DISCORARA, DR114
Volt a magyar operajátszásnak egy olyan aranykora, amely a mûvészek mozgásszabadságát korlátozó politikának "köszönhetõ". Amit az elõadók - érthetõen - bezártságként éltek meg, csodálatos elõadásokat eredményezett. Zsurnalista fordulattal: muzsikusainknak - ellentétben az aranycsapattal - nem adatott meg az évszázad mérkõzése. A közönség (melynek java része alig jutott határainkon túli zenei élményekhez) nem is tudhatta felbecsülni, mennyire szerencsés.
Hogy nem az emlékezet szépíti meg az egykori élményeket, azt a fennmaradt hangfelvételek bizonyítják.
Érdemes megfigyelni, hogy a hangrögzítés fejlődésével párhuzamosan megnő a hangrestaurálás jelentősége. A hallgatói reakciók persze kiszámíthatatlanok; aki technikai oldalról (a fejlett technika lehetőségei által elkényeztetve) közelít a régi felvételekhez, nehezen tolerálja a zavaró tényezőket. Aki az időutazás egyébként megvalósíthatatlan csodájának tekinti a múltbeli produkciók feltámasztását, könnyen beletanul a szelektív hallásba. Képes kiküszöbölni a zavaró tényezőket, olyannyira figyel az interpretációra - és egy idő után már inkább a restaurálással járó torzítások zavarják...
|
Erre ébreszt rá az a CD-korong, amely a közelmúltban jelent meg In memoriam Laczó István címmel. Ez az első dokumentuma annak, hogy 123 éves Operaházunk vezetősége az élő produkciókon túl arra is törekszik, hogy "szóra bírja" a múltat. Teheti ezt annál is inkább, mivel e szándékában kiváló munkatársra talált az értékes felvételek lelkes gyűjtője, dr. Szomolányi Gy. István személyében. (E korong életre hívásában jelentős részt vállaltak a tenorista gyermekei is.) A kísérőszövegből vázlatosan kirajzolódik az énekes portréja; az építészmérnököt Mascagni ajánlására vették fel a budapesti Zeneakadémiára. Mérnöki precizitásának köszönhetően fennmaradt pályája dokumentációja: 28 év alatt 24 operában 27 szerepet énekelt, 744 alkalommal. De a számoknál többet mond az előadás minősége, amely "átjön" a felvételeken.
Minősíthető-e másnak, mint abszurdnak, hogy a felvételek jelentős része fiának köszönhető. Annak, hogy - a kísérőszöveg tanúsága szerint - "ifj. Laczó István ráunva az indokolatlan mellőzésre, 1961 és 1963 között az Operaház néhány előadásán egy orsós magnóval a zsinórpadláson megörökítette édesapja produkcióit, a technikai körülmények összes korlátaival, de élvezhetően".
Jó félórányi anyagot hallhatunk (9 részletet) A trubadúrból, csaknem 20 percet A Bajazzókból.
Értékes kordokumentum, ami így közkinccsé vált; igaz, az ily módon készített felvételek technikai színvonala aligha veheti fel a versenyt azokkal a tesztlemezekkel, amelyek negyedszázaddal korábban készültek, s amelyeken a hőstenor feleségét, Zsögön Lenkét halljuk. Az Otello címszerepe is Laczó István híres alakításai közé tartozik - de hallhatjuk előadásában zongorakísérettel Bánk bán híres áriáját (Hazám, hazám) és orgonakísérettel Bizet Agnus Deijét. Két rövid részlet erejéig megjelenik az összeállításban a család harmadik énekes tagja is: lányuk, Ildikó. (Épp az ő felvételében fordul elő technikai gondatlanság.)
Ezt a felvételt - mint a híres énekesek albumait általában - nem elsősorban a "mit", hanem a "hogyan" kedvéért hallgatjuk. A zsinórpadláson készült felvételek atmoszférája egészen különleges: döbbenetesen "élő". Érzések és indulatok töltik meg az immár láthatatlan színpadot, s bizonyára épp ezért fordulhat elő, hogy az sem hat zavarónak, hogy Svéd Sándor olaszul énekli Luna gróf szerepét, összes partnere pedig magyarul (Takács Paula egészen kivételes élményt jelent).
Az Otello-részletekben - a zongorakíséretes Esultate kivételével - Lehel György vezényletével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara kíséri Laczót, Jágóként Svéd Sándort halljuk. Itt nem volt színpad - mégis, ugyanazon a hőfokon szól a zene. Nyilvánvaló a mai hallgató számára: Laczó rendelkezett azzal a képességgel, hogy maga köré teremtse a láthatatlan (ám légkörében érezhető) színpadot. Közrejátszott ebben minden bizonnyal a szerepformálás felelőssége; hogy az opera egészéből kiragadott ária vagy jelenet megszólaltatásakor sem csupán énekelt, hanem a figura egészét "hozta". Talán kicsit megnyúlt a szalag, "nyávog" itt-ott a felvétel, néhol zajos, máskor alapzajos - mégis, élmény. Mert az átélés olyannyira természetes velejárója az előadásnak (nem is illik interpretációként említeni, hiszen kétségkívül átlényegülésről van szó, a szereppel való azonosulásról), hogy megtörténik a csoda: fel sem tűnik, hogy énekelnek. Vagyis, evidenciaként elfogadjuk, hogy ily módon - a beszédhez képest emelkedetten - lehet csak közvetíteni mindazt, amiről a művek szólnak. Ilyenkor tehát szóba se jöhetnek énektechnikai kérdések, szövegmondás, s hasonló részletkérdések, amelyek egyébként leginkább akkor kerülnek előtérbe, ha gond van velük. (Úgy tűnik, hangszer-kísérővel sem könnyű az énekes élete; utólag nehéz megérteni, miért nem érzékenyebb kíséret juthatott a kétségkívül remek énekesnek...)
Adalékok a múltból, adalékok rajongók emléktárából. A személyes élményeket megörökítő "kincsek" immár dokumentumokká válva rámutatnak minden idők felelősségére. Mert szép gondolat, hogy "a múlt megőrzése a jelen feladata" - de még szebb, ha a jelen nem csak "őrzi" a múltat. Ráadásul nem szabad megfeledkezni arról, hogy a jelen: múlttá válik. Kötelesség - immár fejlett technikai lehetőségeink birtokában - a maradandó értékűnek ítélt produkciók megörökítése mind nagyobb számban, hogy jelenünk ne maradjon fehér folt az előadóművészettörténet lapjain!
FITTLER KATALIN
