1. Konrád Csodafiguráinak arcképcsarnoka
"Portrét írni-pingálni jólesõ tevékenység" - vallja Konrád György Csodafigurák címû legújabb kötete fülszövegében. És valóban, szinte kicsap, kiáramlik az oldalakról ez az öröm, hiszen a felsorakoztatott "arcképek és pillanatfelvételek" csupa barátról és más, számára fontos emberrõl készültek.
Még a nekrológíró fájdalmát is enyhíti az elégtétel, hogy milyen nagyszerű barátai voltak, akik megérdemlik az emlékezés gesztusát. 1986-ban készült az első, 2006-ban az utolsó arckép. Akad köztük tanulmányigényű, -értékű, majdnem kérdések nélkül szerkesztett interjúként prezentált vallomás, pillanat szülte, időtálló nekrológ és alkalmi anekdotafüzér is. De talán egy írás sincs, amelynek ihletője nem valamiféle - valóságosan baráti, szellemi vagy történelmi - személyes kapcsolat. A portrék vállalt szubjektivitása sem változtat azonban azon, hogy Konrád általában a történelem színpadán lesi meg közeli barátait is, és a portré háttere - akár ifjúkori barátokról, akár irodalmi nagyságokról van szó - a megélt történelem. És ez nemcsak Dávid királyra, Carel Lutz és Wallenberg embermentő missziójára, az éppen a Várba várt Havel elnökre ("akinek méltósága már akkor nagyobb volt, mint országa valutakészlete"), de a lengyel ellenzék - Rajk és Demszky esetében - itthon hasznosítható tapasztalatára is vonatkozik. Ismerősként idézi Farkas István festőt és mecénást, aki sötét öltönyére maga varrta fel 1944-ben a sárga csillagot, de igazán csak akkor ismerte meg az őt körülvevő talpnyalók igazi arcát, amikor egy költő saját könyvkiadójában azzal üdvözölte, hogy "Milyen jól áll Önnek a sárga csillag, igazgató úr". Duczynska Ilona, aki mozgalmár ifjúkorában kis híján merényletet követett el Tisza István ellen, és csak a zsarnok bukása hiúsította meg eltervezett hőstettét, Szabó Ervin megértő sajnálkozásából sejti meg, hogy kicselezte a történelem.
|
Konrádot egy-két Berettyóújfaluból elszármazott "modelljével" - Tardos Tiborral, Makk Károllyal - a szülőföld emléke köti össze, másokkal évtizedes barátság és 1956 közösen megélt tapasztalata. Nagy Imréhez az őt követő nemzedék tisztelete, Eörsi Istvánhoz, a "száguldó moralistához" több szilveszteri buli és jó néhány közös, veszélyes autóút emléke is fűzte. A Csodafigurák portréiban nyoma sincs teljességre törekvő, görcsös ambíciónak. Még az sem állítható, hogy Konrád mindig a jelen és a jövő szempontjából a legfontosabbat emeli ki. Sem Brechtet, sem Heiner Müllert nem ebből a kötetből fogja az utókor megismerni. De az ő emlékidéző portréja nélkül még kevesebben lennének, akik halvány fogalmat őriznének például az ötvenhatos Fazekas György újságíró és szerkesztő életszomjúságáról és tettvágyáról.
A kötet tömör jellemzései olykor regényhősöket megillető, plasztikus leírásokkal, szépíróra valló látványelemekkel, máskor a megnevezés társadalomtudóstól elvárható pontosságával, eredetiségével és tömörségével ejtenek rabul. Pilinszkyt "ezüstsirálynak", angyalfélének nevezni éppen olyan lenyűgöző, mint a "civil szabadságharcos" státus Haraszti Miklós esetében. Hasonlóképpen verbális telitalálat Fehér Ferenc "oroszlánosan radikális" gondolkodásának jellemzése, a nyolcvanéves Duczynska Ilona lányosan idealista lelkének leleplezése.
Az efféle írott arcképcsarnok, valljuk be, keveseket csábít módszeres tanulmányozásra, valószínű, hogy még a kötet "kiolvasására" is kevesebben vállalkoznak. Annál többen lesznek - és legyenek is -, akik ötletszerűen, vagy saját érdeklődésüket, vonzalmaikat követve tallóznak, válogatnak, sőt, uram bocsá’, okkal- joggal vagy anélkül, még rangsorolják is a portrékat. Ez az értékrend alighanem még a kritikus esetében is szubjektív. Ezért nem ítélkezés, inkább vallomás, ha elárulom, hogy számomra Konrád Susan Sontag érzelemgazdag portréja és Mérei Ferenc szakaszokra, képekre tördelt élettörténete a kötetben a legkedvesebb.
2. Élő irodalmunk látványtára
Hány fontos, a névsorból kihagyhatatlan, vagy legalábbis megismerésre érdemes kortárs magyar írót tart számon a közvélemény? Tíz és száz között szabadon lehet tippelni. Burger Barna fotóművész feltételezhetően az utóbbi, meghökkentően nagy számra szavazott, amikor aztán - saját, eltervezett névsorát a körülmények parancsára némileg megkurtítva - 92-re redukálta. Ennyi arcképet, portrét, riportfotót adott közre abban a kíváncsiságot ébresztő, ajándéknak kínálkozó fotópapír dobozban, amely kivételesen nem a fotós szaküzletekben, hanem könyvesboltban került forgalomba. Márkajelzése - az alkotó nevén kívül a tartalomra csak közvetetten utaló, már-már műfajidegen cím, hogy "Fej vagy írás".
|
Burger Barna - a neten fellelhető információk szerint - Budapesten és New Yorkban egyaránt otthonos, szabadúszó fotós, akinek tevékenységébe a reklámfotó és a művészi fotográfia egyaránt belefér. Irodalomtörténésznek, kritikusnak legádázabb ellenfelei sem minősítenék. És mégis, ez a százas lista, az Aletta Vidtől Závada Pálig felkínált választék, nemcsak a kép-írás, nemcsak a fényképész és a modell közti találkozások dokumentuma, de valamiféle irodalmi névsorolvasás is. Ami, különösen az irodalmárokat, tüstént elgondolkodtatja: up to date protokoll-lista, esztétikailag hitelesített kánon vagy egy művész-kolléga válogatása került a kezünkbe? Burger Barna maga választott, vagy a kötetben szép számmal felsorolt tanácsadók is közreműködtek? Szerencsére, az anyag gazdagsága megnyugtat: kevesen vannak az érdemesek közül, akik - ki tudja mi okból - kimaradtak.
Egyébként is, ebben a kötetben a jelenlétet a képen megmutatkozó lélek hitelesíti. Bódy Kriszta, Karafiáth Orsolya nőket is lenyűgöző szépsége, Bodor Ádám novelláiban is feszültséget teremtő szorongó szomorúsága, Juhász Ferenc megtört szilajsága, Gyurkó László pokoljárások emlékét őrző valamennyi ránca, Réz Pál értéket és mértéket szabó tűnődése bizonyítja, hogy a fotográfus nem pillanatképet, hanem szándéka szerint (vagy belső ihletésre) szellemi portrét is készített a partnernek tekintett modellekről. Tagadhatatlan, hogy ez a portré nem mindig egyformán jellemző, én magam például Sándor Iván vagy Konrád György helyében, alighanem, tiltakoznék az objektív orvtámadása ellen...
Érdekessége a kötetnek, hogy a modellek - az egy Bartis Attilán kívül - társszerzői is a Fej vagy írásnak. Az írónak ezúttal saját arcukhoz kell szavakat találni. Ezt akár könnyű vagy hálás feladatnak gondolhatná az, aki nem szembesült vele. De a kötet bizonysága szerint egyáltalában nem az. Így aztán az írók és a képíró között vitatható kompromisszum született: a modellek egy része az elkészült kép jelen idejű kommentálása helyett beéri egy-egy korábbi verstöredékkel, idézettel. A sors kegyetlen véletlene, hogy Beney Zsuzsa 1965-ös sírfelirata búcsúvá lett, míg a 97 éves Fejtő Ferenc választott mottója toleráns bölcsességének szintézise, Békés Pál abszurd humora pedig a szerzőnek talán még a vállalkozásra is kiterjedő szkepsziséről árulkodik. Ezzel szemben Háy János régi gitárja, Lengyel Péter csak félig komolyan vehető "vallomása", Varró Dániel hivalkodó paradoxona nem sokat ad hozzá Burger Barna fotójához. Előfordul, hogy a szövegnél is, a szemeknél is beszédesebb a díszlet: a leggyakoribb, visszatérő háttér a könyvespolc és a könyvhalom, de Tar Sándor frizsiderje és Vámos Miklós stégje is üzenetértékű. Míg a kötetvégi köszönetek végtelen sora inkább csak a szerző amerikai konvenciókat is követő udvariasságáról árulkodik. Ezúttal társszerzőnek tekinthető Nagy Nándor, a kötet alkotó fantáziájú, ötletgazdag tipográfusa is. Eredeti, nemegyszer frappáns, egyszer-egyszer hivalkodó oldaltervei a kritika mulasztására figyelmeztetnek: érdemes lenne legalább a különösen tetszetős, érdekes könyvalkotások esetében mérlegre tenni, méltatni a partnerként közreműködő "könyvcsinálót".
3. Szóló-színház,
Maia Morgensternnel
Nehéz eldönteni, hogy a nagyszerű főszereplő felemeli, vagy lejátssza a darabot. De feltételezhetően sem színházban, sem filmen nincs olyan epizódszerep, amit a hajnalcsillag német nevét viselő, nemzetközi hírnévvel is rendelkező román származású színésznő ne avatna puszta jelenlétével főszereppé. Maia Morgensternről tudható, hogy matematikus szülők gyermeke, aki - amikor elsőre nem vették fel a színiakadémiára - a bukaresti jiddis színházban kezdett játszani. A nyelvekkel soha nem volt gondja. A román színház aranykorában viszonylag sokat játszott franciául, de előfordult, hogy filmszerepben saját maga szinkronizálta alakítását olaszra, és menet közben a világlapoknak angolul adott interjút.
Magyarországra - szerencsénkre - szinte már hazajön a Pintilie filmjeiből is jól ismert és elismert román színésznő. A Szász János alkotta Witman fiúk anyaszerepét követően ő játszotta Edith Steint Mészáros Márta A hetedik szoba című filmjében. A kritikák szerint ez az alakítás bűvölte el annyira Mel Gibsont, hogy ráosztotta a hálás - és hálátlan - főszerepet, Máriát, a nemzetközi vihart és polémiát ébresztő Passióban.
Színházban otthon Morgenstern a klasszikus tragédiák sztárja, jeles és rangos Médeia. Nekem Budapesten csak a tavalyi Zsidó Fesztivál csemegéjének szánt Marienbadban, Sólem Áléhem dramatizált levélregényében sikerült őt látni. Elegáns volt, vonzó és ironikus, és a komédiában is érződött eszköztárának gazdagsága. De a színházi csemege sem vigasztalt azért, hogy korábban elmulasztottam a találkozást, holott Maia tragikaként is bemutatkozott nálunk, amikor Zsámbékon elvállalta Gertrudis szerepét, Bocsárdi László rendezésében.
Az idén Maia Morgenstern ugyancsak a Zsidó Fesztivál színházi díszvendége volt, méghozzá egy eleve jutalomjátéknak komponált - ebben a feldolgozásban egyszemélyes - musicalben, az osztrák Georg Kreisler Lola Blau című életrajzi játékában. A fasizmus idején menekülni kényszerülő osztrák díva amerikai sikerének és magánéletét is megtépázó kálváriájának története eléggé cselekményes, fordulatos, de mégsem elsősorban a szövegből, inkább az előadott dalokból, dallamokból, a színpadot színpadra idéző koreográfiából és a Lola Blaut játszó művész magánszámokból kirajzolódó empátiájából, lírájából és iróniájából építkezik.
Bár az Uránia mozi nézőterén ünneplő közönség köréből sokan nem először találkoztunk Lola Blau-val, láttuk a bécsi kabarészerző feleségének írott darabját korábban is Budapesten Galambos Erzsi, illetve Udvaros Dorottya előadásában, mégis ezúttal némi nosztalgiával gondoltunk arra, mennyivel szerencsésebb volt tavaly a jiddis nyelven játszó Morgenstern szövegét magyar felirattal is megtámogatni. Mert ennek híján - némileg szégyenkezve vallom be, hogy - az erkély első sorából még a németül előadott dalok szövegét sem nagyon sikerült követni. Igaz, Lola hangsúlyos gesztusai, eltáncolt érzései így is "lejöttek" a színpadról. Partner híján a kellékek, egy félig üresen is ólomsúlyú bőrönd, egy a színpadi pompát, az operett világát sejtető boa - is jó eszköznek bizonyultak a színésznő sorsának és lelkiállapotának érzékeltetésére. (Nem túl találékony, de elfogadható megoldás, hogy a kihagyhatatlan mellékszereplők szövegét ezúttal a művésznő zongorakísérője tolmácsolta.)
|
Nem a szűkszavú műsorfüzetből, egy érdekes rádióinterjúból sikerült megtudnom, hogy Maia immáron tizennégy éve játssza ezt a szerepet. Ha nem ő mondja, el sem hiszem. Nem azért, mintha a színésznő 14 évvel ezelőtt túl fiatal lett volna ehhez a kortalan szerephez, hanem mert itt és most annyi friss energiával élte, alakította Lola Blaut, annyira mentes volt a megszokás rutinjától, hogy a nyelvi gátak ellenére is premierizgalmat tudott ébreszteni a közönségben. Talán csak a koreográfia kimunkáltsága, a szándékoltan kitartott, már-már lassított gesztusok kifejező ereje sejtette, hogy Maia Morgenstern nem hathetes próbával, hanem sokéves, folyamatos csiszolással jutott el az alakítás jelenlegi árnyalt gazdagságához.
A Lola Blau mindenütt, ahol csak színre kerül, sikerdarab. Kreisler, a hajdani harcos bécsi kabaré egyik utolsó mohikánja nem véletlenül írta saját feleségének ezt a jutalomjátékkal kecsegtető, sikert ígérő darabot, szerepet. Mégis, Maia Morgensternt látva nem tudtam - sőt, nem is akartam - elhessenteni magamból a gondolatot, hogy milyen jó lenne ezt a nagy színésznőt egy drámai tehetségéhez méltó klasszikus szerepben látni Budapesten.
FÖLDES ANNA
