Ahogy tavasztól egyre sûrûbben érkeztek a hírek a tizennegyedik Sziget Fesztivál fellépõirõl, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az utóbbi évek legizgalmasabb fellépõ gárdáját felvonultató óbudai összejövetelre készülhetünk az idén. Még júniusban is jelentettek be olyan neveket, akik egyedül is képesek sok ezer embert idevonzani akár egész Európából. Már-már az a rossz érzésem támadt, hogy jóból is megárt a sok. Bár ne lett volna igazam...

Lehet, hogy olyan problémára hívom fel a figyelmet, ami évek óta jellemző a fesztiválra, csak nekem eddig nem tűnt fel, de úgy érzem, túlzsúfolt lett a Nagyszínpad programja. Itt négy-fél öt körül szokott indulni a nap, általában olyan zenekarokkal, amelyek vagy nem igazán nagy nemzetközi sztárok (és valószínűleg soha nem is lesznek azok), vagy egyszer valamikor azok voltak, de ma már nem azok. Hatkor aztán már olyan klasszisok/klasszikusok következnek, akik jelenleg is nagy vonzerőt (és valljuk be: nagyobb üzletet) jelentenek. És itt jelentkezik a probléma, amiről szólnom kell. Ezek a bandák ugyanis alig egyórás program után levonulnak, hogy átadják a helyet a fél nyolckor kezdő magyar zenekarok technikusainak. Abban pedig egyáltalán nem vagyok biztos, hogy egyikük sem játszana szívesen még legalább egy fél órát, ha már eljött Európa legnagyobb fesztiváljára. Lehet, hogy a szervezők nehezen tudják elképzelni egy magyarországi fesztivál legfontosabb helyszínét hazai "főműsoridős" fellépők nélkül (más országokban tudtommal ezt nem feltétlenül erőltetik). Az is lehet, hogy a közönségigény is nagy ezekre a fellépésekre, bár a magyar közönség az év során számos alkalommal láthatja kedvenceit (például az egyre szaporodó egyéb nyári fesztiválokon), arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy az egyre több külföldi azért jön a Szigetre, hogy az erősen középszerű magyar mezőny legjobbjait láthassa a Nagyszínpadon. Azért is kár ezekért a "rövidre vágott" koncertekért, mert a Sziget az egyetlen olyan honi rendezvény, amelynek szervezői megtehetik, hogy olyan zenészeket is meghívjanak, akik ugyan kiváló és fontos szereplői a populáris zene jelenkori történetének, nálunk mégis csak viszonylag szűk réteg kultuszhőseinek számítanak. Épp ezért üzletileg nem mindig éri meg önálló koncertre meghívni őket, lásd a brit újhullám zseniális énekes-költőjének, Morrissey-nek júliusi, félházas Petőfi Csarnok-beli koncertjét. És bár a Szigeten is egyre borsosabbak a jegyárak, még mindig többen tudják megnézni egy hatezer forintos napijeggyel több ilyen kedvencüket, mint egyiküket, másfélszer-kétszer ennyiért. Éppen ezért e rajongók nyilván csalódottak, ha például Iggy Pop, alig több mint egy óra után átadja a helyet az évente tucatnyi itthoni koncertet adó Anima Sound Systemnek...

fotó - Varjú Emese

Idén az új fellépők mellett számos olyan művész tette tiszteletét, aki már sokadszorra járt Budapesten, esetleg a Szigeten is.

Az északír Therapy? már harmadszor jött el az elmúlt tíz év alatt, hogy a modern heavy metalt, a punkot, és a 90-es évek legjobb gitáregyüttesét felidéző zenéjükkel felrázzanak minket, mindjárt a Nagyszínpad idei második fellépőjeként. A fiúkkal a lehető legjobb történt ez alatt az egy évtized alatt: csak majdnem lettek szupersztárok, így megúszták a gyakran elkerülhetetlen művészi kiüresedést és a feloszlást. Ehelyett egyenletes színvonalon készítik sorlemezeiket, és élőben talán még jobban "harapnak", mint 96-ban, amikor ők voltak a "főműsor" a fesztivál egyik napján. Most rendkívül szimpatikusan ők maguk ajánlották a közönség figyelmébe az esti fellépőt, a Franz Ferdinandot. A skótok körülbelül most tartanak ott, mint Andy Cairnsék a kilencvenes évek közepén. Túl vannak a második lemezükön, amely nem rosszabb, mint az első - igaz, nem is sokban különbözik attól -, folyamatosan turnéznak, és egyre népszerűbbek az egész világon. Idei koncertjük sem különbözött sokban a tavalyitól, jól táncolható, slágeres gitárzenéjükkel újra elvarázsolták a közönséget.

Szintén az állandóságot és a brit gitárzene nagy hagyományait képviselte a Placebo is, amely ismertebb és népszerűbb a tinédzserek körében, így előző "szigetes" koncertjük óta már önálló turné keretében is jártak nálunk, sőt idén a Depeche Mode- dal együtt már felléptek egyszer Pesten.

Másodszorra jött el a szintén brit Prodigy is, akik 1996-ban elképesztő tömeget vonzottak az épp akkor üzletiesebb szemléletre váltó, professzionalizálódó fesztiválra. A partyk táncparkettjének nem kommersz elektronikus zenéjét először ők vitték el a rockfesztiválokra, így akár jelképesnek is érezhetjük, hogy valószínűleg csak a szintén elektronikus tánczenét játszó Faithless tudott akkora nézősereget a színpad elé parancsolni - és onnan sikerrel távozni - az elmúlt tíz évben, mint a jubileumra újra ideérkező "őstehetségek" (az együttes nevének magyar jelentése!). Ez már csak azért is nagy szó, hiszen ők néhány éve teljesen eltűntek a közönség szeme elől, márpedig a popbusiness története egyre ritkábban szól hűséges rajongótáborokról. Ez mindenképpen elismerést érdemel, még ha jómagam nem is igazán rajongok a stílusukért. De nem vagyok ellensége a rock és az elektronika összeházasításának, ezért hosszú évek várakozása után nagy örömmel fogadtam az amerikai Ministry fellépését. A stúdióban kettesben, komputertechnikával zenét kreáló Jourgensen-Barker páros a koncerten dobossal és gitárosokkal kiegészülve nyújtott brutális hangmintákat gyűjteményéből. A nyolcvanas évek közepén születő elektro-indusztriális rockot képviselik ők, úttörő társaik a Nine Inch Nails és a tavalyi Sziget-fellépő kanadai Skinny Puppy. Hozzájuk hasonlóan a "minisztériumi emberek" is keményen politizáltak, és építettek a látványtechnikára is. A dübörgő, elsöprő hangzású zenét és Jourgensen pokolbéli hangját folyamatosan kísérték a kivetítőn a háborús tudósítások képei, az ötvenes évek amerikai vallásos-hazafias propagandafilmjei (bárgyúságukban és manipulativitásukban "méltó" társai a mi szocreál filmhíradóinknak), vagy William S. Burroughs, legendás beatíróról készült felvételek, amint éppen célbalövéssel festményeket "készít". De feltűnt a keresztre feszített George W. Bush is a beszédes című (Rio Grande Blood) legújabb album borítójáról.

Politizálni Thom Yorke, a Radiohead énekese is szokott, de ő ritkábban teszi ezt a dalaiban. Inkább tettekkel (a legkülönbözőbb progresszív társadalmi mozgalmakban való részvétellel) bizonyítja a globális kapitalizmus által kitermelt társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem iránti elkötelezettségét.

A világ jelenleg egyik legjobb gitárzenekarát hosszú évek óta követelte a Nagyszínpadra a rajongótábor, és idén végre megtörtént a csoda. Annál örvendetesebb ez, hiszen ezen a nyáron csak néhány koncertet vállalt az új lemezre készülő csapat. Bár Yorke a hosszú évek hallgatása után idén bevállalt New Musical Express interjúban azt ígérte, hogy a koncertek felében új számokat fognak játszani, jómagam nem bántam, hogy Budapesten inkább csak a jól bevált klasszikusok mellett döntöttek. Azok közül is inkább a gitárcentrikusabb albumok (OK Computer, Hail to the Thief) számait játszották. Yorke fájdalmas hangja (nála ez nem tűnik affektált nyafogásnak, mint sok brit popegyüttes énekesénél), a melankolikus, depresszív hangzás egészen különleges atmoszférát varázsolt a szombat esti, zsúfolt Szigetre, igazi művészi teljesítmény volt ez, nem egy átlagos rockkoncert.

Még két fellépőről szeretnék szólni: a Scissor Sistersről és az Iggy and the Stoogesről. Az "Olló Nővérek" (nevük szleng kifejezés egy leszbikus szeretkezési pozitúrára) tavalyelőtti lemondott showjukat pótolták az idén, fergeteges hangulatot teremtve. A két kiváló hangú énekes (egy férfi és egy nő) az ujja köré csavarta a közönséget, a par excellence posztmodern zene hatására - amely ironikus, önironikus keveréke a diszkónak, a rocknak, a funkynak és még ki tudja hány stílusnak - nem lehetett mást tenni, mint táncolni rogyásig.

És akkor Iggyről... A rockzene egyik legnagyobb túlélőművésze a harmadik szigetes fellépését abszolválhatta idén, most először a hatórás "sávba" száműzve, és először eredeti bandájával, a hetvenes években felbomlott The Stoogesszel. Ennek megfelelően csak a korai lemezek prepunk himnuszait nyomták, félelmetes intenzitással. Amit a közel hatvanéves (!) Iggy a színpadon és annak közelében művel - ugyanis gyakran lemászik a közönség közé, vagy a kordonok elé! - az leírhatatlan, látni kell! Önpusztítás - legalábbis az előadás részeként - már nincs, csak a tömény akció, a közönséget az őrjöngésig bepörgető, védjegyének számító "iguána-mozgás" (Iguanas volt első társulatának neve). Azért persze szólhattak volna a biztonsági őröknek, hogy Iggy rendszeresen felhív embereket a színpadra táncolni (előző itteni koncertjein is megtette ezt), épp ezért talán nem kéne brutálisan letámadni a színpadra felcsimpaszkodókat. De végül zseniális hősünk (és egy technikusa) kimentette a rajongókat a rendfenntartók karmai közül, hogy aztán együtt táncolhasson és énekelhesse velük, hogy "Egyáltalán nem kellemes magányosnak lenni, egyedül lenni kedvesem!" (No Fun). Azt hiszem, ezzel mindenki csak egyetérthet, én is alig várom már a jövő évi "egy hét együttlétet".

SÓLYOM ATTILA