni: Megmondtam... megmondtam... S következik valami halandzsa. Holott azt mondja: "Meghoztam... a csapágygörgőket." Első tekintetre egyike a becsapott nőknek Csuporka, voltaképpen sugallatos jelenés Tóth Anita által. Már akkor sokat sejtető, amikor körbeszaladgálja rút kacsaként "szerelmét", akinek éppen e feltétlen ragaszkodással szemben nincs ellenszere. Ahogy az apját, Bán János fájdalmas nyugalmú szemrehányását is csak hallgatni tudja, amíg rá nem tapint szülője vétkére is. Szép szereplések. Nem véletlen, hogy a háborodottságig rajongó nő lesz az, aki majd a holttesténél virraszt. Miután afféle "kalapácsos gyilkosként" megöli Szganauert.

Furcsamód éppen a címszerep az, amit akár elnélkülözhetnénk. Nem Kovács Lehel tehet róla, akinek a temperamentuma, alkata az eredeti Sganarelle-nek is megfelelne. De napjainkban vele is baj volna, ha a rendező nem tudna mai értelmet adni az úr és szolga viszonynak. Ebben a tegnapi miliőben végképp nincs arra magyarázat, hogyan is lehet a "nagy Janinak" cselédje-csicskása. Alighanem tartottak attól, hogy a kapcsolatukat valamilyen személyes összetartozás motiválja. Hiszen olyan kort mutatnak, amelyikben nincs helyük az érzelmeknek. Holott e színjátéknak éppen az az értéke, hogy a szcénák előrehaladtával mindinkább az érzelmeinkre is apellál. Nem csak gunyorosan mutogat a sorsokra, felkelti empátiánkat is. Nem a szórakoztató betétek lesznek az emlékezetesebbek.

Oroszlánrésze van ebben Hajduk Károlynak, akiről - dicséretére mondom - levedlik a Hodelka Jani név. Vékony testében is súlyosabb annál. Kifinomult a mozgása. Milyen asszókra lehetne képes! Éles a szeme. Hidegen vizsgál, kegyetlenül ítél. Rendelkezik a szellemnek azzal a nagyságrendjével, amellyel már fölényesen megítélheti környezetét. Ettől vonzó. Igaz, mocskosan beszél, gátlástalanul cselekszik. Igen, méltatlanul él. Önmagához is méltatlanul. Ez a tragikus vétke. Csak egy őrült nő siratja. Amivel Bodó Viktor mélyebben jellemzi világunkat, mintha csak kiröhögtetné, pocskondiázná. A Katona József Színházban rendszerint óvakodnak attól, hogy megrendülésre késztessenek. Most megtörtént.

BOGÁCSI ERZSÉBET