Évekkel ezelõtt izgalmas utakon-módokon, fél Európa jóindulatú levelezõ segítségét igénybe véve (még híre-hamva sem volt az internetnek) összegyûjtöttem Balázs Béla táncjátékait s a bemutatóikra vonatkozó dokumentumokat. Egy részüket az MTA Kézirattárában õrzött hagyatékban találtam, kézírással vagy gépiratban, csaknem mindegyik németül volt. Mutatóba közöltem néhányat folyóiratban (részben ezeken a hasábokon is), a róluk szóló morfondírozásaimat más helyen összefoglaltam. Három évvel ezelõtt pedig jelen orgánum egy teljes kis kötetnyi lehetõséget bocsátott rendelkezésemre, meg is jelent a Criticai Lapok Alapítvány kiadásában a Balázs Béla Táncjátékok címû kis könyvecske.

A filológusi munkának azonban sosincs vége. Mikor már azt hinné az ember, hogy befejezte, és foglalkozhatna (végre) valami mással, egyszer csak beesik egy adat, ami újra felpiszkálja kíváncsiságát.

Történt, hogy egy más feladatból kifolyólag az interneten szörfözgetvén, belebotlottam egy adatba, miszerint valamely jótét lélek (konkrétan Csikai Valéria) odaát Erdélyben elkészítette a Napkelet című folyóirat repertóriumát. Hamarosan kiderült, hogy (ettől függetlenül?) könyvformában is hozzáférhető egy ilyen repertórium (Mózes Huba munkája, Kolozsvár, 2004). Ezekből jól látszik, hogy a már ekkor Bécsben élő Balázs Béla gyakori szerzője ennek az 1920-tól 22-ig megjelent lapnak. Ez önmagában nem volt új információ. Balázs Béla naplója beszámol a különböző újságoktól és folyóiratoktól kapott feladatairól, a bécsiek mellett dolgozott más erdélyi (sőt bukaresti), illetve, ahogy ő fogalmaz, szlovenszkói lapoknak is. Azt is említi néhányszor, hogy a kolozsvári folyóirat meghívta szerzőjéül. Az ajánlat jól jött, nemcsak presztízs-okokból: Balázs a mindennapi megélhetésért dolgozott ennyifelé, ezt is jól tükrözi a napló: "...a Napkelet című lap (kolozsvári) közölné regényemet (5000 lei - 50 000 korona), és könyvben is ki akarja adni.

Még függőben van."1 Aztán perfektuálódott, de nem konfliktusmentesen. A lap folytatásokban, 1921 júliusától közölte a még a háború alatt írni kezdett Isten tenyerént, majd a részletek lezárulta után valóban kiadta kötetben is, sőt recenziót is közölt róla, közben azonban Balázs már folyamatosan írta a folytatást - ezt már nem vállalta a Napkelet. "A kolozsvári eset: katasztrófa. A gazemberek nem is tárgyalnak velem a második kötetről, mert annak idején nem adtam oda azért az 5000 lejért a meg nem írt második kötetet is. Most nem fogok rá kapni magyar kiadót."2 Nem is kapott. Annyira nem, hogy amikor 1965-ben végre magyarul is megjelenhetett a teljes szöveg, a Lehetetlen emberek, a folytatást németből visszafordítva közölte a Szépirodalmi.3 Más művével kapcsolatban azonban nem említi ezt az orgánumot naplójában Balázs. A kolozsvári Napkelet 1920-tól 22-ig jelent meg, és semmi köze Tormay Cecil hasonnevű magyarországi lapjához. A külsőre, borítóját, betűjét, rovatait, kéthetenkénti megjelenését tekintve a Nyugatra hajazó folyóirat főszerkesztője Paál Árpád, szerkesztője Kádár Imre és Ligeti Emil volt, olyan főmunkatársakkal, mint Bárd Oszkár, Janovics Jenő, Kós Károly, Tabéry Géza és Zsolt Béla, szerzői között pedig szerepel példának okáért Dienes László, Nyírő József, Barta Lajos, Márai vagy Hatvany. Ebben a folyóiratban 1921 húsvétjától kezdve Balázs Béla jelentet meg verseket, könyvismertetést, esszét, kisprózát. Kínai meséinek egyikét, a Thomas Mann által is megdicsért 1922-es Mantel der Träume címadó darabját, amely a Csodálatosságok könyve 1948-as magyar kiadásában majd Álmok köntöse címen jelenik meg, itt adja közre először magyarul Mese az álomköntösről címen.4

Érdekes darabja a Napkelet-publikációk sorának, és Balázs munkásságának sok jellemzőjét magába sűríti a tudtommal sehol másutt nem olvasható Nurmahal rózsája. Műfajmegjelölése szerint "mozi-mese". Mese, ahol minden csodás nyelvi és képi kreativitását kiélheti Balázs, és ami ugyanakkor teret ad jól ismert szimbolikájának is. A kék partok királyának leánya és a fekete hegyek királyának fia egymásba szeret. De amíg egymáséi lesznek, számos akadályon kell keresztülverekedniük magukat, amiben segítséget kapnak egy tündérkirálylány-tündérkirályfi párostól. De megvan a gonosz pár is: egy manó és boszorkány felesége. Fogság, átváltozás szarvassá, aranyhallá, rózsabokorrá, guruló labda, repülő lepke mint csábító útmutató - megannyi ismerős mese- és Balázs-motívum. Amint az a főhős pár megduplázódása is a földi lények égi másává. A végén a gonoszak egymást büntetik, az "utolsó kép pedig a szerelmes tündérek távozása a földi mezőkről". Balázsnak azért volt kedvenc műfaja a mese, mert, mint a Nurmahal rózsája földi/égi párosában, a két színtér azonosságát, egymásba játszását jeleníthette meg általa. "Lélekszimbólum és léleksors minden - írta egyszer Lukácsnak. - Egy anyag minden: ťérzés és tájképŤ, gondolat és köröttem történő életesemény, álom és való. Egy anyag, mert egyformán a lélek sorsa és annak megnyilatkozása, az pedig van! Egyetlen egyféleképpen, misztikusan előreírt úttal, követhetően és eltéveszthetően minden hangulattól függetlenül van a lélek és sorsa - de való és álom egyformán megnyilvánulásai és egyformán megnyilvánulásai vagy függvényei. Ezért írok én meséket! Most tudtam megmondani. Formában szimbolizálván, hogy az óperenciás tenger nem hasít dualizmust az én világomba. Ideát is mese van, odaát is valóság."5 A Nurmahal rózsája megduplázott figurái boldogan ismernek egymásra: "A tündérkirályfi és a herceg most szemközt állnak, két szép levente, és köszöntik egymást. Még fogják egymás kezét, amikor kinyílik a barlang ajtaja, és kilépnek belőle Ariamuna és Nurmahal összeölelkezve, aztán kitárt karokkal futnak vőlegényeik felé." Már a Kékszakállúban is meg kellett kérdezni: "Hol a színpad, kint-e vagy bent?" Ha kint és bent, valóság és álom azonos, a művészet sem ábrázol, hanem része az egynemű világnak. Ahogy Lukácsnak írta máskor: "A mese nem műfaj. A mese egészen külön életproduktum."6 A mesét nem is kell írni, "a mese az emberiség köztulajdona, és a meséket nem kell költeni, hanem az ember kinyújtja a kezét és kifogja őket a levegőből". 7 Ahogy a távol-keleti "találó művészek" az ő "műveiket". Balázsnak kedves, sokszor hivatkozott példája a távol-keleti művészet, ahol az európai művészet mimetikus, világot megkettőző jellegével szemben "folytatják, alakítják a természetet magát".8

De a Nurmahal rózsája nem akármilyen mese, hanem mozi-mese. Balázs ez idő tájt tanulta ki a filmforgatókönyv-, vagy inkább filmnovellaírást, s egyre nagyobb lendülettel és kedvvel művelte. "Nevetséges könnyűséggel írom az ilyesmit" - jegyezte meg naplójában.9

Elsősorban pénzkeresetnek tekintette ezt a foglalatosságot, de a műfaj maga nagyon is passzolni látszott ízléséhez és esztétikai orientációjához. Ahogy korábban (és még később is) gyakran művelt műfaja, a táncjátéklibrettó, úgy a filmforgatókönyv/ filmnovella is szinkretikus természetű. Konkrétan, tárgyi értelemben is: Balázs belefogalmazza a képváltásokat, vágást, nagyítást, kicsinyítést, kameramozgást, a vizualitás technikája által kínált eszközöket a szövegbe. De annyiban is, hogy egyrészt befejezett, önálló, nyelvileg is briliáns formára hozható műalkotás, másrészt viszont valaminek a kezdete, nyersanyag, kiindulópont, ami folytatásra, egy másik művészi közegben való átalakulásra, kiteljesedésre vár. Ebben a minőségében ugyanazt a formátlanságot testesíti meg, mint a mese, csak még erőteljesebben. Szükségszerű a kettő találkozása.

Ezt a sok filológiát meg ideológiát azért hordtam itt össze, mert ez mind adódott a Napkelet-ügyből, tehát kikerülhetetlen volt, az eredeti cél viszont az volt, hogy felvezessem azt, ami végül a Criticai Lapok témájává teszi ezt az irodalomtörténeti kérdést. Az 1921. májusi szám egyik közleménye Balázs Béla Árnyékok című táncjátéka. Ez a mű nem más, mint amit Árnyak címmel közöltünk a Táncjátékok kötetben, Mesterházi Miklós fordításában. Forrásközlő számára nem kis pofon: amit hagyatékban talált idegen nyelvű kéziratból fordítva közzé tesz, arról kiderül, hogy valahol a világban létezik publikált autorizált magyar nyelvű változata. Mentségül szolgáljon (ha mentségre szükség van), hogy egyetlenegy Balázs Béla munkásságát érintő tanulmány vagy bibliográfia sem említi, maga Balázs viszont Árnyék címen emlegeti a darabot naplójában 1920 októberében: "Megírtam az Árnyék című trükkös balettet Ernst Walt számára"10 -, nyilvánvalóan németül. A Napkelet-beli szöveg jól láthatóan azonos a német forrással, hogy melyik az eredeti vagy első, talán sosem fog kiderülni. Láttuk, hogy Balázs gyakran gyártott parallel szövegeket németül és magyarul. Mesterházi fordítása gyakran szó szerint azonos a Napkelet szövegével, itt-ott talán még költőibb is, mint Balázs szövege. Az azonban a napló és a kézirat ismeretében, fogalmazzunk finoman, kegyes csalásnak, a folyóirat iránti tisztelet jelének tűnik, hogy a szerző a cím és a műfajmegjelölés alatt szükségesnek találta közhírré tenni: "A Napkelet számára írta: Balázs Béla." Van azonban ennek a szövegnek egy izgalmas bevezetője, amely mintegy elemeli a cikket egy librettó vázlatától.

A darab egy olyan szituációt jelenít meg, amelyben a két szereplő közül az egyiket elhagyja az árnyéka, szembeszegül vele, majd elpusztítja. Ez a harc tragikus végű, nem úgy, mint a Nurmahal rózsája, ahol az égi és a földi pár egyformán boldogságra jut. A táncjáték királyfijának harcát a saját árnyékával a tánccal párhuzamos árnyjáték formájában képzeli megvalósítani a szerző. Amint a Táncjátékok-beli közlésben ismertettük, a hagyatékban a szövegnek két változata van, a közlésre kiválasztott melletti másik a technikai megvalósíthatóság eszközeivel együtt írja le a történetet. Ez a folyóiratban egy rövid utószó formájában, "A színpadi trükk magyarázata" címmel van összefoglalva, ahol Balázs elmagyarázza, hogy milyen kiegészítő szereplőkkel, milyen világítással hozható létre az előírt drámai hatás. A német forrásban maga a műfajmegjelölés is az: "pantomimisztikus színpadi trükk". Amint a Napkelet-bevezető is így kezdődik: "Csak egy ťszínpadi trükkrőlŤ van szó." Ez a trükk azonban Balázs számára megtestesíti a színház lényegét. A játék szövegét bevezető szöveg nem más, mint egy hatalmas hommage ŕ théâtre, költői hálaadás a színháznak, leborulás a színpadi művészet hatalma előtt. "Emlékszel-e gyerekkorod első színházi estéire? Arra a különös nedves-porszagú hűvösségre, mely megütötte arcodat, mikor suhogva felment a függöny? Emlékszel a színpad szagára? Mely épp úgy, mint a kiállítások termeiben rád csapó olajfestékszag, egy más világ közelét borzongatta beléd? Mint ahogy sós illatot fúj a szél a nagy tenger felől? Jártál-e már a ťkulisszák mögöttŤ, a színpad félhomályában, egymásra hányt paloták, viskók, oszlopok és fák sűrűjében? Botlottál-e bútorok, kosztümök, kellékek torlódó halmaiba, kötelek, függönyök, állványok, süllyesztők, sokszínű szuffitalámpák, szélgépek, reflektorok tolongó nyüzsgése között, és nem érezted az anyagot, a vajúdó anyagot, melyben tombolva ágaskodnak a beléje zárt formák, melyből a technika ťszezámŤ-ja hív? Nem érezted-e akkor a színpad lelkét, mint márványbányában a meg nem született szobrokét, mint a hangoló zenekar kojtorgó tengerzúgásában a muzsika hánytorgó leviathanját és a születés elébe sóhajtó Venus Anadyoménét?"

Balázs költőien fogalmazza meg érzéki, fizikai színházélményét, amelyet saját darabjainak bemutatói során szerzett, de mindjárt elméleti szintre is emeli, esztétikai jelentőségűvé stilizálja, ami annál kevésbé eshetett nehezére, mivel ez az elmélet problémátlanul belesimul korábbi teóriáiba. Gondolatnak és életeseménynek itt is szép egymásba szövődésével találkozhatunk, annál is inkább, mivel a naplóból azt is látjuk, hogy kifejezett rendezői tehetséget érzett magában ekkor Balázs.11 Az Árnyékok bevezetésében a színpadi trükk fogalma hétköznapi jelentéséhez képest átértelmeződik, az alkotó szándékának engedelmes végrehajtójaként kapoccsá válik érzés és tájkép, álom és való között. A trükk, a "megszólalt technika" híd az alkotó és az anyag rejtélyes lelke között, eszköz az anyag "irracionális lelkének" megszólaltatására, ahol "minden ťgondolatŤ alatt ott van, ott van a világ gyökere". A színpadi trükk a kulisszák mögötti félhomályos világ, a színpad lelke, e "nagyszerű tarka, forró, mélységes matéria" megérzékítésének eszköze. "Az, amit a színpadon látunk (hogy a valóságban mit csinálnak, az mindegy) - írta már évekkel korábban a Dramaturgiában -, nem ábrázolás, hanem transzszubsztanciáció".

A színpadi alkotás, melynek legmélyebb lényege a jelenidejűség, Balázs szerint "nem ábrázolás, hanem valóság: jelenvalóság. [...] A fikciónk a színjátéknál az, hogy valami a színészben újra megtörténik, és hatásának abban a percben vége, melyben ábrázolásnak érezzük." És megint a kelet-ázsiai példa, most a színpadi mű hatásmechanizmusa kapcsán: "A színjáték hatása úgy különbözik minden más művészetétől, mint a kínai művészet hatása a kínaiakra a mi műélvezetünktől. [...] A kínai nem érzi ábrázolásnak a művészetet, hanem jelenvaló, primér realitásnak, melyet teremt. Ugyanez a fikciónk a színpaddal szemben, ezt a hatást várjuk tőle."12 Balázs ugyanabból az okból fordul a színházhoz, amiért mesét vagy/és librettót/forgatókönyvet ír. A színpadi nyersanyag megírására kétszeresen is készteti saját elmélete. Ami éppen a jelenvalóság, továbbá a szavakon való túllépés lehetősége révén végül elvezeti a filmhez. Ennek csíráit azonban teoretikusan már a színházról alkotott véleményében is megtaláljuk. A színpad apoteózisa így csúcsosodik ki az Árnyékok bevezetőjében: "Miért alázzuk ezt meg - írja tehát -, hogy csak néma vak pódium legyen és szószék? Miért mindig szócső, soha trombita? Miért csúfoljuk trükknek, ha egyszer a maga hangján szólal meg? Ki olyan szegény, hogy egyféle hang elég neki?" Az autonóm színpadművészet, az írott szövegen túlemelkedő, azt elsősorban az emberi mozdulat felhasználásával más minőséggé tevő színjáték igénye szólal itt meg. Ebben az 1921-es szövegben, a filmhez, a mozgó vizualitás par excellence művészetéhez vezető út állomásaként, már A látható ember megfontolásait sejtjük. "Az irodalom imperializmusa rabszolgává nyomorította a színpadot, és úgy beszélt, ahogy az urak beszélnek: nézd, milyen piszkos, durva és nemtelen a szolga. De szeressétek, ti urak, és szabadítsátok fel, és új, nagyszerű éneket fogtok hallani. Talán az ébredő és emancipálódó színpad kelti divatját mostanában a pantomimnek? Még túlsúlyos rajta a szó, és egészen le kell hánynia magáról, hogy újracsírázó gyenge élete kivirulhasson. Előkészítő munka ez, nagy szintézis elébe, mint mai festők analitikus tanulmányai."

Hogy a nagy szintézis létrejött-e, így a XXI. század elején mindenki ítélje meg maga. És akinek van ideje és módja, lapozza át a húszas évek elejének romániai és szlovenszkói sajtótermékeit, hátha újabb kincsek kerülnek napvilágra.

LENKEI JÚLIA

1Balázs Béla: Napló. Szerk. Fábri Anna. Magvető, Bp., 1982. II. 459. o.

2Uo. 498. o.

3Igaz, hogy viszont a Lütten és Loeningnél megjelent Unmögliche Menschen sem jelöl meg semmiféle fordítót. Naplója szerint Balázs simán fordítgatta ide-oda saját kisebb írásait, regényfejezeteit, amint regénye első fejezetét is: "Újra írtam végre - és gondolom, végérvényesen - a tízszer is újraírt első fejezetet. Magyarul és németül." (Napló II. 474. o.) Komolyabb publikáció esélye esetén azonban szeretett hivatásos fordítókhoz fordulni. Regénye fordítására Lorsy Ernőt kérte meg, akiben annyira bízott, hogy még előleget is adott a saját zsebéből ("Lorsyéknak adtam [mert adhattam] 2000 márka előleget, melyre július elején szállítandó. Megígérték a regényt németül." (uo. 498.) Lorsy azonban ritkán szállította le időre az elvállalt munkákat, úgyhogy nem is lehet pontosan tudni, hogy hova lett a folytatás magyar nyelvű kézirata, amit az emigránsok köröztek egymás között: "A regényem is tetszett, és főképpen izgatta az embereket (a II. kötet kéziratban forog közkézen)." (uo. 518.), a kortárs kritika is emlegeti ezt a gépírásos kötetet.

4Ennek a szövege nagyon viccesen viszonyul az 1948-ashoz: mondatról mondatra azonosak, szóról szóra azonban nem. Mintha ugyanannak az idegen nyelvű szövegnek két, egyformán jó fordításával állnánk szemben. Ha már a címvariációknál tartunk, érdekes, hogy Balázs kínai meséinek eredeti német és későbbi angol nyelvű kiadása ennek a mesének a címét kapta kötetcímül is, az első, 1948-as magyar kiadás (amelyik néhány játékot is tartalmaz) nem, és ennek nyomán az 1949-es szlovák sem, amelyik viszont szintén csak az eredeti mesesorozatot tartalmazza. Hogy nehezebb legyen eligazodni, mivel ez a cím kötetcímként magyarul még nem volt foglalt, egy névelőnyi változtatással a Magyar Helikon 1973-as Balázs-sorozatának mesekötete kapta, amely egybefoglalja a Hét mese című kötet darabjait, a kínai meséket, Balázs három misztériumát és néhány színpadi játékát.

5Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz. Szerk. Lenkei Júlia. Archívumi Füzetek I. MTA Lukács Archívum, Bp., 1982, 16. o.

6Uo. 90. o.

7Lesznai Anna visszaemlékezéséből, in: Emlékezések. Szerk. Vezér Erzsébet. PIM, Bp., 1967, 9. o.

8Balázs Béla: A kelet-ázsiai művészet filozófiájához. In: A vasárnapi kör. Gondolat, 1980, Bp., 154. o.

9Napló II. 436. o.

10Napló II. 430.

11"Rendezői tehetségem felébredt és felnőtt. Legjobb tehetségemmel egynívójú, és elevenebb, aktívabb és használhatóbb minden tehetségemnél - írja szerényen naplójában. - A legostobább és legsivárabb ökonómiátlansága ennek a valóságnak, hogy én nem vagyok egy nagy színház főrendezője vagy egy nagy filmvállalaté. Nem is tudom elhinni, hogy ez így maradjon. Lehetetlen, hogy egy ilyen energia teljesen elvesszen." Napló II. 521. o.

12Balázs Béla: Dramaturgia. Bp., 1918. 10. o.

 

NKA csak logo egyszines

1