Nem tagadom, a hangzatosnak vélt címet a nyájas olvasó megnyerése érdekében találtam ki. Hátha így azok is elolvassák ezt a beszámolót, akik egyébként a bábjátszásról szóló írások iránt semmiféle érdeklõdést nem mutatnak. Írhattam volna azt is, hogy "Shakespeare és Dumas", vagy "Gozzi, Kosztolányi és Picasso", de ha a hivatalos versenyprogramon kívüli elõadásokat is figyelembe veszem, akkor folytathatnám a sort Petõfivel, Arany Jánossal, Sullivannel, Oscar Wildedal, Móra Ferenccel, hogy érzékeltessem a mai közép- és kelet-európai bábmûvészet határtalan étvágyát és sokszínûségét.

A jelenség természetesen nem csupán a környező országok és hazánk bábszínházaira jellemző, de az idei Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál programja számos okból úgy alakult, hogy a fellépő együttesek kizárólag a környező és egykor volt "szocialista" országokból érkeztek. Ebből azonban éppen úgy nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mint abból, hogy a produkciók alapjául szolgáló művek között egyaránt található görög tragédia és nagyoperett, Shakespeare-vígjáték és romantikus kalandregény, commedia dell’arte ihlette mese-bohózat és vásári bábjátékot imitáló, ironikus mai életkép. És mivel a színház játéktípusai között manapság már a bábjáték is rendhagyó csodabogárnak számít, semmit nem jelent, mennyire nemes vagy kétes származású nyersanyagból táplálkoznak az előadások, mélyen elgondolkodtatni akarnak-e, vagy - uram bocsá’ - pusztán szórakoztatni.

A bábfesztivál persze szegény rokonnak számít Pécs környékén, különösen akkor, ha mindössze néhány nap választja el a nagy hírveréssel beharangozott és nagy érdeklődéssel várt Országos Színházi Találkozótól. Pedig az elsőszülött jogán is kérhetné a megkülönböztetett figyelmet, hiszen 1964 óta működik az UNIMA Magyar Központja védnöksége alatt, békés testvériségben Békéscsabával, amely a gyermekeknek szóló előadások hasonló seregszemléje. De a bábszínházak sztárjait nem bámulják meg az utcán, nem ostromolják őket autogramért. Ők nem főznek birkapörköltet vagy paellát, velük nem viccelődnek nyilvánosan televíziós műsorvezetők. A szerényebb figyelemnek köszönhetően azonban a bábfesztivál életébe ezúttal sem szólt bele a napi politika, nem volt tüntetés, legfeljebb az anyagi fedezet körüli huzavonák okoztak álmatlan éjszakákat mindkét rendezvény szervezőinek. Az érdeklődők figyelmét azonban ez sem terelte el a valódi eseményekről, a fesztivál előadásairól, a hozzá kapcsolódó két kiállításról ("A modern európai bábjátszás atyja" című - Blattner Géza emlékkiállítása halálának 40. évfordulóján a Pécsi Kisgalériában, valamint a Budapest Bábszínház bábkészítő-hallgatóinak bemutatkozása a Parti Galériában) és a sokszor késhegyig menő nyilvános vitákról.

Minden fesztivál minőségét az határozza meg, kiket tudnak a szervezők megnyerni a részvételre, és a kiválasztottak mennyire képesek jellemző képet adni az adott színháztípus aktuális állapotáról. 2007. május 30. és június 3. között tizenöt hazai és öt szerbiai, romániai, cseh, bolgár bábszínház, együttes és szólista mutatkozott be a találkozón. Mind a hazai, mind a nemzetközi kínálatban voltak kiemelkedő események, vitára ingerlő vállalkozások és olyan produkciók, amelyek nem tudták megszólítani a közönséget. Voltak jól ismert sikerek, korábban számos fesztiválon feltűnt és díjazott előadások, és voltak igazi meglepetések. Néha lehajtott fejjel, szótlanul távoztunk a nézőtérről, néha hevesen vitatkozva, máskor lelkesedve cseréltünk eszmét a látottakról. Olykor a forróságnak tulajdonítottuk heves indulatainkat, máskor saját bágyadtságunknak tudtuk be rosszkedvünket.

A legbiztosabb pont a plzeňi Alfa Színház káprázatos A három testőrje volt, amelyről többen, több alkalommal beszámoltunk már a Criticai Lapok hasábjain és más fórumokon. Harmadik alkalommal volt szerencsém látni Tomáš Dvořák rendezésében D’Artagnan és a másik három muskétás rengetegszer, hol komolyan, hol komolytalanul, szemtelenül ironizálva felmelegített- feldolgozott történetének legújabb változatát. Az előadást Max Linder 1921-ben készült némafilm-burleszkje ihlette. Ezt fejeli meg a rendező a vásári bábjáték kiapadhatatlan geg-kincsestárával. Kesztyűsbábok játsszák el az alaposan megnyirbált históriát, amely ezúttal menthetetlenül happy endbe torkollik, olyannyira, hogy még szegény Constancenak sem kell életét áldoznia szerelméért és a királynéért. A valamennyi mozzanatában alaposan végiggondolt és gondosan kidolgozott előadásban minden a kesztyűsbábjáték klasszikus szabályai szerint történik. Dialógusai az SMS-ek nyelvéhez hasonlóan tömörek és mindenki számára érthetőek: többnyire indulat- és hangutánzó szavakból állnak. Ami pedig mégsem világos, azt szellemes kuplék magyarázzák el harmonika- és ritmuskísérettel. A daliás főhős nyomorúságos gebén érkezik, de amikor csónakon menekülnek, szegény pára még evezni is kénytelen. Buckingham rajong a bábszínházért, otthonában éppen egy Punch-játékot műélvez. Az előadó nem más, mint a híres-nevezetes cseh bábjátékos, Mr. Matthew (Matěj) Kopecký. (A kesztyűsbáb-Kopecký megjelenik két kesztyűsbábbal, Punch-csal és Judyval a két kezén, hogy megköszönje a herceg egyszemélyes ovációját.) A furmányos Richelieu bíboros lehallgatóberendezései között fontos szerepet játszik egy tölcséres gramofonnal kombinált gyóntatószék, valamint saját képmása, amely szobájában a fal felé fordulva lóg; arca a királyné szomszédos budoárja felé néz. Az előadás humora és iróniája mindvégig egy tőről fakad, és mesterien egyensúlyoz a szigorú műfaji szabályok és a kvázi-rögtönzés kínosan keskeny ösvényén. (Szövegkönyv: Tomaš Dvořák, Ivan Nesveda és Pavel Vašíček, dalszövegek: Božena Josephová- Luňáková, zeneszerző: Milan Vaniš, díszlet: Ivan Nesveda.)

A nemzetközi mezőny igazi meglepetése a kolozsvári Puck Bábszínház előadása volt. Mona Chirilă rendező Carlo Gozzi egyik kevéssé ismert fiabáját, azaz nápolyi meséjét dolgozta fel, amelyben a Kelet csodás varázslója találkozik a Nyugat realizmusával. A varázsló és a holló az ősforrás, Giambattista Basile nápolyi dialektusban írt mesegyűjteményének legjobb erényeit villantja fel, és ütközteti napjaink utilitarista józanságával. A Boccaccio Dekameronjára utaló mesegyűjtemény darabja Gozzi humorán és keserűségén átszűrve egyszerre barokkos és puritán Mona Chirilă értelmezésében. Ez a különös és jókedvű szertartás úgy képes a maga bonyolultságában ábrázolni a világot, hogy mindvégig játék tud maradni. Színpadi világának rétegeit megtöbbszörözi: a fehér ruhás színészek fehér commedia dell’arte maszkokat viselnek, és színes bábokat keltenek életre. "A bábnak emelt hálaadás és a mögötte maszkot viselő színész arra kényszerít bennünket, hogy átgondoljuk, mit is tartunk fontosnak valójában" - írja a műsorfüzetben a rendező. "Elménk csak így találhat eszményi utat a mese világába, hogy újra felfedezhessük a gyermekkort." A megfogalmazott célkitűzést az előadás maradéktalanul teljesíti. (Tervező: Eugenia Tărăşescu Jianu, zeneszerző: Corina Sîrbu.)

A kékruhás kislány - Ciróka Bábszínház, Kecskemét

A bolgár bábművészek megkülönböztetett szerepet játszottak az idei fesztiválon. Egy szófiai bábszínház, az Atelje 313 szép előadásában Rumen Gavanozovot ismerhettük meg. A rendkívül érzékeny művész egyszemélyes játéka, a November végén a több mint tucatnyi Muminkönyvével híressé lett svéd-finn írónő, Tove Jansson írásából készült az előadó feldolgozásában, rendezésében és Sztaniszlava Kruszteva tervezésében. A monológ egy százéves öregember visszaemlékezése. Azaz visszaemlékezésének gyötrelmei. Ugyanis nem tud visszaemlékezni. Mindent elfelejtett, és most a környezetében fellelhető tárgyak segítségével próbálja felidézni múltját. De a tárgyak se nagyon segítenek, feledékenysége inkább arra sarkallja, hogy vegyen búcsút mindentől. Hogy csak a jelennel törődjön, hogy ábrándozzon, hogy túllépjen a hétköznapi lét kisszerű és felidézhetetlen emlékein. Gavanozov megkettőzi önmagát: remek bábja valóban egy aggastyánt imitál, de ő maga fele annyi éves sincs, mint megidézett hőse. Mégis sokat tud az öregségről, kicsit hasonlóan amerikai kollégájához, Eric Basshoz, aki alig harmincévesen alkotta meg máig legmegrendítőbb és mosolyognivaló bábjátékos etűdsorozatát, az Őszi portrékat. Gavanozov is egyszerre mosolyogtató és megindító, mert öregembere Jansson manóinak egyike, aki egy rengeteg közepén él, és a külső társadalmi rendnél, a korlátlan ésszerűségnél többre becsüli a "Mumin-manós" nyíltságot, melegséget, a képzelet és az érzelmek szabadságát.

Bolgár segítséggel jött létre a Bosznia- Hercegovina második legnagyobb városában, Banja Lukában működő Gyermekszínház produkciója, A szomorú herceg is. Biszerka Kolevszka rendező és állandó tervezője, Szvila Velicskova rendszeres vendég Szerbiában; néhány éve, a Rijekában megrendezett világfesztiválon a niši bábszínház keltett feltűnést Az éjszaka árnyai című kompozíciójával. A most látott előadás ugyanazokat az erényeket mutatja, mint a korábbi: erőteljes képi fantázia, dinamikus látvány, elsősorban a fények játékára és vetítésre épülő tökéletes technikai kivitelezés. Az árnyjáték klasszikus elemeit kombinálja a hol valóságosan, hol sziluettként megjelenő élő emberi test drámai jelenlétével. Ezúttal Predrag Bjelošević 1990-ben megjelent meséjét dolgozták fel hasonló eszközökkel. A szomorú herceg (Tužni princ) nem akármilyen irodalmi előzményeket idéz az olvasó és a néző emlékezetébe: Hoffmann meséje az árnyékát eladó Peter Schlemilről éppúgy eszünkbe jut, mint Oscar Wilde több műve a Dorian Gray arcképétől a Boldog hercegig, vagy Mark Twain, Saint- Exupéry meséi, a Koldus és királyfi, A kis herceg. Bjelošević verses meséjének hőse - másik énje, az árnyéka segítségével - eljut a kívánságok kútjához és a tudáshoz vezető úthoz. A helyszín egy festő műterme, ahol a művész a meg nem festett képek között indul el, hogy megtalálja meg sem fogalmazott vágyait, álmait. Egyik méltatója "ikonografikus poézisnek" nevezte az 1998 óta számos fesztiváldíjat nyert előadást.

Az árnyjáték új útjait kereső látványszínház eszköztárát alkalmazza a házigazda Bóbita Bábszínház Határtalanul című produkciója is, amelyet ugyancsak bolgár vendégművészek hoztak létre: Peter Pasov és Zseni Pasova rendezők, Marieta Golomehova tervező és Teodosi Szpasov zeneszerző. Ám az etűdsorozat nélkülöz minden irodalmi alapot, a történetek anynyira általánosak, hogy még kapaszkodót sem adnak a nézőnek a megértéshez. Az egyes miniatűrök általános emberi helyzeteket fogalmaznak képpé (Születéstől az elmúlásig, Női arcok, Szerelemből gyűlöletbe, Férfiak útjai, Hol vagyunk?) anélkül, hogy a metafora konkrét drámai cselekvésként jelenne meg. Így nem tehetünk mást, mint gyönyörködünk néhány szép, poétikus kompozícióban. Ez azonban kevés ahhoz, hogy színházi élményt nyújtson. A Pasov házaspár még egy meglepetéssel szolgált: a győri Vaskakas Bábszínházban megrendezte Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének keresztmetszetét. A történetet az idős Vereczkey Szilvia idézi fel az idő múlásából fakadó dühös indulatok közepette. A rosszul megírt összekötő szöveg semmilyen támpontot nem ad a színésznőnek; nem tehet mást, kénytelen felmondani a tudnivalókat, hogy meghallgathassuk az örökzöld dallamokat. Szituációba egyetlen pillanatra sem kerül, nincs mit eljátszania, maradnak hát az "általános" színjátszás bevált manírjai. Felvételről sorra megszólalnak a darab népszerű részletei, méghozzá a nevezetes 1954-es budapesti előadás közreműködőinek részvételével. Hallgatjuk Honthy Hannát, Feleki Kamillt, Rátonyit meg a többieket (nemcsak az énekszámokban, de néhány dialógustöredékben is), miközben parányi méretű, csúnya bábok imitálják az epizódokat (a tervező ezúttal Diana Uzunova). A műsorfüzet szerint az a "különleges" a bolgár rendezőpáros munkájában, hogy a figurák testét a játékos kesztyűs bal keze jeleníti meg, míg a külön életet élő fejet és a mozgó szájat a jobb kéz irányítja. Ennek megfelelően a fej el tud szakadni a testtől, ami minduntalan meg is történik. (Ezt a technikát egyébként számos más bolgár és nem bolgár előadásból ismerhetjük.) A játék hol parodizálni, hol ironizálni próbál a fülsiketítő hangerővel harsogó gépzenére. Nem tudni, mi volt az alkotók szándéka. Az előadás meg sem közelíti Obrazcov egykori giccsparódiáinak vagy az annak nyomán készült hazai másolatoknak a színvonalát. Az alkotókat az téveszti meg, hogy az előadásnak sikere van. Jobban mondva Kálmán Imre zenéjének, a " Jaj, cicá"- nak, a "Hajmási Péter"-nek, az "Álom, álom, édes álom"-nak és a többi elnyűhetetlen slágernek van sikere. A Vaskakas Bábszínház ehhez a sikerhez semmivel sem járult hozzá. Csak annyi az érdemük, hogy nem tudták megakadályozni.

Nemzetközi összefogásból jött létre a Budapest Bábszínház Szentivánéji álomelőadása is; a hetvenes-nyolcvanas évek cseh bábszínházi új hullámának legmarkánsabb egyénisége, Josef Krofta állította színpadra. (Báb-, díszlet- és jelmeztervező: Jaroslav Milfajt, zeneszerző: Vratislav Šrámek, koreográfus: Király Attila.) A budapesti előadás Krofta negyedik találkozása a darabbal. Az elsővel, a Hradec Králové-i DRAK 1984-es előadásával megrengette a világot. Emlékszem a franciaországi fogadtatásra; nemcsak a tomboló tapsra a charleville-i fesztiválon, de az egyik kávéházban francia és magyar bábosokkal folytatott, késhegyig menő vitára is. Egymás szavába vágva csaptak öszsze érvek és ellenérvek. Volt közöttünk olyan is, aki játszott az Állami Bábszínház akkor még csak húsz évvel korábbi előadásában. Néhányan a "szöveghűséget" kérték számon, hol Shakespeare, hol pedig a "tiszta bábjáték" nevében tiltakoztak, mások éppen azt bizonygatták, hogy ez igenis a nyolcvanas évek bábszínháza. "Kiherélte Shakespeare-t!" - dühöngött valaki. "De micsoda metaforák, milyen logikus és következetes formanyelv!" - verte az asztalt a másik. Az emlékeim persze elhomályosulnak, a bábeli nyelvzavar szavai is elszállnak, de a kiváló lengyel esztéta és bábtörténész, Henryk Jurkowski négy évvel későbbi pontos fogalmazása egyértelművé teszi az esemény jelentőségét: "Krofta a színész-színház és a bábszínház eszközeivel állította színpadra a Szentivánéji álmot. Ezeket az eszközöket a játékosság, a színjáték, az irónia és a humor elevenségével töltötte meg, amelyet a színészi megjelenítés hordoz. Ily módon a DRAK beírta magát a Szentivánéji álom értelmezésének történetébe, és beállt az újítók sorába, akiknek a menetét Peter Brook vezeti."

Tizennégy év múlva Norvégiában, majd egy lengyelországi bábszínházban állítja színpadra a darabot. Bár a szövegkönyv (Miloslav Klíma és Josef Krofta munkája) szerkezeti elvei nagyjából azonosak, mindegyik előadás más-más irányból közelíti meg az anyagot. A lengyel előadás például hippi közegben játszódott, a szereplők Janis Joplin zenéjére, marihuánától boldog mosollyal álmodták végig a történetet. Ezt követte a Budapest Bábszínház premierje 2006 szeptemberében. A budapesti előadás a játék öröméről szól. Negyedik Szentivánéji-rendezésében Krofta ugyanarra a következtetésre jutott, mint egy emberöltővel korábban Brook. Ő is az örömünnepet fedezte fel színészeivel. A "secret play"-t, ahogy Brook nevezte. Azt a titkot, amit a próbákon kellett kibontani a szövegből és a kínálkozó helyzetekből.

A nagybecskereki Toša Jovanović Színház Lépésről lépésre című előadása gondolati mélységeket sejtet: az emberi haladásról kíván szólni. Arról, hogy az ember képes talpra állni, ha megbotlik és hasra esik, és képes egyre fantasztikusabb járműveket feltalálni, amelyekkel eljuthat a világ bármely pontjára. És ami még fontosabb, képes életben maradni. Mindezt persze nem a látottak alapján szűröm le, hanem a műsorfüzetből tudom meg. Az előadásból, Dragoslav Todorović forgatókönyvíró- rendező és Jelena Milić-Zlatković tervező törekvéseiből mindez nem derül ki. A színpadon minden meggyőződés nélkül, gyakran körülményesen és ügyetlenül illusztrálnak járműveket. Soha nem egyvalami alakul át másvalamivé, mint a valamire való bábszínházakban, hanem mindig minden elölről kezdődik. A metafora minden esetben elmarad.

Ugyanígy a műsorfüzetre kellene támaszkodnom, ha meg akarnám fejteni az egri Harlekin Bábszínház Színek, képek, események című "erősen hiányos storyboard"- ját, de hiába ízlelgetem Ruszina Szabolcs rendező szavait a műsorfüzetben, azok sem visznek közelebb a megértéshez. Csupa megfoghatatlan általánosság a görög mitológiától a gyermekpszichológiáig, Pink Floydtól a Húsvét-szigeti dokumentumfilmekig. Kétségei közt magára hagyják a nézőt, nem jön létre párbeszéd. Közölnek velünk valamit, amihez nem adtak semmiféle megfejtést. Kísérlet sem történik a beavatásunkra. (Dramaturg: Zalán Tibor, szcenikus-tervező: Lovasy László.)

A szomorú herceg - Banja Lukai Gyermekszínház

Jó volt újra látni a Purgateátrium szellemes kétszemélyes játékát, a Karácsony Puncséknál című "szocio-szeretetjátékot" (rendező: Kovács Géza, tervező: Boráros Szilárd, játsszák: Csató Kata és Szívós Károly). Az európai vásári bábjáték legkegyetlenebb alakja, a sok brit bábjátékos jóvoltából máig élő Punch ezúttal nemcsak a nevét magyarosította, de indulatait és tetteit is megpróbálja hazai viszonyaink felé hajlítani. Az előadás valamennyi eleme a klasszikus bábjátéktípusból táplálkozik, csak az alaphelyzet kísérli meg a lehetetlent: a szeretet ünnepén mutatja be a négyszáz éves hősöket. A hétköznapi történetet hétköznapi emberek hétköznapi indulatai irányítják. Nagyon mulatságosak és nagyon félelmetesek. Reménykedjünk, hogy akikre ráismerünk, nem mi magunk vagyunk, csak a szomszédaink, az ismerőseink, esetleg valamelyik szadista főnökünk.

Jó volt újra látni a kecskeméti Ciróka Bábszínház könnyednek tetsző, ám szigorú következetességgel végiggondolt, látszólag csak a festészetről szóló önfeledt játékát. A kékruhás kislány története játék a képzőművészettel, a képzőművészetről. Három színész (Aracs Eszter, Bor Judit és Szabó Balázs), egy zeneszerző (Kiss Erzsi), egy képzőművész (Horváth Mari), egy filmes (Sisak Péter) és egy rendező (Bartal Kiss Rita) arra szövetkezett, hogy egy Picasso-kép segítségével színházat játsszon. Táncszínházat, mozgásszínházat, látványszínházat és bábszínházat. Egyetlen szó nélkül, emberi hangok és ritmusok, dúdolások kíséretében arról beszélgessen velünk, mi a kép, mi mindent rejteget és mi mindent árul el nekünk egy képzőművészeti alkotás.

Egyre inkább az az érzésem, hogy az ókori mondás, miszerint megvan a könyveknek a maguk sorsa (deákul: Habent sua fata libelli), ellentmondásoktól terhes kulturális életünkben némelyik színházi előadásra is kezd érvényes lenni. A zalaegerszegi Griff Bábszínház műhelyében fogant és világra jöttének pillanatától komoly szakmai figyelemmel kísért Én, Antigoné című produkció például kivételesen nehéz sorsot mondhat magáénak. Az egész korábbi Griff Bábszínház egy évvel ezelőtt áldozatul esett a hivatal packázásainak. Az Én, Antigoné létrehozói, Tengely Gábor rendező és a három színésznő, Badacsonyi Angéla, Sz. Nagy Mária és Törőcsik Eszter azonban nem adták fel a küzdelmet: magánvállalkozásban, új név alatt (AntiCo) játsszák tovább a darabot. Ott, ahol lehet. Ahová hívják. Az ő Antigonéjuk éppen olyan kiszolgáltatott és magányos, akárcsak Szophoklész hősnője. És roppant sérülékeny. Életben tartása a megváltozott körülmények között sokszoros odafigyelést, gondoskodást igényel. Életének ebben a második, fájdalmasabb szakaszában az előadás túlnő önmagán: a magányos, mai, baseballsapkás, tinédzser-Antigoné küzdelme a törvénnyel, a hatalommal azt is bizonyítja, hogy a gyenge is lehet erős. Meg azt is, hogy egy-egy hivatali döntés, kisszerű pillanatnyi érdekek harca milyen pusztítást vonhat maga után, ha megengedjük, hogy helyettünk döntsenek olyan kérdésekben, amelyekhez a döntéshozók nem értenek.

Az előadás, elsősorban a sokféle forrásból merítő szövegkompiláció okán, korántsem makulátlan. A nyegle kamaszból tragikus hőssé emelkedő, a mai szlengből veretes irodalmi nyelvbe, Szophoklész szövegébe és más idézetekbe (köztük József Attila egyik utolsó nagy, tragikus versébe, a Tudod, hogy nincs bocsánatba és Madonna I tried to be a girl című slágerébe) átsikló háromszólamú monológ drámai lendülete meg-megbicsaklik (dramaturg: Pazonyi Judit). Merészsége, újszerűsége, drámai ereje okán mégis a legújabb kori hazai bábjátszás fontos állomása. Szász Zsolt fiús, szigorú arcvonású, tágra nyílt szemű, riadt és csodálkozó tekintetű bábja a három játékos kezében az érzelmek rendkívül széles skáláját képes végigjárni: hol partnerük, hol eszközük a gondolatok- érzelmek kifejezésére, hol pedig egy sorstragédia mások akaratával szembeszálló, önálló, csak saját törvényeinek engedelmeskedő hőse.

Tengely Gábor másik produkciója, amely a pécsi találkozón látható volt, hasonló erényeket mutat. A Post mortem K. D. tárgyszimfónia Kosztolányi Dezső lírai riportjai nyomán. A puritán, üres színpadon játszódó monodráma után erőteljes, sokértelmű, sokféle asszociációra késztető látvány fogadja a szombathelyi Mesebolt Bábszínház előadásának nézőit (tervező: Sz. Nagy Mária). A hófehér játéktér közepét egy talányos-szimbolikus "telefonközpont" uralja. Mintha a központos irányítana mindent. A lírai riportok furcsa hangvétele így még sejtelmesebbé, még inkább valóságfelettivé válik. A "post mortem" egyértelművé teszi, hogy most egy múlt idejű, múltat idéző, halál utáni színház nézői vagyunk. A szöveg és a látvány viszonya most is különös feszültséget teremt, de a fehér ruhás szereplők kezében megelevenedő vörös tárgyak mintha a visszájára akarnák fordítani az Én, Antigoné gyász-feketeségét. Nyugtalanító előadás. Sok benne a kérdőjel. A kérdésekre nekünk kell megtalálnunk a választ. Kétségeinkkel magunkra maradunk. Magunkban szorongunk, mint Józef Szajna vagy Tadeusz Kantor halálszínházában.

A hagyományokhoz híven az idén is számos versenyen kívüli program egészítette ki a fesztivált. Ezek részben azért nem vettek részt a hivatalos versenyben, mert gyermekelőadások (Stop, Mikropódium Családi Bábszínház, Budapest; Móra Ferenc-Tóth Irén: A didergő király, Toša Jovanović Színház, Nagybecskerek; Oscar Wilde-Pozsgai Zsolt: A halász meg a lelke, Bóbita Bábszínház, Pécs; Arany János-Egyed Emese: Rózsa és Ibolya, Puck Bábszínház, Kolozsvár; Szász Ilona: Százszorszép Bóbiska, Majoros Ági egyszemélyes játéka, Budapest; Figura ex machina, Sarkadi Bence szólóműsora), vagy mert még bemutató előtt áll (Petőfi Sándor: A helység kalapácsa, Vojtina Bábszínház, Debrecen).

A fesztivál alapszabálya azt sem teszi lehetővé, hogy művészeti egyetemek és főiskolák vizsgaelőadása részt vegyen a hivatalos programban. Ezért versenyen kívül szerepelt a műsorban a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem közös produkciója, Sullivan A Mikádó című operettje is. A bábszínész osztály és az opera tanszak összefogásából létrejött előadás a fesztivál egyik legizgalmasabb eseménye volt. A Schubert zenéjéből jó étvággyal táplálkozó Arthur Sullivan (1842-1900) művei hazáján kívül ritkán kerülnek manapság színpadra. Legismertebb színpadi műve, a mesebeli Japánban játszódó Mikádó is közel áll a vígopera műfajához. William Schwenck Gilbert (1836-1911) librettója Romhányi József átköltésében olyan friss és szellemes, mintha napjainkban született volna, és elegáns humora mai viszonyainkat gúnyolná. A fordulatos, ám roppant szövevényes történet középpontjában Titipu tartomány korrupt ítéletvégrehajtója, Ko- Kó áll. Hősünk a rettegett Mikádó parancsára olyan vállalkozó kedvű személyt keres, aki önként hajlandó a hóhérbárd alá hajtani a fejét. Ilyen személyt találni azonban még a mesebeli Japánban is roppant nehéz feladat.

Az előadás rendezője, Balázs Zoltán a Maladype szertartásokból és mítoszokból táplálkozó, operát, táncot, prózát egyaránt alkalmazó formanyelvét alakítja a különleges feladathoz. Segítségül hív egy sosem volt távol-keleti bábjátékhagyományt, amely emlékeztet, vagy legalábbis visszautal a japán bunrakura, de alkalmas arra is, hogy az európai humor és irónia teljes pompájában érvényesülhessen a szigorúnak tetsző szabályok között. Minden szerepet hárman keltenek életre: egy báb, egy bábjátékos és egy énekes. A furcsa trió tagjai egymást egészítik ki, egyetlen színpadi lénnyé, éneklő-beszélő-cselekvő bábbá válnak. Az eggyé válás komolyan végiggondolt szertartás nyomán jön létre. A fekete ruhás énekesek és színészbábjátékosok különféle testhelyzetekben olvadnak össze és válnak a szó legteljesebb értelmében közös szerepük animátorává. Más segítséget nem kapnak: üres színpadon, fekete háttér előtt, a földön ülve-állva-fekve, szétválva-összefonódva élnek együtt Gombár Judit mívesen és a képzeletbeli tradíciót követve megformált bábuival.

BALOGH GÉZA

• A XIV. Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál zsűrije (Massimo Schuster, elnök - Franciaország, Stanislav Doubrava - Csehország, Marek Waszkiel - Lengyelország, Balogh Géza, Colin Foster, P. Müller Péter és Upor László - Magyarország)
• a legjobb előadásért járó UNIMA nagy diplomát adományozta a plzeňi Alfa Színház A három testőr című produkciójának;
• a legjobb rendezésért járó UNIMA nagy diplomát adományozta Mona Chirilănak és a kolozsvári Puck Bábszínház A varázsló és a holló című előadásának;
• a virtuóz bábmozgatásért járó UNIMA kis diplomát adományozta a Purgateátrium Karácsony Puncséknál című előadásának;
• a különleges látványért járó UNIMA kis diplomát adományozta a kecskeméti Ciróka Bábszínház A kékruhás kislány története című előadásának;
• a Magyar Bábművészek Szövetsége különdíját Tengely Gábornak ítélte oda.