Kaposvári Csiky Gergely Színház

Akaposvári Karnebál elõadásáról illõ megemlékezni, ám nem könnyû róla érdemlegeset mondani. Ugyanis egyszerûen jó. Kivételes színházi minõség minden perce. Ami azért is kellemes meglepetés, mert rendezõjétõl, Réthly Attilától sokszor az ellenkezõjét láttam: erõszakolt igyekezetet valami különösre, extrára, sõt extravaganciára, amibõl azonban nemigen jött létre igazán formátumos, egyszerre sajátos és jelentékeny, eredeti értelmû produkció. Legalábbis számomra nem.

Igaz, eredeti értelem most sem süvölt a Stúdió színpadáról, de annál inkább az alapos, stílusos, minden pontján eltalált kidolgozás.

Az előadás egyébként eleve nem volt abban a helyzetben, hogy feltűnést keltsen, mert egyrészt Mohácsiék ötvenhatos darabjának, az 56 06/őrült lélek vert hadak árnyékában jött létre, bemutatója szinte egybeesett annak tényleges premierjével, másrészt Réthly Attila maga is kényszerhelyzetben, a műsorterv változása miatt választotta Caragiale Farsangjának Parti Nagy Lajos-féle átiratát saját forgatókönyvének színpadi változata helyett. Meglehet, éppen ennek köszönhető az előadás minden erénye: a rendező művészi ambíciói helyett csak a szaktudását adta bele. Többnyire nem illik szeretni az ilyet, holott bizonyára sokszor elcserélnénk a forszírozott, önmutogató művészkedést klasszikusok professzionális szolgálatára. Megesik, hogy azok többet mondanak a legtörekvőbb utódoknál is.

Caragiale darabjai esetében ráadásul külön problémának látszik, hogy miközben a XIX. század végi Romániát ábrázoló műveinek minden soráról úgy érezzük, akár rólunk is szólhatna, olykor irigykedünk is, hogy az éles elméjű Mikszáth vagy a Barangokban meglehetős szatirikus készséget mutató Jókai nem írt ilyeneket, valahogy történetei a színpadról mégsem gyakran szólalnak meg számunkra. Többnyire már a nyelvét sem igazán sikerült magyarra átültetni, korábban talán csak az erdélyi író, Szász János próbálkozott komolyan azzal, hogy 1998-ban a Radnóti Színház Zűrzavaros éjszaka-előadásához megfelelően torzított magyar nyelvet találjon. Parti Nagy Lajos Réz Pál fordítása nyomán készült konzseniális átiratának használata azonban ugyancsak nem ígért szenzációt Kaposváron, hiszen azt hallhattuk a Nemzeti Színházban, ebből az alkalomból a kritika méltatta, Tompa Andreától pedig alapos elemzést is olvashattunk róla a Színházban.

Znamenák István és Márton Eszter | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A hírek szerint hirtelenjében készült kaposvári Karnebált azonban a szöveg erőteljesebb, találóbb megszólaltatásának érzem, mint a nemzeti színházit. Fodor Viola díszlete és jelmezei a stúdiótérben derűs balkáni lepusztultságot, önelégült nyomorúságot jelenítenek meg. Festék és vér egyaránt elmaszatolt, a tarka kavarodásban összefolyik valóság és látszat, ámbár lehet, hogy valóság nincs is a látszat mögött. Másfelől viszont éppen a vaskos valóság nyel el mindent, ami kultúrának, műveltségnek, lelki, szellemi életnek szeretné feltüntetni magát. A kis hazugságok, apró csalások, korrupciók mögött egyetlen hatalmas, össztársadalmi élethazugság tátong. Ritkán látni enynyire plasztikusan, hogy a színészi test mennyire fontos alkotóeleme a színjátéknak. Znamenák István arcának zsírpárnái és apró szemei a hamiskártyás sunyi erőszakosságáról, Márton Eszter kiadós formái a ploesti forradalmárnő lelki vaskosságáról, Kelemen József ösztövérsége a borbélysegéd pragmatikus ravaszságáról, Hunyadkürti György szikársága a tompa agyú, önjáró buzgalomról, Sarkadi Kiss János elomló vonásai a magabízó félelemről tanúskodnak. Urbanovics Krisztina mélységes belső ürességet illeget, Gere Dénes Ákos pedig egy tökéletesen feledhető fiatalembert hoz színre - adott esetben teljesen indokoltan.

ZAPPE LÁSZLÓ