Kolozsvár

Jövõre, veletek, ugyanitt - muszáj ezzel a búcsúformulával indítanom, hiszen a tavaly decemberben Kolozsvárott prezentált, a színház 215. születésnapját ünneplõ, tizenegy napos színházi ünnepnek joggal tervezi folytatását a nagy múltú intézmény. Nem is akármilyet: az Európai Színházak Uniója évente rendezi meg grandiózus fesztiválját, ahol Európa legjobbjai mutatják meg magukat a közönségnek és a szakmának.

(A színházrajongók jól emlékeznek: Magyarország 1993-ban és 2000-ben is vendégül láthatta az uniós találkozót, elsősorban a szervezet korábbi elnöke, Zsámbéki Gábor jóvoltából.) A kolozsvári színház igazgatója, Tompa Gábor ugyan a szövetség egyéni tagja, de nem kell ahhoz különösebb fantázia, hogy megsejtsük: egy gördülékenyen lebonyolított, valóban nagyszabású fesztivál sikeres belépőt jelenthet a szervezetbe a kolozsvári színház számára is. Nos, ha a csillagok jól állnak 2008 őszén - nem megfelelő konstelláción itt elsősorban a finanszírozás körüli, most még meglévő bizonytalanságokat kell érteni -, akkor erre az erdélyi színháznak minden esélye megvan. Ahogy minden okunk megvan abban is reménykedni, hogy Tompa és színháza kiharcolja a szükséges támogatást (nem kis összegről, egymillió euróról van szó!), hiszen szemmel láthatólag felkészültek - ami a szervezést és a lebonyolítás praktikus részét illeti, azt mondhatni, maximálisan.

Gianni Schicchi (fotó: Biró István)

Hogy akkor miért "csak" főpróba? Mert bár fontos a praktikum, mégiscsak az artisztikum miatt gyűlünk ilyenkor össze, és bizony ez, vagyis a program összeállítása hagyott maga után kívánnivalót. Óvatosan kell persze nyilatkoznom, hiszen bár sok előadást láttam, nem mindet. És ezek közül - tulajdonítsuk a véletlennek, szándékosságot tételezni indokolatlan, amellett igazi galádság volna - messze kiragyogott a két helyi produkció, amelyek mögött elbújhattak a tengerentúlról, az öreg kontinens másik feléről, vagy a túl közelinek éppenséggel szintén nem mondható Temesvárról meghívott előadások (és ha még ideveszem a már korábban látott Măniuţiu-féle, szintén kolozsvári illetőségű Woyzeck-víziót, ez a benyomás csak tovább erősödik). Makulátlan fesztiválprogram aligha létezik - ha a szervezők különböző okok miatt egyáltalán nem kényszerülnek kompromisszumokra (ez a ritkábbik eset), az új térbe, szokatlan erőviszonyok közé helyezett előadás még mindig szenvedhet orvosolhatatlan károkat.

Az első esetre akadt példa a fesztiválon, a másodikat nehezebb megítélni, hiszen a problémás előadásokon aligha segített volna az eredeti térnek akár tökéletes másolata is. (Viszont problémás lehet a helyi előadások utaztatása, de erről később ejtsünk szót.) Megalkuvást éreztem, miközben a Temesvári Állami Német Színház Koldusoperáját vagy a San Diegóból érkezett Yolande Snaith & IMAGOMoves nevű kortárstánc-kompániát néztem - az egyik felettébb ingatag, a másik egyszerűen nevetséges gondolati alapokon álló, gyengécske fércmunka. Ezzel szemben micsoda csoda a Şerban rendezte Ványa bácsi, ami viszont gyakorlatilag mozdíthatatlan, kizárólag itt, a kolozsvári színházban szabad megnézni. Mit szabad? Kötelező! Şerban ugyanis térspecifikus előadást hozott létre. Líraibban fogalmazva: a sétatéri teátrum adottságaira komponálta és koreografálta ezt a szó minden értelmében elragadó Csehov-előadást. És természetesen Purcărete is ebből a térből indult ki, amikor revelációszámba menő, szintén kihagyhatatlan Gianni Schicchijét megrendezte. Az előadás után azonnal élénk szakmai diskurzus folyt arról, vajon hogyan és mi fog változni majd a Budapesti Tavaszi Fesztiválon március közepén esedékes, Thália színházi vendégjáték során.

Ványa bácsi - Bíró József (fotó: Biró István)

Mielőtt erre a két kivételes színházi élményre rátérek, érdemes néhány mondatot szólni a többi itt látott előadásról is. A madridi Teatro de la Abadía Me acordaré de todos vosotros (Emlékezni fogok mindnyájatokra) címmel könnyed, fantáziadús, elemeiben olykor élvezhető, összességében mégis hiányérzetet keltő produkciót hozott. Néhány évvel ezelőtt Budapesten, a Katona József Színházban előbb ámulva, aztán bosszankodva néztem azt az elementáris naivitást, amivel García Lorca Cím nélküli darabját játszotta a társulat. A lelkesedés, a színházi helyzet mélyről jövő szeretete hatotta át kolozsvári vendégszereplésüket is, váratlan zenés betétekkel, meglepő asszociációkkal és a mediterrán vidék ezer színével és ízével. Ana Vallés rendező vidám, közösségi, számomra blöffgyanús színházat hozott létre színészeivel (akik inkább perfekt ének- és tánctudásukkal vonták magukra a figyelmet, semmint színészi jelenlétükkel). A San Diegóból érkezett, Yolande Snaith koreografálta Garden of Forbidden Loves (Tiltott szerelmek kertje) más, zavaró és zavaros módon volt naiv, sőt gyermeteg. Ez az asszociáció talán az alkotók fantáziájától sem állt távol, hiszen a három részből (két élőben, és egy videofelvételről prezentált kusza etűdből) összetapasztott előadás inspirációs forrásként Mary Poppins elnyűhetetlen alakját és A muzsika hangja című örökbecsű musicalt nevezte meg a színlapon. Előbb a jeles XVII. századi angol muzsikus, John Dowland melankolikus dallamaira a társulatvezető Snaith és táncosai közhelyes mozgásszekvenciákat adtak elő, majd egy videoklip formájában rögzített, sokszereplős helyzetgyakorlat következett, a harmadik részben pedig két, földre szállt Mary Poppins bombázott minket szájbarágós politikai üzenetekkel.

A politikum nem hiányzott Victor Ioan Frunză temesvári, német nyelven előadott Koldusoperájából sem. Aki emlékszik a román rendező Új színházi Marat/Sadejára, az ha mást nem, déjŕ vu-élményt biztosan kapott ettől a Brecht-rendezésétől. A Frunză mellett egyenrangú, ha nem éppen fölé növő alkotótársként szereplő Adriana Grand itt is a hol bohókás, hol rémisztő, de minden esetben figyelmet érdemlő díszletért, jelmezekért és számlálhatatlannak tűnő kellékért volt felelős - az EU-t, az USA-t, Busht, a G8-akat ócsárló transzparenseket a királynő koronázására érkező koldusok mérsékelt lelkesedéssel lobogtatták felénk. A feltehetően Kolozsvárott különösen nem jól sikerült előadás fuldoklik a szűnni nem akaró ötleteléstől, de a direkt - és ettől is meglehetősen olcsó - társadalomkritikán kívül más újdonságot nem mutat fel. Ha legalább a songok jól szóltak volna! De a produkció nemcsak rendezőben és színészekben, hanem alkalmas énekhangokban is szűkölködött.

Operissima

Istenkísértő merészség vagy a lehetőségek reális számbavétele? Provokatív gesztus vagy magabiztos tanúságtétel az alapanyag mély ismeretéről? Egyik sem és mindez együtt: ez Silviu Purcărete legújabb, tökéletes színpadi varázslata, a kolozsvári színház prózai színészeire szabott Gianni Schicchi. Legelőször az olvasóban jogosan felmerülő kérdést kell feltenni: hogyan énekelnek Puccinit a kolozsvári prózisták? Remekül! Igaz, kis csalással. Amennyivel kevesebben vannak a hangászok a zenekari árokban - Stollár Xénia hangszerelésében, G. Incze Katalin lendületes vezénylésével kamarazenekar működik odalent -, annál nagyobb a tömeg fent a színpadon. Hogy az énekes teljesítmények is harmonikusabban simuljanak egymásba, egy-egy szerepet ketten, esetenként hárman alakítanakénekelnek egyszerre.

Ványa bácsi - Bíró József és Hatházi András (fotó: Biró István)

Merthogy az örökségvadász, a finom falatokra és a koncra egyaránt éhes, az eredetiben sem kis létszámú rokonságot Purcărete jócskán megnöveli. Mintha egy egész falu vette volna a nyakába az országutat csak azért, hogy megostromolja az előadást nyitó némajáték során jobblétre szenderülő Buoso Donati házát. Itt bizony mindenki azért liheg, hogy ha mást nem, akkor egy kilincset, egy sarokvasat, de legalább egy döglött macskát a magáénak tudhasson a mesésnek gondolt vagyonból. Hogy Donati családjában a bírvágy a legpusztítóbb dögvésznél is súlyosabb kór, nem vitás.

A bravúros nyitójelenetben Bíró József élőnek-halottnak egyformán flegma, a némafilmek burleszkfiguráinak mozgáskultúrájával megáldott Buoso Donatiját két orvosa (Galló Ernő és Dimény Áron) indítja útnak - a másvilágra. Alulméretezett lángszórókkal gyújtják meg a ravatal gyertyáit, a reménybeli, bánatában furulyázó halottat megmosdatják, felöltöztetik, körmeit levágják, felkötik állát, majd cipőit is ráadják: ahogyan kell. A fokozatosan elsötétülő nézőtérre árvízszerűen hömpölyög be a rokonság, s hozza magával a halotti tor összes szükséges és szükségtelen kellékét: asztalokat és szekrényeket, babakocsit és edényeket. Lia Mantoc a fekete minden árnyalatában pompázó jelmezeit viseli a seregnyi, a halottnak kijáró tisztelet megadásáról alaposan megfeledkezett gyászhuszár. Hiszen néhány percen belül a folyton pulzáló, vibráló tömeg már hamisítatlan olasz nagycsaládot formáz, nagy és hangos készülődés előzi meg a család öregjének, Simonénak (Bogdán Zsolt) a beszédét.

A színpadon lévő több mint harminc (!) szereplő egyfolytában mozog, áramlik, megsértődik, viaskodik, tolakszik, egyáltalán: él. Jellemzően olyan előadás ez, amit többször kell látni, és még akkor sem biztos, hogy minden mívesen kidolgozott részletet észreveszünk (a rendező mellett Helmut Stürmer szinte élőlényként lélegző díszletének is köszönhetően). A nézői tekintet hosszan időz egy-egy perlekedő páron, a halott fején labdát pattogtató gyerekeken, a kivétel nélkül egyénített, bár egyformán romlott karakterek mindegyikén. Az összhatás pedig éppen attól lenyűgöző, hogy Purcărete a groteszk állandóságát tudja felmutatni a szüntelen kavargásban-nyüzsgésben. A sok, önzésben megsavanyodott arc közül kiragyognak a szerelmesek: Kató Emőke tűzrőlpattant Lauretta, Pataki Adorján pedig igazán szeretni való Rinuccio. A szerelmesek összeboronálásán és önnön gazdagodásán egyforma lelkesedéssel munkálkodó Gianni Schicchi (Sándor Árpád) minden hájjal megkent, körmönfont fickó, akit az sem izgat különösebben, amikor a pórul járt rokonság valódi forgószélként szabadítja meg újdonsült lakását az összes berendezési tárgytól.

Túlzófok

Az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsiban mindenből túl sok van. Túl sok a kiabálás, a rohangálás, a lökdösődés, a lövöldözés, a sár, a zene, az eső, a dulakodás - tényleg: minden. Túl sokszor tudatosítják bennünk azt is, hogy éppen színházban vagyunk. Ahogy szintén túlontúl sok itt a végletes érzelem és a nagy ívű szenvedély (a szenvedésről nem is beszélve). A fene nagy unalomban és a vidéki élet fojtogató posványában mindenki ezer fokon lángol a másik iránt, ami a mozdulatokban, gesztusokban, mimikában és beszédben is leképeződik. Ha az itt összegyűlő, és egy-egy estén kisülő energiának csak a tizedét átplántálnánk egy közepes előadásba, hibátlan színpadi mágia részesei lennénk. És Şerban Csehov-előadása maga is átfordul egy ponton: szokatlan engedékenységgel bocsátjuk meg ezt a sok túlzást; azt, hogy sárral fröcskölnek le, de elnézzük azt is, hogy puskával hadonásznak felénk, vagy hogy meglepően későn kapja el a részeg Asztrov a felénk zuhanó, igencsak súlyosnak tetsző deszkát. Mert a sodró lendületű rendezői koncepció, az egészen kivételes koncentrációval létező színészek hitelesítik ezt az egész őrült tempójú, mindenestül lenyűgöző kalandot.

Ványa bácsi - Kézdi Imola (fotó: Biró István)

Az első felvonásban a monumentális nézőtéren elszórva üldögélnek a szereplők, mi a színpad széléről figyeljük, hogyan kergetik, s próbálják egymást utolérni - sikertelenül - az embertelenre méretezett térben. Az érzékeny értelmezésből következően az erőviszonyok már itt világosan kitapinthatók. Szonya (Pethő Anikó) éppen csak egy töredékmásodperccel tovább marad Asztrov (Bogdán Zsolt) mellett, hogy érezzük- értsük, ez a jelentéktelen külsejűvé csúfított, szemüveges-copfos, könnyen hevülő és könnyen megbántódó lányka akar valamit ettől a mindig részeges, botcsinálta filozófustól. Ahogy azt is észleljük, ahogy Asztrov a szeme sarkából követi a hófehér kosztümbe bújtatott, hatalmas napszemüveg mögé rejtőző, angolul csacsogó Jelenát (Kézdi Imola), a gyűlölt professzor ifjú feleségét. (A színlapon olvasható kettőzések kínálta izgalmas kérdés, vajon milyen karakterű párost alkothat Györgyjakab Enikő mint Jelena és Péter Hilda mint Szonya.) Mint a zsákmányra leső vadász, úgy figyeli Asztrov a napozó Jelena lábát, miközben látszólag éppen a hízásnak indult, dúvad küllemű és jellemű Ványával (Hatházi András) és a skatulyából kihúzott, rigid Vojnyickijnéval (Kató Emőke) cseveg. És ugyanígy a színészekre, a mozdulatokra, a tekintetekre, a szinte láthatatlan apróságokra bíz Şerban mindent, amikor a magával rendkívül elégedett, képzelt és valós betegségeibe beleszerelmesedett Szerebrjakov professzor (Bíró József) hirtelen tangózni kezd feleségével. Şerban varázslatához hozzátartozik ez is: a szokatlan, az oda nem illő először meglep, aztán megvilágosodunk, hiszen a tangónál érzelmesebb és szomorúbb muzsika aligha van. A nagydarab, mogorva Ványa végtelen magányát pedig mi érzékeltetné jobban, mint a lassan a feje fölé ereszkedő, gigantikus nézőtéri csillár.

Andrei Şerban színpadi költészetét egyfelől az hitelesíti, hogy a kifogyhatatlan lendület egy percig sem öncélú, másfelől pedig az, ahogy velünk, nézőkkel bánik, egyszerre finoman és durván. Parádés ötletzuhataga valójában érett, megszenvedett gondolat. Kétségkívül az emberi lélek egyik nagy ismerője ő.

JÁSZAY TAMÁS