Stefanovics Angéla - Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt:
Öszödik pecsét (Osodi-kød)
Libiomfilm

Ki hitte volna, hogy Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor egy és ugyanaz a személy. Pedig a napnál világosabb a két ember azonossága: hiszen soha nem láthatóak együtt.

Ez az illető pedig egy Mona Lisát, Nostradamust (és testvérét, Puszredamuszt), a klingon nyelven kommunikáló Bill Clintont, George Busht (akinek a nevét sokan ejtik busznak, és onnan már csak egy lépés a villamos, tehát a körben benne van a Combino is) és Tarlós Istvánt, valamint egy szép időutazást magában foglaló nagy összeesküvés része, melynek eredője és közös nevezője az elhíresült őszödi beszéd.

Hogy lehet egy bekezdésben ennyi marhaságot összehordani, kérdezheti ezen írás kedves olvasója. A válasz nagyon egyszerű: jelen dolgozat az Öszödik pecsét című skandináv dokumentumfilm megtekintése után született, és célja az említett mozgóképi alkotás méltatása. Természetesen a fentiekből egyetlen szót sem kell komolyan venni, ahogyan a filmet sem, nem is lehet. Az alkotók munkásságát végignézve a felhőtlen derű és a maradandó szórakozás kis- (illetve egy alkalommal nagy) filmjeit sorolhatjuk: a szigeti Pesti mese, az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. (aminek előkészületben a második része), a Hídember-parafrázis, a Legkisebb film a legnagyobb magyarról, valamint a Stefanovics Angéla-Kálmánchelyi Zoltán-Végh Zsolt trió első - és eddig utolsó - nagyjátékfilmje, a Liebe Attila-ügyet sajátos módon rekonstruáló Libiomfi.

Az Öszödik pecsét valójában egy áldokumentumfilm (vagyis egy dokumentumfilmnek látszó, de minden elemében fikciós filmalkotás), ahol nem az a feladat, hogy teszteljük magunkat, mint Siklósi Szilveszter emlékezetes örökbecsűjében, Az igazi Maóban, és nem is fokozatosan lesz egyre nyilvánvalóbb az átverés, mint a műfajt megalapozó Olajfalókban, Jan Svěrák főiskolai vizsgafilmjében. A szórakoztató tudományos ismeretterjesztés teli pofával való kiröhögése történik, felszabadultan, szemtelenül, néha még a political correctnesst is oldalról előzve, a Monty Python-csoport szellemi emlőin nevelkedve (még a főcím is a Gyaloggalopp - egyébként Bergman-paródiának szánt - álsvéd feliratait idézi).

A film, már azon kívül, hogy egy frissítően és nevetésre késztetően zagyva aszszociációs lánc, amelyben a láncszemek abszurd, kifacsart, de létező helyzetek, alapvetően két, szinte hiánycikként aposztrofálható dolgot helyez elénk. Egyrészt a tabloid média kritikáját: a skandináv dokumentumfilmesek a legtermészetesebb módon teremtenek összefüggést olyan elemek között, amelyeket semmiféle logika nem képes egybemosni, illetve a primitív manipulációt tálalja, megdöbbentő szinkronitást eredményezve az infotainment-műfaj elemeivel és a bulvármédia produktumaival. A lényeg, hogy színes-szagos-villogó főcím legyen, meg zene, meg animáció, meg percenként valami letaglózóan hangzatos állítás, és máris túllépünk a hibás összefüggésen, a logikai rendszer nyilvánvaló képtelenségén, vagy azon, hogy az orosz riportalany még nálunk is kevésbé tud oroszul. Tisztesség ne essék szólván, ebben a filmben természetesen mindez ordít a filmvászonról, de a fájdalmas aktualitása az Öszödik pecsétnek éppen az, hogy a mozgókép nyelvén elkövetett csalásokon a nézők nagy része átsiklik.

Másrészt, ami miatt ez a film éppen idejében jött, az talán az, hogy ébredjünk rá arra, a politika és a politikusok ugyanolyan hétköznapi és éppen ezért a humor forrásává tehető dolgok, mint a közért meg az adóhivatal. A cselekmény pedig ugyanolyan értelmetlen, mint amilyen a közéletünk. Ott és akkor, ahol évszázadosévezredes legendáriumok sokak mindennapi közbeszédében szerepelnek véres komolysággal, és ahol közszereplők nem szolgálatként fogják fel hivatalukat, hanem a hatalmat élvezik benne; ahol választott képviselőink nem az őket választók érdekeit szem előtt tartva végzik szinte a háttérben munkájukat, ehelyett kvázi sztárváteszként ünnepeltetik magukat, mint valamiféle vallási ikonok, és ahol a történelem jótékony homálya helyett piedesztálra állítva hivatkoznak szimbólumokra, amikhez vér tapad, szóval ott és akkor nekünk mérhetetlenül jólesik kiröhögni azokat, akik ezt az állapotot előidézték. Most - végre! - mi játszunk velük, mi helyezzük őket olyan helyzetbe, amiről nekik fogalmuk sincs: most mi tekintjük őket játékszernek.

Stefanovics Angéla, Kálmánchelyi Zoltán és Végh Zsolt egy normális társadalom normális embereihez szeretnének szólni, és felszabadítani őket a valóságában abszurd hétköznapi közélet hangulatából - a bemutató közönsége nagyon hálás volt nekik ezért. Sőt, cserébe megbocsátjuk a végbéltájék környékén játszódó, illetve a közhelyekre ismétlődően épülő poénokat (l. körömpörkölt mint ősi svéd szó, és hasonlók). Mindenképpen kiemelendő, hogy néhány mellékszerep kivételével mindent a három alkotó csinált ebben a nobudget filmben, ők voltak a forgatókönyvírók, a jelmeztervezők, az operatőrök, az animátorok, a producerek, a rendezők és a szereplők egyaránt. A teljesítmény és az akaraterő tiszteletre méltó, az eredmény, ha ezúttal nem is maradandó, de tetszetős és szellemes. És még egy pozitívum: érzi a mértéket. Harmincegy perc az egész, és ez így jó.

UGRAI ISTVÁN