Schilling Árpáddal Hamlet-kurzusba kezdtünk 2006 májusában. Az elsõ olvasópróbára érkezve, még mielõtt a szövegkönyvet kinyitottuk volna, az elsõ mondat, amit a neve után elmondott, ez volt: "KINEK csinálsz színházat és MIÉRT. Csak ezen gondolkozzatok két hónapig, minden mást ki kell üríteni a fejbõl." Azt hiszem, akkor még csak nagyon ködösen sejtettem, hogy ez a mondat valójában mit hordoz és milyen jelentõsége van, nem csak a két hónapos közös munkánkat tekintve. A színházról alkotott képem egészét változtatta meg. Azt sem értettem akkor, hogy valójában a mai magyar színház ügyének két legfontosabb kérdése hangzott el.

A kurzus elején Schilling Budapest és Párizs között ingázott. Egy-egy hetet töltött velünk, illetve a franciákkal, s ez alatt az idő alatt, majdnem másfél hónapig szinte semmi más nem történt, mint a szöveg minél pontosabb és sokrétűbb értelmezése, elemzése. Aztán ez szépen lassan folyt át jelenetek fölvázolásába, először még nem is a Hamlet-szövegekkel, hanem azokhoz értelmileg, érzelmileg kapcsolódó saját emlékekből, helyzetekből. A személyességet keresve, hogy aztán ezt a szöveget mi is minél személyesebben adhassuk tovább. Miután a francia diákok eltöltöttek nálunk két hetet, mi is Párizsba utazhattunk, hogy ott egymást inspirálva tovább dolgozhassunk együtt ugyanazon az anyagon. Egy éjszaka, próbák után, egy korsó sör mellett arról kezdtük kérdezgetni őket, hogy lévén végzősök, merre tovább, mit kezdenek a szakmájukkal. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kiderüljön, Párizsban is ugyanolyan telítettek a színházak, mint Budapesten, ugyanúgy nem kínálnak fel a végzősöknek szerződéseket, munkákat, mint nekünk. Ekkor jó magyar színművészetishez méltóan értetlenségünket, sajnálkozásunkat és szolidaritásunkat szavakba öntve kezdtük nyugtatgatni őket, hogy majd csak lesz valahogy... Mire kiderült, hogy ők egyáltalán nem nyugtalanok a jövőjüket illetően. Annak ellenére, hogy abban a pillanatban semmi biztosat nem tudtak arról, mi lesz velük két-három hónap múlva. De! Elkezdték sorjázni az ötleteiket, hogy hogyan, miként képzelik ők ezt a színházasdit.

Pintér Béla a Korcsula előadásában - Pintér Béla és Társulata | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Az osztályból négyen-öten azt tervezték, hogy összeállnak, és isten háta mögötti dél-franciaországi halászfalvakban utaz fognak francia parasztoknak, halászoknak performance-okat csinálni. Olyan embereknek, akik esetleg még soha életükben nem jártak színházban. Na, de miért is jó ez nektek? - kérdezi a jó magyar színészhallgató. Mire egy francia diák a lehető legnagyobb nyugalommal, mosollyal, várakozásteli arccal azt válaszolja, hogy mert Párizsban úgysincs hely, és amúgy is ez érdekli. Egy bizonytalan helyzet felcsigázza őket, kíváncsivá teszi és nem depresszióssá, boldogtalanná, megkeseredetté. Valamit nagyon erősen gondolnak a szakmánkról, valamit nagyon komolyan vesznek saját magukból. Azt, hogy egy szabad ember, egy alkotó szellem alkotási vágya, készsége nem attól függ, hogy szerződteti- e a Comédie-Française vagy sem. Az igazán meglepő ezek után az volt, hogy tíz percig folyékonyan sorolták, miből is fogják ezt megcsinálni. Hogy ennél meg ennél a minisztériumnál ilyen meg ilyen pályázatok vannak erre meg erre, és ez ennyi meg ennyi pénz, ha pedig ehhez meg ehhez az emberhez vagy céghez fordulnak, az még ennyi meg ennyi pénzt fog tudni erre adni. Olyan döbbenetes tudással és tájékozottsággal sorolták a forrásokat, hogy követni sem bírtuk, hiszen életünkben alig hallottunk ilyesmiről, hogy pályázat. Ami ebben a leginkább tiszteletet érdemlő, hogy a francia diák mint végzős színészhallgató úgy vesz részt egy szakmai struktúrában, hogy betéve ismeri a szerkezetét, a mechanizmusát, a lehetőségeit, és mert ennyire ismeri, el is tudja helyezni magát benne. Ez volt az a pillanat, amikor egyrészt ettől a beszélgetéstől, másrészt nyilván attól, hogy kiszakadtam egy közegből, amiből három évig szinte egyáltalán nem, hirtelen reflektálni tudtam valahogy arra, mi történik velünk otthon. Hogy négy évet eltöltünk egy intézményben, ami kit jobban, kit kevésbé, de mindenképpen ártalmasan és egészségtelenül elszakít a világtól, a saját szakmánk összes napi problémájával együtt. Hogy úgy kerülünk ki a Főiskoláról és akarunk részt venni egy szakmai struktúrában, hogy fogalmunk sincs annak működéséről, mibenlétéről. Így persze nem tudjuk elhelyezni magunkat benne, felismerni a saját szerepünket, lehetőségeinket. Nonszensznek tartom ezt a mai magyar színházi helyzetben, ami egy napról-napra szinte gyökerestül átalakuló rendszer mind gazdasági, mind szellemi értelemben. Hamisnak tartom azt az általános álláspontot, hogy ha én a Főiskolán színészként végzek, akkor nekem alanyi jogon jár az, hogy odaálljon elém valamelyik nagy kőszínház igazgatója, az orrom alá nyomjon egy papírt, amit ha aláírok, akkor 12 hónapon keresztül bizonyos pénzeket fognak átutalgatni a bankszámlámra. Ez megszűnt. Jelen pillanatban (2007. április 15.) 24 diplomázó színészből négynek van szerződés ajánlata valamelyik kőszínháztól. Sajnos, a főiskola ilyen értelemben nagyon egyféle (az előbb említett) utat mutatott fel mindezidáig. Ki tudja miért, nem merte fölvállalni ezt a helyzetet... Őszintén remélem, hogy az idén végző színészosztályok esete valahogyan változtatni fog ezen, és a főiskola is valódi alternatívákat, utakat fog tudni felmutatni a diákjai számára, illetve maguk a diákok is idejében felismerik a saját helyzetüket a mai magyar színházi életben, és valódi kérdéseket feltéve mind tanáraiknak, mind önmaguknak, valódi formákat találnak alkotó kedvüknek, szabadságuknak.

Ami a leginkább foglalkoztat, az az alkotó szellem nézőkhöz való viszonya. Leginkább az erről való gondolkodásban különbözünk egy francia színinövendéktől. Abban, hogy végzősként az összes dolog, ami erről a viszonyról a fejek többségében van, hogy bemegyek négy fekete fal közé, sok ezer wattal megvilágítanak, és úgy csinálok, mintha nem az lennék, aki. A nézőre meg mindeközben ráoltom a villanyt, aztán ha akar, hadd alukáljon szépen a kényelmes bársonyban. Ebben minden megvan, csak a személyesség nincs. Az hogy: "Csak itt és csak most, egyszer, neked mondom..." - ahogyan Schilling Árpád fogalmazott a Hamlet-kurzuson. A személyes találkozás nélkül pedig semmi értelme nincs színházasdit játszani.

A legfontosabb, hogy a most végző főiskolások megértsék, ebben az országban él még 8 millió ember ezen a rendkívül belterjes városon, Budapesten kívül, akiknek érdemes elmesélni történeteket, akár saját magukról, mert kíváncsibbak, nyitottabbak és őszintébbek sokszor, mint egy előítéletekkel, stílussal, elvárásokkal megrakott budapesti színházi "okostojás". Várom azt a pillanatot, amikor egyszer csak fölismerik a végzősök, hogy nemcsak a Vígszínházba vagy az Operettbe bérletet váltó, vagy a Katonábajáró budapesti értelmiségi a néző.

Szeretnék hinni abban, hogy a mai strukturális, anyagi és szellemi viszonyok között is van jövője független, szabad, magukról és a környezetükről elég pontosakat gondoló alkotó közösségeknek, amelyekben a társulat fogalmát nem a színészbüfében közösen eltöltött órák száma és nem az ugyanazon a fizetési listán való szereplés adja; hogy valódi közösségekké válhatnak nézőikkel együtt.

Őszintén remélem, hogy végre, bár most már sajnos kényszerűségből is, de minél szabadabban és minél több kérdést maguknak és egymásnak feltéve, legalább a végzős hallgatók azon gondolkoznak, hogy: "KINEK csinálsz színházat és MIÉRT?!"

"Aki igazán tehetséges és elég elszánt, szívós, és van elég elkötelezettsége a saját ügye iránt, kell, hogy ez az elkötelezettség életben tartsa addig is, amíg a támogatottság felzárkózik Európa színvonalához."

Az alternatív szféra másik megkerülhetetlen alakja Pintér Béla, aki ugyan merőben más utat járt be, mint Schilling Árpád, de a független szférának ő is egy rendkívül magas színházi minőséget létrehozó alkotója. Azt hiszem, az ő példáján keresztül is sok minden megérthető abból, hogy hányféle úton lehet eljutni nagyon értékes előadásokig, ennek során mi mindennel kell szembesülnie az embernek, majd hogyan lehet a jelenlegi viszonyok között életben tartani mindazt, amit létrehozott.

Beszélgetés Pintér Bélával (A beszélgetés 2007. január 7-én készült.)

Miért kezdtél saját utat járni, és milyen feltételek között?

Az Arvisura után volt egy hosszú időszak, olyan hét-nyolc év, amíg az első előadást, a Népi rablétet létrehoztuk. Minden társulatban, előfordul, hogy az ember azt mondja, látom ezeket meg ezeket a hibákat, és nem akarok sokáig itt maradni. Nem volt ez egy hirtelen egymásnak hátat fordítós történet Somogyival, inkább egy lassú eltávolodás. Ezután is játszottam még Arvisura-darabokban, és aztán, mikor ‘93 körül ennek vége lett, sok más alternatív társulatban dolgoztam. Végül ‘98-ban megcsináltuk az első előadásunkat. Arra már kaptam valamennyi pénzt, mert akik akkor a kuratóriumban benne voltak, színészként jól ismertek engem. A megítélt 700.000 forintból akkor létre lehetett hozni egy alacsony költségvetésű előadást.

Foglalkozik-e nálatok valaki külön a színházcsinálás gazdasági részével?

Nálunk nincs gazdasági szakember, nincs menedzser, nincs produkciós vezető, tehát ezekben a kérdésekben én döntök, de azért vannak kollégáim, akik segítenek. Viszont nem is kapok annyi pénzt, hogy a felhasználásáról szóló döntés különösebb fejfájást okozna.

Eléggé adja magát, hogy amíg van, addig beosztani kell, amikor pedig elfogy, akkor valahogy kihúzni addig, ameddig megjön az új támogatás.

Milyen pályázati forrásokra számíthattok?

Kétféle forrás van. Az egyik a minisztériumi éves működési támogatás, amiből mint kiemelt alternatív társulat évente 30 millió forintot kapunk, és vannak a produkciós pénzek, amelyek most jelentősen megcsappantak. Ez azt jelenti, hogy eddig a fővárostól és az NKA-tól össze lehetett szedni 5 milliót, ez az összeg most 2 millióra csökkent.

Azt gondolom, hogy aki ezzel foglalkozik, az átláthatja az egész pályázati rendszert, de talán nem is a rendszerrel van a legnagyobb baj, hanem a szétosztható pénz mennyiségével.

Van-e lehetőségetek mozgatni az előadásaitokat, elsősorban vidékre?

Ahhoz megyünk, aki meg tudja fizetni az előadást. Persze vannak kivételek, például Erdélybe ingyen megyünk, mert azt valamiféle szívügynek gondoljuk. Olyankor az előadás utaztatására ők pályáznak, egyéb költséget nem térítenek. De az esetek többségében kevesebbért megyünk, mint ami az előadás valós költsége lenne, ezt szépen pótolgatjuk a saját költségvetésünkből és így el is úszunk év végére...

Tehát a mi gazdálkodásunk nem egészen következetes, sokkal inkább érzelmi alapon működik, semmint józan, racionális elvek mentén.

Mennyire nyitott a jelenlegi struktúra a kísérletezőbb szellemű fiatalok számára?

Úgy látom, hogy azon túl, hogy valaki tehetséges, és mondjuk ír egy pályázatot, és megkapja a bizalmat, és jó előadást is sikerül létrehozni, ezután nagyon hosszú időbe telik, míg normális pénzt tud kapni. A jó előadásaink miatt az évek során elég jó pozícióba kerültünk a támogatottsági sorban, kiemelt alternatív társulat lettünk, tehát ez azt mutatja, hogy van perspektíva, de az, amit ez a rendszer számszerűleg, mármint forintban kínál, az lehetetlenül kevés. De bízom benne, hogy ez valamerre változni, mozdulni fog.

Pintér Béla | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Ha nem is úgy, mint Nyugat-Európában, de azért a minőség előbb-utóbb - megkapja a támogatottságát. Persze inkább utóbb, mint előbb, de azt gondolom, hogy aki igazán tehetséges, és elég elszánt, szívós, annak elég erős az elkötelezettsége ahhoz, hogy életben tartsa addig is, amíg a támogatottság felzárkózik Európa színvonalához.

Amikor mi kezdtük, akkor például mindenki több lábon állt, több előadásban játszott.

Az éves támogatás 1998-tól 2002-ig 3,5 millió volt. Aztán jött egy kulturális koncepcióváltás, amitől 15 millióra ugrott, majd 2003-tól 30 millióra. Tehát ez fejlődő tendenciát mutat, de kétségkívül 1998-tól 2002-ig, tehát négy évig nem nagyon mozdult sehová, csak aztán lett egy kicsit jobb. Most pedig megint úgy néz ki, hogy nem mozdul sehová.**

Viszont azt, hogy hogyan máshogy, én most egyáltalán nem látom, de az biztos, hogy ha működőképes az a társaság, amely akár még a főiskola alatt összeáll, akkor előbb vagy utóbb, inkább utóbb, de meg fogja kapni azt a pénzt, amiből végigviheti a saját ügyét. Feltéve, ha eléggé akarja.

TÓTH SIMON FERENC

*Tóth Simon Ferenc, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatója Színjáték a pénz körül címmel írta szakdolgozatát az alternatív finanszírozásról a magyar színházi struktúrában. Ebből a dolgozatból emeltük ki az itt olvasható részleteket.

**A Társulat a 2008/2009-es évadra 39 milliót kapott, de ennek feltétele évi 2 előadás létrehozása. - Pintér Béla

 

NKA csak logo egyszines

1