A SIKER RECEPTJE A BUKÁS
Végy egy rossz musicalt, lehetõleg a világ legrosszabbikát, bízd pocsék rendezõre, töltsd fel amatõr énekesekkel és suta táncosokkal, bukj meg, a darabra felvett pénzbõl pedig lépj le Rióba! Így szól a Producerek címszereplõi fejébõl kipattanó nagy ötlet. A zenés komédia New York és London után Pestre jött: a Madách Színház sikergyanús elõadással zárta az évadot.
A musical szerzője, Mel Brooks popkult- ikonná lett az évek során. A jenki író, rendező és színész könnyed stílusszatírákra alapozta mítoszát. Olyan filmek kapcsolódnak a nevéhez, mint a Star Wars eposzt parodizáló Űrgolyhók vagy A fuszeklik fejedelme alcímű opus, amely a Robin Hood- legendát szabadítja meg a heroizmustól, míg a Drakula él és... a horrorparódiák sorát gazdagítja. Idősebb generációk számára lehet ismerős a Fényes nyergek című westerncsúfoló és a drámai hangvételű, háborús filmek tematikáján élcelődő Lenni vagy nem lenni. A műfajokat karikírozó munkásság csúcspontja a legutóbbi időkig nálunk alig ismert, 1968-ban bemutatott Producerek volt, amely elhozta a legjobb forgatókönyvnek járó Oscart, igazi sikerfilmmé vált Zero Mostel (Max) és Gene Wilder (Leo) főszereplésével, s állítólag a U2 Achtung Baby című albumát is ez ihlette. Brooks harminc évig beérte ennyi babérral, 1998-ban azonban úgy döntött, Thomas Meehan közreműködésével musicalt ír a történetből. Az elkészült zenemű 2001 óta fut a Broadwayn, s az eddig legtöbb Tony-díjjal jutalmazott színpadi produkció lett az USA-ban. A nagy sikerre való tekintettel a musical rendezője, Susan Stroman belevágott a film remakejébe is, amelyben a színpadi változat férfi főszereplői, Nathan Lane és Matthew Broderick mellé Uma Thurmant sikerült megnyerni. Hallatlan menetelés, még a show business világában is, pláne olyan alkotástól, amely éppen a Broadway jól olajozott gépezetét figurázza ki.
A színpadi adaptáció átesett némi kényszerű redukáláson, de a történet lényegében hű maradt a filmhez. A dramaturgiai előkészítés éppen csak lezajlik, hirtelen születik meg a nagy bukás ötlete, s máris benne vagyunk a történet sűrűjében. "Menni fog ez" - énekli Max Bialystock, a Broadway ravasz orgazdája, "Nem fog menni" - replikáz a kisbetűs könyvelőből formálódó színházszervező, Leo Bloom. Max a volt rohamosztagos Franztól megszerzi a Hitler tavasza című náci operett jogait, színpadra állítására pedig a narcisztikus homoszexualitásba bűvölt nőimitátort, Rogert környékezi meg. Leo szerényen asszisztál és beleszeret a felbukkanó Ullába, aki svéd, szőkítő mániás és bombázó. Eljön a premier, de siker születik. Óriási a tanácstalanság, csak a szerző biztos benne, hogy lepuffantja azt, aki "meleg" színekkel ábrázolta Vezérét. A lövöldözésre betoppan a rendőrség, s mindjárt fényt derít a producerek üzelmeire is. Max előzetesbe kerül, Leo viszont Ullával lelép Rióba. A happy end mégsem maradhat el, inkább duplázódik. Győz a barátság, Leo megjelenik Max tárgyalásán, hogy vele együtt vállalja a börtönt. A produceri vér lakat alatt sem nyughat, börtönmusicalt szerveznek, melynek sikere meghozza a szabadulást és az ünnepelt visszatérést a Nagy Fehér Útra. Banális panelekből összeácsolt történet, amelyben az amerikai álom megint egyszer beteljesül, de ezúttal idézőjelbe zárja a káprázatot, mesét, musicalt.
|
Mel Brooks darabja egy pillanatig sem veszi komolyan, állandó iróniával kezeli önmagát. Zenéje hemzseg a musicalidézetektől, tisztán kivehető például a Hegedűs a háztetőn vagy az Ének az esőben egy-egy motívuma. A dalok kedvesek, melodikusak, de nem fülbemászóak és egyáltalán nem törekszenek drámai hatásokra. A Broadway-egyveleg remekül hangszerelt, a dirigens Kocsák Tibor. Vágó Nelly az 1960-as évek öltözködésének amerikai stílusjegyeit emeli ki jelmezeiben. Kentaur díszlete elrajzolt, hangsúlyos Amerikát közvetít. A premier színhelyéül szolgáló emblematikus Broadway színház homlokzata szürreálisan túlhangsúlyozza a perspektíva törvényét. A szobák hemzsegnek a sztereotip berendezési tárgyaktól: a producer irodájának központi eleme a "szereposztó dívány". A háttér tipikus Amerika, Manhattan panorámája, monumentális felhőkarcolók látképe zárja le a horizontot. Mindez élénken húzza alá a történet önreflektív világát, a színházat saját magában, ahol bármiből lehet színház, musical. A fasiszta esztrád kismiska ahhoz képest, amit a producerek további sikereinek címei (My Fair Frédi vagy Grün és Bűnhődés) sejtetnek. Felmerül a kérdés: létezhet-e különbség az egyazon műfajhoz tartozó Producerek és Hitler tavasza között? Csupa kaján csipkelődés a végtelen emberi dőreségen és a musical komolytalan természetén. Szirtes Tamás rendezése nyomokban érzékelteti a színpadi világ külsődleges, teremtett jellegét, amely a végkifejlet közeledtével egyre sorjázó váratlan fordulatokkal párhuzamosan egyre hangsúlyosabban jelenik meg. Leo Ullával az emelkedő díszlet alatt szambázik Rióba. Max hangsúlyos sóhajtással hajtja Leo vállára a fejét, amikor kiderül, hogy a lelkiismeret viszszahozta a brazil tengerpartról. Lelepleződik a dalforma hamiskás pátosza is, hiszen Max a bíróságon lepisszegi a segítő szándékkal vokálozó vén csitrik karát. A kormányzó amnesztiája deus ex machina, oly váratlanul szakad Maxiékra, mint a másik Maxira, Bicskáéra a királynő kegyelme. A végső kép pedig, ahogyan a két producer saját címfeliratába lépdel a lemenő nap fényében, már a giccs valóságszépítő esztétikájába zár minden előzményt. De létezik a kellemes réteg is az előadás olvasatában. Ha úgy tetszik, a bukásra szánt darab váratlan sikere a színház csodája, a musicalfigurák az élet sürgés-forgását mutatják be, s az előadás tetszetős ünneplése a beteljesülő álmoknak.
Minden gonoszkodó szándéka ellenére a Producerek mégis a musical comedy tollával ékeskedik: az ének és a tánc megkerülhetetlen eleme az előadásnak. Csak sajnálni lehet, hogy a tánckar sokszor pontatlanul és egymástól elszakadva döcögteti Tihanyi Ákos koreográfiáját. De még így is remek a náci premier, amikor a színpadra varázsolt Harmadik Birodalom színhomokos fasisztái dévaj fenékrázással ünneplik világháborús győzelmüket. Pontosabb és élvezetesebb a színészi játék. És most igazságtalanság fog következni, mert a hármas szereposztásból csak az aznapi szereplőkről írhatok, akik az általam látott előadásban játszottak. Ladinek Judit Ulla szerepében Marilyn Monroe-i szőke macskát alakít. Már a belépője magabiztos tánc- és énektudásról tanúskodik, castingszerű kis jelenetében a bőröndből nemcsak fotóját pakolja ki, hanem a primadonna szerepkörének valamennyi kellékét. A homokos művészkedő Roger figurájában Weill Róbert brillírozik, ábrándos cukorfalat, amikor pirospozsgás Führerként, Eva Braun iránt lángoló szerelmi mámorában űzi pajkos mosollyal a horogkeresztes pilléket. Hozzá hasonlóan szintén a férfi melegek női allűrjeire építi Galbenisz Tomasz Roger titkárát, Carment, és játszik ki minden poénlehetőséget magabiztosan. Barát Attila Franz alakjában figurázza a náci szertartásokat. Nagy Sándor Leója a musical színészet teljes arzenálját felmutatja. Játékában biztos színpadi kiállás, kifejező gesztusok párosulnak a hangi adottságok és a technikai tudás mellé. A zöldfülű méltó párja a vén producerrókának, s ez nem kis dolog, mivel a Maxot játszó Haumann Péterről csak felsőfokon lehet szólni. Haumann színészi skálája rendkívül széles: alig hiszem, hogy akad még Magyarországon színész, akit egyszerre foglalkoztatna a Katona és a Madách. Bialystock szerepében annyira színész, hogy lehetetlen nem rá figyelni, a kisujjából rázza ki a táncot és az éneket, s hozzá a szerep árnyalásának egész fegyvertárát csatolja. A fogdában énekelt bravúrszám, amelyben Max átgondolja a történteket, sűrített ínyencség. Szűk rácsos cella van a rivaldáig kitolva, Max űzötten kereng az ágy és az asztalka közt, és mindent csinál, amit ilyen szűk térben lehet, miközben a pergő dalon belül többször ritmust és hangot vált. Ez még csak profizmus, de mélyén ott a zseni. Haumann nem bírja ki, hogy ne építsen fel apró etűdöket, muszáj belebújnia a figura bőrébe, nem számít, hogy "csak" színházi ponyva, musical. Elszántan grimaszol és a tekintetében látni a kényelmetlen belső gondolatot, vajon hol romlott el az egész. A belső gyötrődéshez három lépésnyi tere van, de ebbe a három pillanatba vállhúzogatást csempész, s felvillantja a ketrecbe zárt vad nyugtalanságát. Lenyűgöző.
SZ. DEME LÁSZLÓ
