Zsúr
Hólyagcirkusz Társulat

Tûnõdöm, fontos-e, hogy a Hólyagcirkusz Társulat új produkciója, a Zsúr Thomas Bernhard Isten éltessen, Borisz! címû, elsõ egész estés drámáján alapul. Szerzõi jogi szempontból mindenképpen, bár szerintem legfeljebb annyiban, hogy valóban illik az ötletadót föltüntetni a színlapon.

Továbbá fontos lehet ez a tény azok számára, akik valamilyen formában találkoztak már az eredetivel, főképp ha színpadi megvalósulását látták, esetleg a Kolibri Színház előadását Csizmadia Tibor rendezésében, többek közt Molnár Piroskával, Pogány Judittal, továbbá Orosz Klaudia óriásbábjaival, vagy esetleg nyáron Salzburgban nézték meg, ahol nagy sikert aratott, s ahová mintegy négy évtized múltán jutott el Bernhard darabja, ami annyiból érdekes, hogy történetesen éppen a Salzburgi Ünnepi Játékok számára írta azt a szerző 1969-ben, de ott nem, hanem 1970-ben Hamburgban mutatták be Claus Peymann rendezésében.

Eszes Fruzsina (fotó: Hegedűs Róbert)

Az esztétikai lényeg, illetve az előadás befogadása szempontjából egyébként mindenki más számára valószínűleg teljesen mindegy, honnan vette Szőke Szabolcs és csapata azt a néhány mondatot, amely zene közben megszólal, amelyet elmondanak, illetve elénekelnek, és az is, hogy honnan van az ünnepelt halálával végződő születésnapi összejövetel ötlete. Sőt, az előadásban az is elsikkad, amit különben a színlap a szereplők felsorolásánál még tudat, hogy az estély résztvevői rokkantak. A színészek nem játsszák el, nem jelenítik meg, nem is említik rokkant voltukat. Csak félszeg, humorosan ügyetlenkedő kisemberek. Fontosabb, hogy ünnepléshez vannak öltözve, persze csak amúgy hétköznapiasan, a maguk módján. Szőke Szabolcs szokott fellépő ruhájában, kopott frakkban, néha álarcosan, Eszes Fruzsina az ünnepet szervező anyához illő eleganciával, a három nyomorékot játszó Rácz Attila, Nádasi László és Szabó Domokos viszont - akik mellesleg egyszerre emlékeztetnek a Megváltó születését köszöntő három királyokra és bohóctrióra - valóban köznapi öltönyben, de fejükön különböző színű, fényes papírsüveggel.

A magukban keveset közlő mondatok jelentőségét a zene, illetve a zajeffektusok adják meg. A játék kezdetén az ünnepléshez terített asztalnál csak Szőke Szabolcs ül tölcséres hegedűjével meg egy rejtélyes figura, frakkos, szakállas férfinak maszkírozott fiatal nő, előtte mosógépcsövön át fújható billentyűs hangszere. Kintről sokáig rettentő hangos csatazaj hallatszik, majd a beálló csöndben női hang szólal meg: "Valami leesett." A többi szöveg sem jelent sokkal többet. Nagyjából kiderül persze belőlük, hogy születésnapi zsúron vagyunk, s az odaillő közhelyeket halljuk. Szerepük azonban sokkal több: megágyaznak a zenei poénoknak. A roppant szomorú előadás ugyanis minden pillanatában roppant mulatságos is. Az igazi zenei poénok persze éppoly leírhatatlanok, mint az, hogy miért ellenállhatatlanul szellemes, amikor Nádasi László ugrálva nem éri el egy plafonra felszállt lufi madzagját, majd székre állva sikerül megoldania a feladványt. A színészet legnagyobb titka az a néhány gesztikus nüansz, amellyel egy ilyen agyonkoptatott bohócprodukciót egy művész tartalmassá tesz, amellyel az emberi erőfeszítések komikus hiábavalóságát beszéli el általa, míg más esetleg nem mond vele semmit.

Ez egyébként az egész előadásra - s tulajdonképpen a Hólyagcirkusz Társulat szinte valamennyi produkciójára is - áll. Szinte dinamikai és ritmikai különbségek nélkül beszélnek, egykedvűen játszanak furcsa, alig szóló hangszereiken - egyebek közt felnőtt emberek negyedes hegedűn -, tompult szomorúság sugárzik róluk. A néző meg kacarászik, felvihog, s általában jól érzi magát. Talán a megvilágosodást élvezi.

Az alkotók megfogalmazása szerint legfőbb szándékuk "az ünnepekből való közös kiábrándulás élményének színpadra állítása". S ezzel ezúttal is sokkal mélyebben megrázó közös élményt fogalmaznak meg. Nemcsak az ünnepekből, de egyáltalán a formákból való kiábrándulásét. Valamikor a XIX. század második felében elveszett a formákba vetett hit. Egy tartalom, mihelyt formát ölt, megmerevedik és meghal. A formát, mihelyt megszületik, álságosnak, kiüresedettnek, külsődlegesnek érezzük. Úgy érezzük, megölte a tartalmat, vagy az megszökött belőle. Tartalom azonban nem lehet meg forma nélkül. A huszadik századi művész - és nyilván a huszonegyedik századi is - ezért kétségbeesve menekül a meglévő formák elől, és hajszolja az újakat. Lényegében a Hólyagcirkusz is ezt teszi - csak közben mosolyog és legyint.

Zappe László