Írtam egy afféle alkalmi köszöntõt Hamvai Kornélnak - a mai nap alkalmából rendezett ünnepi összejövetelre.

Szándékosan kerülném a "Magyar Dráma Napja alkalmából" meghatározást, mert az utcákon, a tereken, a középületeken belül és kívül, folyamatosan a "magyar dráma" napjai zajlanak, igazán ellenszenves szereplőkkel. És így ez elcsépeltnek tűnt, márpedig ugye, ha írónak, íróról ír az ember, nem mellőzheti a műgondot. Felkérném a jelen levő irodalmárokat, irodalom közeli színháziakat, hogy pont ugyanazzal a lenéző, de megbocsátó közönnyel fogadják kicsiny írásomat, mint tesszük azt mi, rendezők, mikor is az írók unos-untalan rendezni kezdenek, s mi kénytelenek vagyunk ilyen irányú törekvéseikhez asszisztálni. Hál’ istennek, Hamvai még nem rendezett, vagy ha igen, akkor álnéven. Ugyancsak hála az aprócseprő dolgainkra amúgy oly keveset figyelő Úristennek: Hamvai inkább ír! Sőt jól ír. Gondolom, a minden más földi halandó számára megírhatatlan és elviselhetetlen, de az élethez egyedül üdvözítő, fontos dolgokat is jól írja: kérvényt, átutalási számlamódosítást, pályázati beadványt, számlakönyvet, kölcsönigénylést, satöbbi. Ezt nem tudhatom bizonyosan, mert ezekről eddig csak szóban tájékozódtam a Nemzeti Színház büféjében. Olvasni sajnos csak két regényét sikerült, és - bár ez még mellékesebb - hathét drámáját eleddig. Ezekre hagyatkozva állapíthatjuk meg tehát: Hamvai nem csak jól ír, de jól ír drámát, amit pedig nagyon nehéz írni, nagyon hálátlan írni, és akkor azt még nem is firtatom, hogy mennyire érdemes. Hogy tovább fokozzak, sőt, hogy tizenkilencre még lapot húzzak: Hamvai nemcsak jól ír drámát - hogy azt hogyan kell, azt dramaturgok jelenlétében nem boncolgatnám, félvén az esetleg felkorbácsolódó érzelmektől, elharapódzó indulatoktól, vagy esetleg a manapság az utcákon oly divatos tettlegességtől -, Hamvai jól és sikeresen ír drámát, az pedig még ritkább jelenség. A legkülönösebb és legritkább, csodaszerű tünemény meg mégiscsak az, hogy Hamvai a saját nevén garantáltan jól és sikeresen ír drámát, az imént lehetőségként említett álnéven ugyanakkor megbukik. Azaz a már oly sokat idecitált Úristen csak neki magának Hamvainak, saját személyében, saját eredeti igazolványaival, buszbérletével és futballszenvedélyével adományozta a képességet - ebben nem ismer semmi trükközést, csalafintaságot, átverést -, mondtam: nincs ideje az ilyen apró-cseprő dolgokra. Szóval, ahogy ezt mondani szokás: Hamvait az "ööö is drámaírónak teremtette" - többször már nem mertem leírni a nevet. Elolvastuk a Castel Felicét, és valahogy simán, probléma- és zökkenőmentesen színre került a Radnótiban. Nem szántuk, hogy afféle kultuszelőadás legyen belőle, nem is lett. Csak minden este egy zsúfolásig megtelt kicsiny színházban minden pótszéken is lelkesen tapsoló nézők előtt találkozik a magyar történelem, a magyar irodalom és a magyar színházművészet. Kerekasztal- megbeszélés. Reméljük, szebb tizennyolc év elé néz, mint az a másik. Mert a Castel Felicében az a jó - s mily boldogság, hogy ezt a dramaturgok is észrevették -, hogy úgy irodalom, hogy közben színház, és úgy színház, hogy közben történelem, és úgy történelem, hogy közben irodalom. Egyik se egészen, és mindhárom teljesen. Végletesen elkeserítő cselekményét, figuráit, történéseit nevetéstől fuldokolva, meghatottságtól köhécselve figyeljük, pontosan úgy, ahogyan azt Maradjon drámaíró! Hamvai Kornél Shakespeare tanácsolta, ahogyan Arany János lefordította, s ahogyan egymásra rakódó korok közhelyesítették. Hát igen kérem, itt ilyen maga az idő, a század tulajdon testének alakja és lenyomata. Sírós- röhejes. És ráadásul egy olyan új magyar darab, amit mindenki szeret, ami majd mindenkinek tetszik. Persze a sikeresség adományával "a fent már oly sokat említett" rögtön ki is hajtotta ugrabugrálni Hamvait egy aknamezőre. Hiszen "egyik kezével ad, másikkal elvesz". Nemde! Mert milyen igazságtalan is lenne csak úgy szabadon viháncolnia egy olyannak, akit elfogadnak rendes író-írónak az írótársak, elfogadnak drámaírónak a dramaturgok, elfogadnak bemutatható drámaírónak a színidirektorok, elfogadnak játszható drámaírónak a színészek, elfogadnak nézhető drámaírónak a nézők, és elfogadnak teljesen más irányú önkifejezésre is alkalmassá tehető alapanyagnak a rendezők. Remélem, Hamvai belátja, hogy ez így túl szép lenne, ennyi kegyet még (csupa nagybetűvel) TŐLE sem várhat el, aki már amúgy is messze érdemein felül díjazza, és érthetetlenül favorizálja. Hamvai biztosan nem ennyire telhetetlen, és nem szeretne egyszerre mindent. Ezért aztán örömmel konstatáltam, hogy a Castel Felice bemutatóját követően, ahogy a nagyon mélynek és őszintének tűnő tetszés utolsó tapsai elültek, Hamvai is nekifogott a Sküllák és Karibbüdösök között hajózni, hogy Spiró Pygmalion fordítását idézzem. Pedig azokat addig mily szépen elkerülte. Hja! A siker nincs ingyen. Olvastuk, hogy kezd Hamvaival baj lenni, elkezdett olyan kákáncsomós lenni, elkezdett olyan régebbenmégsokkalos, ezmárnemazos, nagyonféltjükös lenni - ezt nem ünneprontásként említem, csak azért, hogy Hamvainak jobban essék a ma este. Kontrapunktként, ha úgy tetszik. Hogy Hamvai, ha még nem tud, megtanuljon annak örülni, aminek itt egyáltalán örülni lehet. És adjon hálát - megint csupa nagybetűvel: NEKI, és ugrándozzon örömében, de jó magasra, mert kapott valamit, amit más nem kapott, és ugye jobb annak lenni, akinek van, és rosszabb annak, akinek nincs, még akkor is, ha az, akinek nincs, folyton keseríti azt, akinek van. Hát igen: nagyon nehéz lesz. Sikeres, de mégis tartalmas, elgondolkodtató, de mégis szórakoztató, leleményes, de mégis őszinte, játszható, de mégis korszerű drámaírónak maradni, jó sok kötetet jó darabokkal teleírni, mint sajna oly kevesen az irodalomtörténetben, nagyon nehéz lesz. A drámairodalomban az épp csak megszülető teremtmények fölött rögvest gyógyíthatatlan nyavalyákat diagnosztizáló orvosi konzíliumok gyülekeznek - rengeteg szakterület tudorai. Ha az itt ráfröcskölt cseppfertőzést túlélné az újonnan érkezett, azt állíthatom, hogy felnőtté válásáig Odüsszeusz minden furfangjára szüksége lesz a férfias túléléshez. Nehéz lesz, s tán egyre nehezebb, hogy a teremtmények - a drámák szereplői maguk beszéljenek és maguk cselekedjenek minden írói önkény nélkül, amellyel az igazi drámaírót, s ezen kis közösségben Hamvait jellemzi a már idézett Spiró. Hiszen lehet, hogy egy olyan mindjárt elkövetkező világ szereplőit és cselekményeit kéne hagyni megnyilvánulni, amellyel Hamvai nem tud, és nem akar kezdeni. Végeláthatatlan hazug politikai szónoklatokhoz és utcai zűrzavarhoz a tollával asszisztálni, lehet, nem lesz kedve. Más meg lassan nem is marad. Csak mellékesen jegyzem meg: nyilván Önök is észreveszik, magam is meglepődve tapasztalom, hogy kezdek igazi hamisítatlan, mondhatni tősgyökeres íróvá avanzsálni, miközben Hamvai csip-csup kis köszöntőjét írom; hogy az én mondandóm is mintegy maga keresi meg saját formáját, tartalmát, saját hangját, hiszen én egy vidám kis ünnepi izét akartam írni, s erre, tessék. Szinte kikényszerül a nagy opus, a nagy dráma, a nagy nekibúsulás. De nem csak kívül sorakoznak a nehézségek, jut azokból belülre is. A drámai-mű-teremtmény szülőjének, ha nem, mint én, csak tréfából író, hanem olyan, mint Hamvai - igazi, keveredik még egy nagy akadály az útjába: a már említett szirének borzalmas éneke közepette minden más hangnál erősebben bentről visít egy csábító szirénhang: írjál inkább regényt, azzal kisebb a macera. Mert hát Hamvai regényírónak sem akármilyen, és minden színházi tudja, hogy az írók többsége - félek Hamvai is így van ezzel - a drámaírást a szent, nagy regényírástól ellopott időnek tekinti. Tisztelet a kivételeknek. És itt elérkeztem ünnepi mondandóm végére. Dacára a vészharang- kongatásnak, dacára a realitásoknak, dacára az értelem, a haszon, az önérdek tiszteletet parancsoló érveinek, mégis! Nem is tudom, mire apellálva, nem is tudom, mire hivatkozva, az ünnepen - én, mint a dramaturg céh által felkért képviselő, az összes színháziak nevében megkérem Hamvait: maradjon drámaíró. Legalább egy picit. Legalább néha. Rám is hallgasson, meg arra a Hamvaira is hallgasson, aki valahonnan a belső szervei tájékáról azt súgja neki: drámaíró vagy te szerencsétlen, ha fejre állsz, akkor is! És e drámaírói, színházi minőségében további sok sikerrel felérő bukást és bukással felérő sikert kívánunk neki, azaz azt kívánjuk: maradjon benne a mai magyar színház és dráma drámai napjaiban most és mindörökké! Ezen utolsónak és ünnepélyesen kenetteljesnek szánt soraimmal át is hárítom a felelősséget kis művem főszereplőjére. Én csak gratulálok, Isten áldjon.

VALLÓ PÉTER