Május végén ismét színházi hetet tartott az m2. Ha azt is hozzávesszük, hogy az elsõ és második ilyen akció között éppen negyed év telt el, a harmadik viszont már két hónap múlva követte az elõzõt, s ezúttal is mind a hét estén volt színházi adás, pedig nem is volt közben színházi világnap, józan ésszel, logikusan a kísérlet sikerére kell gondolnunk. Magyarországon, s kiváltképp televíziós ügyekben józan észre, logikára hivatkozni persze legalábbis kockázatos. Mindazonáltal reménykedjünk. Némi reményre egyébként az is feljogosít, hogy ezúttal elmaradtak Sugár Ági kényszeredett próbálkozásai az adás körítésével, indoklásával, szituálásával, azzal, hogy vagy ürügyet keressen a választáshoz, vagy megpróbáljon hozzátenni valamit a színházi felvételhez. Érdekes dolog az, hogy színházban többnyire elég a színház. Bemegyünk, nézzük, és elvárjuk, hogy minden kiderüljön. A nézõk többsége mûsorfüzetet sem vesz, ha valami vagy valaki felkelti az érdeklõdését, esetleg a szünetben megnézi a plakátot vagy elkezd szórólapok után kutakodni. A televízióban mégis kényszeresen úgy gondolják, a színházba be kell vezetni a nézõt. Olykor a színfalak mögé is bekandikálnak, ahová színházi nézõ nemigen pillanthat be.

Ezúttal ebben a vonatkozásban a teljes következetlenség érvényesült. Elmaradtak a kínos interjúk, a jobb-rosszabb múltidézések, ám nem maradtak el a többnyire kényszeredettnek ható hivatkozások. Az Adáshibát Várkonyi Zoltán születésének kilencvenötödik évfordulójára vették elő. Ezzel nincs is nagy baj, az előadást Várkonyi rendezte, csak éppen a születésnap múlt el az adáskor már tizenegy nappal. Az viszont már meglehetősen erőltetett ötlet, hogy Az imposztort Máthé Erzsi nyolcvanadik születésnapjához kötötték, s az adás elé időzítették Alföldi Róbert soros gügyögését az ünnepelttel. Máthé Erzsi Az imposztorban nem túl fontos szerepet alakított nem túl feltűnően - és természetesen a születésnapja is jócskán elmúlt. Lehet, hogy mást nem találtak az archívumban, miután A hongkongi parókát korábban már leadták (történetesen akkor a szerző rég elmúlt születésnapjára hivatkozva), Szakonyit pedig ezúttal éppen az Adáshiba képviselte. A Légköbméter felvételét a sorozatba Ternyák Zoltán alakítása indokolta minden különösebb alkalom nélkül, a Szegény Lázárét viszont Kaszás Attila döbbenetes halála. A Csoda megnézését a darab és az előadás minősége bármikor indokolja, a Tükörjátékét viszont soha semmi. Egyébként a közvetítő körítés mellőzésében is akadt kivétel, a Körmagyart az eredeti teljes adást, a helyszíni riportokat, interjúkat is meghagyva láthattuk. Nyilván annyira tetszettek Kepes András egykori beszélgetései az alkotókkal a mostani szerkesztőnek. Végül is szíve joga.

Amúgy az összeállítás nyilvánvaló szándéka közelmúltbeli magyar darabok felsorakoztatása volt. Az eredmény lényegében Kádár-kori zeitstückök halmaza lett. Arról persze hosszasan lehetne poétikai vitákat folytatni, hogy vajon zeitstücknek mondható-e az abszurd, a parabola, és nem mond-e ellent e fogalomnak bizonyos minőség, vagy pláne az akár csak néhány évtizedre szóló maradandóság. Csakhogy a Kádár-kor eléggé hosszú ideig tartott, és tetszik, nem tetszik, sokáig él bennünk és közöttünk - és erre az időre esett a magyar színházi nyelv megújulása, kibővülése, gazdagodása az áttételesebb, közvetettebb beszédmódokkal. Gondolom, ezek a nem szigorúan realista munkák is kötődhetnek erősen korukhoz. Sőt, sokszor a korhoz kötődő megfejtés inkább adja egy-egy parabola, allegória varázsát, mint az általános igazság, amely magában akár közhelyes is lehet. Schwajda Csoda című abszurdja a vak betűszedőről, akinek hivatalos papírja van munkaképességéről, s ezért a tények fölött mindenki szemet huny, éppúgy egy kor mentalitását ábrázolja, mint Bereményi Légköbmétere, amely éppen csak szatirikusan rajzolja el egy pesti bérház lakóinak viszonyait, a túlideologizált, túlságosan is a történelemben élő, és a történelemből teljesen kiesett, mindenféle ideológia nélkül élő nemzedék találkozását. Szakonyi Adáshibája nagyobb részében mindössze egy Kádár-kori kisemberi hétköznap részletező, színvonalasabb kabarékat idéző bemutatása, kisebb része allegória a megválthatatlanságról, azaz ugyanarról az elvnélküliségről, céltalanságról, elsivárosodásról, kiüresedésről, amiről a Légköbméter is beszél. Kornis Körmagyarja Schnitzler egykori bécsi erkölcsrajzának adaptálása a rendszerváltás idejének Budapestjére. Új korában is idegennek éreztem magamtól, talán mert sikerült elkerülnöm a magyar életnek azokat a szeleteit, amelyeket a szerző megidéz. Most viszont legalább a darab befejezése, a tisztességes, minőségi, kulturált kapitalizmus importjára törekvő, amerikás magyar posványba süppedése valóságos próféciának hat. Három darab látszólag egyáltalán nem szól a Kádár-korról. Spiró történelmi műve, Az imposztor azonban ma sokkal érthetőbb, átélhetőbb, mint a bemutató idején volt. Akkor is nyilvánvaló volt a parabolajelleg, ám ma sokkal többet tudunk annak a kornak a diktatórikus mechanizmusáról, mint akkor, amikor benne éltünk. Békés Pál és Rozgonyi Ádám átirata a Lazarillo de Tormesből természetesen ugyancsak allegorikusan vonatkoztatható a magyar közelmúltra, másfelől akár a szívósan túlélő kisember ma politológiai kategóriává lett alakjának aprólékos bemutatásaként is felfogható. Ez a figura is a kádári idők jellegzetes, emblematikus terméke. Görgey Gábor Tükörjátékában pedig éppen a Kádár-rendszer ideje nem szerepel, csak éppen főhőse, a mai kapitalista káder volt párttitkár annak idején.

Végül ezúttal sem hallgathatjuk el: bármennyire örvendetes is, hogy a magyar televízió talán most már rendszeresen megidézi színházi közel- és kissé távolabbi múltunkat, ez nem pótolja a mai, eleven színházi élet követését.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1