Tartuffe-öt játszod a Nemzeti Színház új bemutatójában: vígjáték és gonosz szereplõ - néhány évvel korábban mindkettõt hiányoltad a pályádról -, és az a rendezõ, Alföldi Róbert, akivel az utóbbi években a legtöbbet dolgoztál együtt. Hõsi szerepek sorának eljátszása után - szabadúszó korodban, a Budapesti Kamaraszínházban - tõle kezdted kapni egymás után a negatív szerepeket: Moor Ferencet a Haramiákban, Almavivát a Figaro házasságában és Macbethet. Mást láthat benned, mint a többi rendezõ?
Hát, jó kérdés... Lehet, hogy titokban gazembernek tart? De komolyra fordítva a szót: gondolom, először csak kíváncsi volt rá, mi jöhet ki abból, ha olyan dolgokat piszkál meg bennem, amikre korábban mások nem voltak kíváncsiak. Azután amikor a Haramiákban kiderült, hogy az ötlet működik, engem választott más gátlástalan főszereplők eljátszására is. Nagyra értékelem Robiban, hogy színészválasztásában szívesen megy szembe a megszokással. A papírforma ellenében kiosztott szerepekkel olyan helyzetet teremt, amely a rutinmegoldások helyett mélyebb igazságok keresésére ösztönöz. Az ügynök halálában viszont valószínűleg pofára osztotta rám Biffet, és nagyon eltalált ezzel a depresszív alkattal is, aki viszont pont olyan, mint amire én is hajlok.
Máshogy közelíted meg ezeket a figurákat, mint mondjuk a hősszerelmeseket vagy az életproblémáikkal, érzelmeikkel küszködő, de mégiscsak jóravaló szereplőket?
|
A negatív szerepeket általában sokkal könnyebb megfejteni. Teljesen világos, mi a szándéka Macbethnek, de nehéz kérdés, hogy vajon mit akarhat Hamlet. Vagy például Ivanov. Ő valószínűleg egyszerűen csak életben akar maradni. Nyilván sok múlik a darabon is; a Tartuffe címszerepe jóval kevésbé talányos, mint mondjuk a Kleist-művek főhősei. Érdekes elgondolkodni rajta, milyen közös személyiségjegyei vannak egy-egy úgynevezett pozitív és negatív szereplőnek. Homburg hercegét - aki szobor szeretne lenni, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe - éppúgy a feltörekvési vágy hajtja, mint Macbethet, aki mindenáron király akar lenni; a különbség abban van, hogy ki mit hajlandó ezért megtenni. Ezek a szerepek is kínálnak némi azonosulási lehetőséget, de itt főleg a "különbözőségi lehetőségek" az érdekesek: hol van a határ, ameddig én is elmennék az adott helyzetben, és mi az, amit már semmiképpen nem tennék meg. Ehhez a saját magammal való nagyon őszinte szembenézésre van szükség, ami fájdalmak leküzdését, a bennem lévő gátak áttörését jelenti. Ezekben egy jó rendező nagyon sokat tud segíteni. De persze szó sincs róla, hogy végig ilyen agyalások közepette építek fel egy szerepet! A dolog nagy része a tudatos mérlegelésektől függetlenül történik.
Kínálnak saját személyiségedről új felfedeznivalókat a negatív szerepek?
Azt hiszem, nem, legfeljebb csak megerősítették bennem, amire már korábban is tanított a színház, hogy az életben bármi megtörténhet, és mindenféle emberrel találkozhatsz, jó tehát türelemmel közelíteni a helyzetekhez, és belátással lenni mások iránt. Hogy a lobbanékonyság és saját magunk fontosságának túlértékelése veszélyes terepre sodorhat. Viszont sokat változtam is, de ez nem a színháznak köszönhető, hanem a gyerekeim megszületésének. Akkora szentimentális hülye lettem, amióta gyerekeim vannak, hogy az valami hihetetlen! Azóta minden gyerektől el vagyok varázsolva, és még sokkal jobban feldühít az empátia olyan fokú hiánya, mint amit például iskolai, óvodai ünnepségeken tapasztalok, hogy néhány szülő csakis a saját gyerekére figyelve nyugodt lélekkel átgázol a többi apróságon.
|
Visszakanyarodva Alföldi rendezéseire: az, hogy ennyire szeretsz és tudsz is vele dolgozni, jelenti-e azt is, hogy az elkészült előadásokat is minden esetben a saját magadénak érzed? Hadd kérdezzek rá külön is két produkcióra: a számomra a videózásra ráment A velencei kalmárra és az aktualizálásba fulladt Figaro házasságára.
Ha nem értek is mindenben egyet valamelyik előadással, nem akarok beleszólni a rendező dolgába, és igyekszem maximálisan tiszteletben tartani az elképzeléseit. Vitatkozni csak akkor szoktam, ha nagy bajt érzek. Alföldiben az a jó, hogy már az olvasópróbára nagyon pontosan tudja, mit akar. Mondjuk, A velencei kalmár próbáin még sokat vitatkoztunk; egyrészt ez volt az összeszokásunk időszaka - és bizonyos szempontból Robi rendezői szárnypróbálgatásának ideje -, másrészt nem tetszett, amit a darabbal csinált, és ennek hangot is adtam. A Haramiákban már hihetetlenül harmonikusan tudtunk együttműködni, és ahogy azt az előadást Robi kitalálta, az egyszerűen esszenciálisan volt jó. Ebben a próbafolyamatban tört meg bennem Robival kapcsolatban a jég, és azóta is nála próbálok a legbátrabban, benne bízom a leginkább. A többi előadást is mindegyiket szerettem - persze lehet, hogy a túlzott összeszokás már eltompítja az ember kritikai érzékét -, a Figarót is, bár arról nagyon el tudom képzelni, hogy nézőként nem tetszett volna. De tisztességes előadás volt ez is, határozott, legfeljebb vitatható rendezői elképzelésekkel. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen rengeteg olyan előadás készül, amelyekből az alapvető szakmaiság is hiányzik. Egyébként a Figaro előadásának sorsát - és a Macbethét is - nehezítette, hogy érezhetően némi igazgatói ellenszélben folytak a próbák.
Nekem a Tartuffe az eddigi kedvenc Alföldi-előadásom.
Nagyon jó játszani; borzasztóan élvezem, hogy végre újra vígjátékban szerepelhetek. Nagyon izgalmas úgy komédiázni, hogy tudod: a következő jelenetben majd be kell sötétítened a vígjátéki színeket. Robi hajlamos rá, hogy egyes jeleneteket előre beállítson - nyilván önmaga bizonytalanságai ellen is védekezik ezzel -, és ragaszkodjon hozzájuk akkor is, amikor a próbákon kiderül, hogy nem szervesülnek az előadás egészébe. A Tartuffe-ben az is nagyon jó, hogy ezúttal teljesen a helyükön vannak az ilyen részletek is. Az olvasópróbán totál következetesen végigelemezte az összes szerepet - szinte Excel-táblázatban láttatta a szereplők közti viszonyokat -, ami nekem mindig nagy biztonságérzetet ad.
Még sosem láttam ilyen rosszkedvű Tartuffe-öt, mint a tiéd. Ennek a kényszeres harácsolónak még a csábításban sincs öröme.
Mert mire eddig eljut Tartuffe, már csak végrehajt. Hiszen a légyott idejére már minden az övé. Még megdugja Elmirát, ha már - szerinte - a nő annyira akarja, de a továbbiakban nem érdekli a dolog. Az igazi nagy kielégülése az, hogy sikerült az egész vagyont megszereznie magának. Bár tényleg, ezen sem örömködik... Lehet, hogy ebben már az én szkepticizmusom is benne van...
Ha egy kicsit visszatekintünk az időben - ahogy ezt már a szabadúszó éveid emlegetésével el is kezdtük -, érdekelne, hogy miért jöttél el az Új Színháztól. Az előző beszélgetésünk idején - tíz évvel ezelőtt - éppen a Hamlet bemutatója után voltál; teljesen úgy tűnt: a helyeden vagy a Székely Gábor vezette társulatban. Kis idővel később mégis elhatároztad, hogy elszerződsz. Miért?
|
Nem tudnék erről úgy beszélni, hogy senkit ne bántsak meg. Ennyi eltelt év után meg már nem is volna értelme felhánytorgatni dolgokat. Székely a vezetésben feladatmegosztást tervezett a színház egyik rendezőjével, és én úgy éreztem: vagy Székely egyedül - vagy ennél csak rosszabb megoldás következhet. De többet erről tényleg nem szívesen mondanék. Amikor elhatároztad, hogy elmész, rögtön a szabadúszásban gondolkodtál?
Igen, mert kicsit besokalltam a társulati léttől. Társulati tagként, ha tetszik, ha nem, oda kell állnod az elkészült előadás mellé. Ha viszont szabadúszó vagy, ahhoz adod a neved, amit te magad önszántadból elvállaltál. Vágytam erre a szabadságra, tulajdonképpen már azóta, hogy az Új Színházban először megtapasztaltam, még ott is milyen erős a kifelé való megfelelés kényszere. Amikor a színház összehozta azt a nagyon sikerületlen Gyilkosság villásreggelivel-előadást, azt reméltem, jön Székely, és a főpróbán lefújja az egészet. De nem tette. Nem akarta, hogy botrányszag legyen a színház körül.
Mindezzel együtt tudom: szakmailag nagyon fontos négy évet töltöttem a színháznál, igazi, jófajta műhelymunkában volt részem. Ehhez képest a szabadúszás gyötrelmes, szorongató időszakot hozott, amiből ugyanakkor fantasztikus munkakapcsolatok, és számomra meghatározó előadások születtek.
És időközben, gondolom, kiderült: szabadúszóként sem biztos, hogy az valósul meg, amire szerződtél.
Igen, és ennyiből a nagy szabadság időnként csak látszólagosnak tűnik. Ráadásul ott van a financiális kényszer is, hogy legyél bármilyen válogatós, azért dolgozz annyit, amennyiből a családoddal együtt meg tudsz élni. Ha pedig újabb és újabb szerepeket vállalsz, egyre kiszámíthatatlanabbá válik az életed: egyre több estéd foglalt, egyre nehezebb bármit is egyeztetni, ráadásul előre nem lehet tudni, meddig lesz műsoron az adott előadás. Egy bizonyos szerepmennyiség fölött meg már úgy érzed: képtelenség egyszerre mindegyiket ugyanazon a szinten tartani magadban; különösen, ha a darabok csak egyszer vagy kétszer mennek havonta.
Szabadúszóként két szerepre az Új Színházba is visszamentél: Lopahint játszottad el egy igen kevéssé sikerült Cseresznyéskertben és Zátonyi Bencét az Ingyenélőkben.
Például ezeket nem vállaltam volna el, ha előre sejtem, hogy milyenek lesznek az elkészült előadások. Az elsőre Ács Jani és Takács Kati kedvéért mondtam igent, a másodikra pedig azért, mert a rendező, Szikora János ígéretét beszámítva - alaposan meghúzza majd a darabot, megszabadítva rengeteg sallangjától - megtetszett az alapanyag, s csak utólag derült ki, hogy a radikális dramaturgiai beavatkozásokból mégsem lesz semmi. Az utóbbi előadás aztán - függetlenül a minőségétől - mégis meghatározó felismeréshez vezetett. Együtt játszottam benne Bubik Istvánnal, s ez lett az utolsó lehetőség, hogy a színpadon találkozhattam vele. Akkor döbbentem rá, mekkora hiba a jövőre hárítani bizonyos dolgokat, miközben esetleg a jelenre oda sem figyelünk. "Hosszú ez a pálya, még biztos adódik alkalom együtt szerepelni" - szoktuk gondolni egymásról, pedig az időre nem szabad számítani, hiszen nem tudjuk, kinek mennyi adatik még belőle. Mindig a mostot kell megélni, arra kell odafigyelni, számítva rá, hogy esetleg már sosem lesz legközelebb. Ahogy betöltöttem a 40. évemet, még gyakrabban gondolok erre...
Fontos határnak tekinted a kerek évfordulókat?
Mindenesetre elgondolkoztatnak. Ilyenkor az ember hajlamosabb odafigyelni, mennyiben változott az utóbbi években. 40 évesen már rendesen van mögötte valami. Előtte pedig egyre kevesebb... Eléggé kiüresedett állapotban vagyok mostanában... Tudom, manapság a gyengeséget titkolni illik, erőt kell mutatni, macsónak lenni, globális divat a hurráoptimizmus. Nem érdekel. Nem érzem magam túl jól a bőrömben - miért is titkolnám. Emberek vesznek körül, akikért felelősséggel tartozom - ott a négy gyerekem! -, ebbe a felelősségbe sokszor meglehetősen nyomasztó érzés belegondolni. Abból a szempontból meg persze inspiratív, hogy arra sarkall: ne engedjem meg magamnak, hogy kevesebbet vagy gyöngébben teljesítsek, mint eddig.
Visszatérve szabadúszó éveidre: ebben az időben találkoztál Zsótér Sándorral is, akitől azóta is rendszeresen kapsz szerepeket: V. Henrik voltál a szegedi Falstaffban, Rod a Megtisztulva című darabban a Trafóban, és Akhilleusz a Pentheszileiában, immár a Nemzetiben.
Vele sem kisebb élmény együtt dolgozni, mint Alföldivel. Sok rendező leragad az alkotómunkának azon a fokán, hogy fejben megkonstruálja az előadást - és lehet, hogy ezt nagyon invenciózusan teszi -, de az elképzeléseit nem tudja elég meggyőző erővel átadni a színészeknek, vagy éppen azt gondolja, hogy miután ő elmondta a koncepcióját, a többi már a színészek dolga. Így születnek a felemás, széttartó előadások. Sanyi azért fantasztikus rendező - és egyáltalán: fantasztikus ember -, mert a munkának ezt a színészeket mozgósító részét is nagyon jól csinálja; ráadásul miközben kitartóan gyötör bennünket, hogy következetesen kipréselje mindenkiből azt, amit szerinte csinálni kellene, még remekül is érezzük magunkat. Ezt azzal éri el, hogy közben hihetetlen mennyiségű emóciót mozgósít - persze saját magában is. Sokszor az embernek egyszerre van sírhatnékja a kínlódástól, hogy sohasem fogja tudni megcsinálni, amit Zsótér kér tőle, és röhögőgörcse a humoros példáitól, amikkel elképesztően jól megvilágít egy-egy helyzetet.
Emlékszem, annak idején, a Hamlet bemutatója után azt mondtad: teljesen szabad kezet kaptál Ács Jánostól, és nagyszerű érzés volt, hogy amit te magad gondolsz a figuráról, azt egy az egyben színpadra teheted. Azóta megkeseredett benned ez a fajta színpadi szabadságérzés?
Valójában már akkoriban is voltak vele gondjaim, csak biztos gyávaságból, vagy azért, mert nem akartam Ácsot megbántani, nem beszéltem róluk. Bár sokan mások is csinálják, de szerintem nem lehet egy főszereplőt rajongva rendezni! Egy gyerek sem akkor érzi jól magát, ha mindent megengednek neki, hanem akkor, amikor megvan az a mezsgye, amin belül azt csinálhat, amit akar, de ha onnan kilép, akkor nemekbe ütközik. A színpadon sem az hat az emberre felszabadítólag, hogy korlátok nélkül bármit megtehet - ebből anarchia születik -, hanem hogy a rendező, aki az egész előadás koordinátarendszerét átlátja, kijelöl számára egy ösvényt, és a színész csak ezen belül kap szabad kezet. Így nem kerül rá az a plusz teher, hogy saját maga játékmestere, rendezője is legyen.
És hogyan dolgoztatok együtt Sopsits Árpáddal, akinek előbb a Kamaraszínházbeli Bűn és bűnhődés a rácsok mögöttet és a Bertók Lajossal való együttjátszás lehetőségét, utóbb a Nemzeti beli Oidipuszt köszönhetted?
Sopsitscsal a Torzó című filmje próbafelvételén találkoztunk, és bár akkor nem nekem adta a szerepet, de megjegyzett magának, és valahogy Lali is a fejében volt, meg a kettőnk régi barátsága is, és így jutott eszébe összehozni minket a Bűn és bűnhődésben. Nagyon izgalmas próbaidőszak volt, együtt találtuk ki a helyzeteket, közösen formálgattuk a leendő darabot, börtönlátogatáson vettünk részt, elbeszélgettünk a rabokkal - még soha nem voltam részese ehhez hasonló próbafolyamatnak. Nekem az improvizáció soha nem ment, különösebben kommunikatív típus sem vagyok, úgyhogy számomra egyúttal nagyon gyötrelmes is volt, amibe Sopsits belevitt minket. A próbákon mindig mindenki jelen volt, és a hathetes összezártság egy az egyben megteremtette bennünk a cellaélményt, meg azt, hogy mindenkinek elege legyen a többiekből. Az ebből fakadó energiákat azután valahogy át tudtuk vinni az előadásba, ami ettől nagyon erős is lett, legalábbis egy darabig - később már sajnálatos módon elkezdett fakulni. Nagyon szerettük játszani. Nagyon! Lali a legjobb barátom volt - még akkor is, ha nem álltunk egymással mindennapos kapcsolatban -; már a főiskola óta volt valami eszelős rezgés közöttünk, és ez átütött az Amper/Raszkolnyikov-Zsoltár/Porfirij játékon is.
|
Az Oidipusz sokkal nehezebben ment. És nemcsak a próbákon küszködtem irgalmatlanul, hanem az elkészült előadás első részét is végigszenvedem. Imádom az Árpádot, nagyon szeretek vele beszélgetni, szeretem, hogy ő is azok közé a rendezők közé tartozik, akik tudják, mit akarnak egy előadással kezdeni - ugyanakkor le sem tagadhatná, hogy elsősorban filmes, és nem színházi rendező: a gyakorlati dolgokban általában nem tud segítséget nyújtani a színpadon. Ennek meg az a vége, hogy az ember csak áll, és mondja, mondja. De ahhoz meg Sopsits nem ad elég önbizalmat, hogy könnyedén vállaljam: én, László Zsolt csak állok és mondom, mondom. Így aztán - mint alapvetően önbizalomhiányos ember - szarul érzem magam a színpadon. Egyébként a szó konkrét értelmében is: az egyik előadáson anginás rohamot kaptam, orvost kellett hívni. Lehet, hogy Bertók Lali vagy Stohl Buci könnyedén meg tudná csinálni - gondolatban minden szerepemet nekik szoktam továbbpasszolni -, de én ehhez kevés vagyok.
Az okozza a nehézséget, hogy Oidipusz életútjának végigvitelével gyakorlatilag rád hárul a két különböző nézőpontú, más-másképpen megírt dráma összetartása?
A legfőbb bajok ott kezdődnek, hogy ilyen ember, mint Oidipusz, sehol nincs...
...de az előadás nem is próbálja a realizmus látszatát kelteni.
Ez igaz, de ha nem vállaljuk azt a fajta szövegszínháziasságot, amilyen ez annak idején lehetett a koturnusokon és a maszkok mögé bújva, és ha így mégiscsak a saját testemmel vagyok jelen, az alakításhoz a jellemben próbálom keresni a kapaszkodókat. De azokkal az egymásnak ellentmondó személyiségjegyekkel, amelyekkel Szophoklész felruházta Oidipuszt, és még hozzájuk ezzel a fantasztikusan érzékeny, kifinomult nyelvvel nem könnyű mit kezdeni a színpadon. Az öregembernél már jobb a helyzet, mert a kora bölcsességet kölcsönöz neki, és ehhez jobban illik ez a különleges nyelv.
Gondolom, azt sem egyszerű megmutatni, hogy egy ilyen kvalitásos ember, miközben az igazság után nyomoz, még akkor sem ért semmit, amikor a környezete számára már minden világos.
Mondta is a Sopsits a bemutató előtt: ezt a részét talán nem is tudod majd eljátszani. Na kösz, Árpád! - gondoltam -, most aztán tényleg sokat segítettél...
A közelmúltadból nem beszéltünk még arról, hogy a Katonában is kaptál szerepet: Ascher Tamás meghívására a Férfit játszottad az Őszi álomban.
Hihetetlen megtiszteltetés volt a felkérés, egyrészt, mert főiskolás koromban - nem lévén Zsámbéki-tanítvány - elérhetetlen vágyálomnak tűnt a Katonában fellépni. Megörültem Aschernak meg a partneremnek, Bertalan Áginak is, akivel már főiskolás éveinktől kezdve kedveltük egymást. A darabbal kapcsolatban viszont zavarban voltam, mert a magánéletemmel éppen átfedést mutatott, ami nagyon fájdalmas tud lenni, és nagyon meg tudja nehezíteni az ember helyzetét a színpadon. Szerintem egyáltalán nem véletlenül lett motorbalesetem a próbaidőszak végén! Aztán egy orvosi műhiba miatt egyre rosszabbul lettem a törött karommal, a főpróbán akkora fájdalmaim voltak, hogy kívülállóként tudtam csak nézni a többiek játékát és Zsámbéki elégedetlenkedését is. De aztán mégis eszméletlenül jó lett játszani! Más színdarabban eddig meg nem élhető játéklehetőséget adott, hogy a szünet nélkül pergő jelenetek során húsz évet kellett öregednünk. Az előadás egyébként szerintem a második évadra lett igazán jó, korábban határozottan hiányzott belőle valami. A próbákon is bizonytalanul ténferegtünk; Ascher később be is vallotta, hogy úgy érzi, nem sikerült megtalálnia az igazi kulcsot a darabhoz. Később az segített, hogy előadásról előadásra "tovább próbáltuk" a darabot, míg végül tényleg összeállt.
Nem került szóba, hogy a Katonához szerződj?
- Nem hívtak, de én sem éreztem, hogy ez lenne számomra a megoldás... Ráadásul akkorra már a Nemzeti Színház szerződött tagja voltam, igaz, hogy csak egy szerepre, a Bánk bánra, de Schwajda György azt találta ki az egyeztetési gondok leküzdésére, hogy akik a Nemzeti első produkcióiban játszanak, azokkal éves szerződést is köt.
Akkor tehát Vidnyánszky Attilának köszönhetően beszélgetünk ma itt, és nem egy másik színházban.
Vidnyánszky ötletében az volt a legjobb, hogy lehetőséget adott megismernem egy nagyon nyílt, egyenes embert: őt magát, akivel mint rendezővel hihetetlenül jó együtt dolgozni. Ritkán tapasztalok olyan odafigyelést, mint amilyennel ő felém fordult. Ráadásul ő is az a fajta rendező, akinek mindig nagyon határozott elképzelései vannak a darabról, amit a kezébe vesz. Invenciózus és érzékeny. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindent szerettem az elkészült előadásban; főleg az első résszel kapcsolatban voltak kétségeim. Rengeteg minden van az Attila fejében egyszerre, nagyon gazdag az asszociációs tartomány, amivel dolgozik, de talán nem volt önmagával elég szigorú abban, hogy az ötleteit megszűrje.
Bánk bán, Akhilleusz a Pentheszileiában, Bulgakov Mestere: a Nemzetiben eddig eljátszott hősi szerepeid. Úgy tűnt, hogy más-más okokból ugyan, de mindhárom előadásban némileg lefokozódott a hősiesség szerepe: Bánkot kevésbé az ország sorsa, inkább saját családi drámája aggasztja; Akhilleusz egy elridegített, deromantizált előadás szereplője, a Mester pedig alig van jelen a színen.
Az okok szerintem mind a három esetben nagyrészt az alapanyagra vezethetők vissza. Bánk Katona drámájában is a Melindával kapcsolatos cselszövés hírére indul be, ha ez nem volna, kérdéses, hogy szembefordulna-e a hatalommal. Ha az előadásban ennél is apolitikusabbnak tűnik, akkor azt a saját apolitikusságom okozhatja, amely esetleg átüt az előadáson. Kleist darabja a szerző megírta formában fantasztikus, de valószínűleg eljátszhatatlan; az előadásunk egy lehetséges kísérlet a kérdés megoldására. A Mester a regényben is viszonylag keveset van színen - bár tényleg akad jelenete, ami nálunk kimaradt -; legfeljebb színpadon másnak tűnnek az arányok, és nyilván rajtam is múlik, ha a szerepe kisebb súlyúnak tűnik.
A Boldogtalanok Húber Vilmosa és A Senák Rák Janija a modern kor lelki és egzisztenciális hányattatásaival küzdő szereplői. Ezek is beleillenek abba a sorba, amiről már a régebbi beszélgetésünkben is szó volt: leggyakrabban a világban helyüket nem lelő emberek szerepei találnak meg. Mennyire tartottad rád szabottnak ezt a két utóbb említett szerepet? Mintha mindkettő - de Jani különösen - túl finomra, túl intellektuálisra sikerült volna.
Ha valaki az egyszerű válaszok helyett mindig a miértekre kíváncsi, és ráadásul folyamatosan kiül az ábrázatára az ebből fakadó belső bizonytalansága, valószínűleg jó eséllyel számíthat arra, hogy ez a szerepkör fogja megtalálni... A Boldogtalanok nagyon bonyolult mű, és szerintem sokkal élesebb, mint amilyenre a mi előadásunkban sikerült. Annyira szövevényes, annyi mindennel terhelt a szereplők egymás közötti kapcsolata, hogy úgy éreztem, nem találom a fogódzókat a darabhoz, a szerepemhez. Amennyit együttesen sikerült megfejtenünk belőle, azzal sem voltam elégedett. És akkor - még soha nem tettem ilyet! - elmentem Székely Gáborhoz, aki persze azt mondta, nem teheti meg, hogy bármely irányban befolyásoljon, hiszen ezzel a próbákon összerakott előadás szétverését kockáztatná. Ebben maximálisan igaza is volt, de azzal, hogy mégiscsak beszélgettünk a darabról, sokat segített - bár a fontos pontokon mindig elhallgatott, és azt mondta: ezt neked kell eldöntened.
A Senákot nagyon szeretem, egyszerűen imádom, ahogy Háy Jancsi ír! Ugyanakkor nem volt könnyű feladat Rák Jani szerepe, hiszen ha vannak is tapasztalataim a vidékiségről, és proletár az vagyok is - de paraszt nem, miközben egy sor remek, hiteles parasztszereplővel játszom egy színpadon. Azt éreztem: én ezt csak elrontani tudom. És az első előadásokra tényleg nem voltam még készen vele. Bár igaz, a bemutatót máskor sem szoktam természetes helyzetnek érezni. Zavarba hoz, amikor először kell sok ember előtt megmutatkoznom, és hogy a zavaromat leküzdjem, folyamatosan pörög az agyam, keresem a megoldásokat; az éles helyzet mást hoz ki belőlem, mint a megelőző próbák. Rák Jani a kezdetek óta sokat változott, és remélem, a hitelesség irányába.
Korábbi beszélgetésünk óta jóval sűrűbb lett a szakmai életed, és sokkal több az elismerés is: szakmai és közönségdíjakat kaptál, internetes fórum témája vagy, rajongóid vannak - a felfokozottság közepette még mindig úgy tartod: nem a reflektorfény, hanem a civil dolgok az elsődlegesek?
A személyiségem alaprétegében adott értékrendről van szó, így nem hiszem, hogy ez bármilyen hatásra is meg tudna változni. Amióta pedig megvannak a gyerekeim, az idő minél nagyobb részében szeretnék "civil" lenni - nézőként szinte nem is járok színházba, hogy minél többet lehessek velük. De valahogy abban is mindig kijön a civilségem, hogy újra és újra rácsodálkozom: tényleg egy színpadon játszhatok mondjuk Törőcsik Marival? Vagy Blaskó Péterrel, akire gimnazista koromban Miskolcon úgy felnéztem? Hát mi is lehetne az ilyen élményeknél fontosabb? Volt már, hogy valahol összetalálkoztam a fórumosokkal, és kellemesen el is beszélgettünk - de azt hiszem, nem szabad, hogy az a nagyon sokféle vélemény komolyan befolyásoljon, ami velem kapcsolatban az interneten megjelenik. Nem is tudom egyébként, a fórumtagok többsége valójában mit is szeret bennem.
Ugye, nem azt akarod mondani, hogy nem is számít, szeretnek-e vagy sem?
Hát... dehogyisnem számít... De a megszenvedett dolgaim miatt szeressenek, ne csak úgy! "Látva lássanak" - a szeretetet csak ezután szabad komolyan venni...
Az interjút készítette: DÖMÖTÖR ADRIENNE
