Prágai Nemzeti Színház

A prágai Nemzeti Színház január végi pesti vendégszereplése könnyen felejthetõ. Nagyon hagyományos elõadás, a darabból a kihozhatók töredékét megvalósító rendezés. A színpadi cselekményt harminc évvel ezelõtti rockfelvételekkel sokszorosan megszakító elõadás-koncepció. A szerzõ persze, Tom Stoppard, s világképe, talán a produkció ellenére is, azért valahogy még ezen a középszerûségen is átjön.

De miért kellene erről az egészről írni? S különösen nem egy színházi embernek, hanem egy szociológusnak? Három indok. Először: a vendégszereplést az eredeti tervek szerint még Havel személyes jelenlétével is "dúsított" 68-as cseh megemlékezések részeként képzelték el. S az egész így együtt még az elejét jelentette volna (képezi is) egy sajátos itthoni 68-as szezonnak. S erről az akciósorról talán nem lenne érdektelen még az elején eszmét cserélni. Másodszor: az előadásba beépült egy a 89 előtti prágai rendszerrel szembeni polgári (értsd: nem politikai) ellenállást megszemélyesítő, Rajkán és Hidasnémetin túl ma is abszolút kultuszzenekarnak számító csapat koncertje - a tulajdonképpeni színház előtt és után. Produkciójuk kapcsán ismét elmerenghettünk arról, mit kezdjünk műalkotásként olyan művészeti termékekkel, amelyek egykor valamilyen politikai spektákulum részét alkották, s amelyekből mára kiürült a politika. Az még rendben van, hogy a maradék önmagában nehezen fogyasztható. De hogyan viszonyuljunk akkori önmagunkhoz, ha azt a valamit egykor komoly műalkotásként élveztük? Ha ez ma szánalmas amatörizmusnak tűnik, akkor az akkor is az volt? Mennyivel magasabb rendű esztétikailag a szocrealista Azsajevféle Távol Moszkvától című regényhez képest egy akkori ügyetlen produkció, csak mert abban a világban antikommunistaként értelmezték(tük)? Végül: maga a Stopparddarab, amely - ebben a prágai olvasatban - körülbelül arról szólt, hogy egykori keletiek és nyugatiak, ha a homo politicus valamilyen altípusához tartoznak, csak imitálhatják, hogy értik egymást. Másmilyen kulturális (és persze nem csak olyan) univerzumok foglyai voltunk, és talán maradtunk is. A kommunikációnak így azután egyetlen válfaja volt - és talán maradt -, a szerelem, vagy talán csak a testi együttlét. Az Új Európát nem Brüsszel és a különböző segélyek, hanem leginkább az ágy integrálhatja.

A Plastic People of Universe prágai koncerten napjainkban (fotó: Carson Victor)

Tehát mit is kezdjünk 68-cal ma? A részletes válaszhoz több tér s idő kellene. De az biztos, hogy a mi 68-unk nem a párizsi barikádokról, hanem az Új Gazdasági Mechanizmusról szólt. Arról, hogy az akkori legális kereten belül létezhet-e magyar modell, vagy a helyi reformpróbálkozások exportértékeiről inkább hallgatni célszerű. Meg arról, hogy mit higgyenek a pesti, szegedi, pécsi értelmiségi vitakörök az "emberarcú szocializmusról". Esetleg arról, hogy mit tudunk megőrizni a mi 65-68-as mini reformkorunkból a cseh bevonulás ellenére (pesszimisták, vagy cinikusabbak szerint talán épp a bevonulással). Persze valamilyen hírek átszivárogtak hozzánk Párizsról. Nemrég újra elém került Kovács András az idő tájt készült esszéfilmje, a Falak. Abban nem is bújtatottan ott vannak a francia hivatkozások, még ha nincs is szó a kor kinti újbaloldali programpontjairól. De mai fejjel, a valódi történésekhez képest az egész a szovjet idők moszkvai viccére emlékeztet a szexuális forradalomról Stockholmban, Varsóban és Moszkvában. Stockholmban összejönnek fiúk és lányok egy lakásban. Mindenfélét csinálnak egymással, s valamelyikük filmezi az egészet. Varsóban is összejönnek fiúk és lányok egy lakásban, és megnézik együtt azt a filmet, amit korábban a stockholmi összejövetelről forgattak. A fiúk és lányok az akkori Moszkvában is összegyűlnek valahol, s meghallgatják azt a vendéget, aki a stockholmi filmet Varsóban a lengyelekkel együtt megnézhette. A dolgok fizikai síkját illetően, persze, nem kellett azért félteni a lengyeleket és az oroszokat sem, de az ideológiák diffúzióját illetően a modell valóságos. S a 68-as mítoszt illetően mi a kor moszkvai esti társaságára hasonlítottunk. Akkor ezt miért nem akarjuk bevallani? Tisztázni kellene, hogy valóban provincializált-e bennünket a kádárista kísérlet, vagy ez most belemagyarázás visszafelé. S unalomig ismételt jelszavunk 89-91-ben a "visszatérésre a normalitáshoz" mit is minősített normalitásnak? Le tudta íratni velünk tartósan saját 89 előtti tapasztalatainkat? Vagy mégsem? A 68-70-es diákmozgalmak felnőtté vált, majd lassan öregedő aktivistái az utolsó évek európai elitjének nem utolsó pozíciót foglalták el. A francia politikai esszéírók, értelmiségi politikai nyilatkozók között még mindig meghatározók. A német politikából már veteránként lassan kiszorítják őket. Joschka Fischer Princetonban pályázott meg egy állást. De Cohn-Bendit még mindig a Zöldek frakcióvezetője az Európai Parlamentben. Nálunk ilyesmiről szó nem volt, ma sincs. Akkor mit kezdjünk a Nagy Generáció azon nemzedéki jelvényeivel, amelyekkel a magukat érintettnek hívők egymást kitüntették? Vagy legalábbis egymásnak sajátos klubtagságiként ajándékoztak? Ha úgy tetszik, generációs belügyről van szó. Félreértésnek tűnik, ha ebből próbálunk most magunknak ideológiákat, vagy bázisidentitásokat összerakni. Nem kevésbé ellentmondásos a reformista Prága emlékének beemelése e kísérletbe.

89 novemberében s azóta a csehek és szlovákok nem ott folytatták, ahol a szovjet invázió miatt 68 augusztusában abba kellett hagyniuk. Nem csak azért nem, mert 21 év fizikailag is hosszú idő, s nem azok jöttek akkor ősszel a Vencel-térre, akiket a döntő augusztusban a tankokkal onnan kiszorítottak. Hanem azért sem, mert az új cseheknek és szlovákoknak az ő 68-uk akkor túl baloldalinak, s ezért most folytathatatlannak tűnt. Nem volt könnyes nosztalgia, nem volt "most, hogy újra kezdhetjük...". Maradt valamilyen keserűség, született egyfajta "legalább most legyünk okosak" programféle. De az elsöprő többség nem demokratikus szocializmust, hanem a legkeményebben kapitalista, laboratóriumi tisztaságú, a valóságban ott soha nem is létező Nyugatot akarta. S lényegében boldogan - a legszükségesebb tiszteletkörökön s az új politikai legitimációhoz elengedhetetlen lépéseken túl - hajlamos volt megfeledkezni a 68-as vezetőkről, ideológiákról. Ritkán, de azért tisztelettel beszéltek róluk. Ám az egykori kulcsreformerek soha vissza nem kerültek a hatalom peremére sem. S persze, közben a rock-ellenállás is elolvadt. Korábban, ahogy a mezőn zenét hallgató prágai diákokat, valahol Ceske Budejovice környékén rendőrök verik szét, vagyis ahogy akkor egy ellenzéki lapban olvastam, "a leninisták és a lennonisták összecsapása" a kérdéses zene fogyaszthatóságát nyilvános vitán felülivé tette. De most, hogy leszerelték a "husakista" rendőrséget? Petri György költészetéről lassan elinduló itthoni kritikusi eszmecserében látom, hogyan vetik fel nagyon óvatosan egy következő nemzedékhez tartozó elemzők, hogy lehet, Petri talán minden értékével együtt sem József Attila nagyságú alkotó, hanem egy adott miliő, az egykori urbánus ellenzék kultikus költője, de annak határain túlról esetleg már mégsem tűnne akkorának. Nekem itt válaszom nyilvánvalóan nincs, de ha lenne se tűnne érdekesnek.

A történelmi s a Thália Színházban is játszó cseh zenekar, a Plastic People of Universe - úgy tűnik - pszichedelikus rockot játszik, acid és free jazz elemekkel. Magukat különböző interjúikban kényszerellenállónak nevezik. Mindenesetre a zene és a mögöttes világkép nem kényszerunderground, hanem valódi. 65-ben két hónapig Prágával ismerkedik Allen Ginsberg. A rendőrség végül kiutasítja, de néhány hét alatt a helyi szcéna kultikus alakjává nő és Prága tele lesz beatnikekkel. Valami módon a 60-as évek amerikai protestkultúrája Csehországban nagyon gyorsan népszerűvé válik, sőt követőkre talál. 68 augusztusa mindezt befagyasztja, de konzerválja is. A világ másfelé mozog, de az új csehszlovák politikai jégkorszak - persze sajátosan provinciális, helyi változatokban - megőrzi a 60-as évek ethoszát. Valamilyen rezervátum alakul ki, amelyben a rendőrség újabb korlátokat állít fel. 72 júniusában betiltják a Plastic People nyilvános szerepléseit. Ezt követően tanyákon, erdészházakban játszanak, pénzt amúgy is tilos elfogadniuk zenélésért. Ismerős fiatalok vándorolnak le vidékre, hogy hallgassák őket. 74 márciusában a rendőrség egy ilyen dél-csehországi koncertjükön is rajtaüt. Oda viszonylag nagy számban érkeztek a Plastic People tisztelői. A kialakuló kézitusában több száz zenerajongót vernek össze a rendőrök. Két évvel később, amikor a csapat megpróbál egy cseh underground zenei fesztivált szervezni, letartóztatják őket. A börtönbe került zenészek támogatására prágai írók és művészek aláírásokat kezdenek gyűjteni. A kísérletből nő ki a Charta 77. A későbbi történet már ismert. De mit csináljon a zenével és a csapattal a minderről mit sem tudó 2008-as pesti közönség? Amely kénytelen a fülére hagyatkozni?

Végül Kelet és Nyugat. A darab tulajdonképpen lényegében két marxista filozófus, a Cambridge-ben tanító idősebb Max és az egy időre tanítványává váló fiatalabb prágai Jan húsz-huszonöt évet átfogó dialógusa.

A szöveget magyarul, mégpedig az Amerikában élő nagyszerű román Andrei Serban koncepciójában már tavaly egy óbudai felolvasószínházi estén bemutatták a Krétakör színészei is. Akkor a szöveg árnyaltnak, dinamikusnak tűnt. A januári cseh kiszerelésben Max nem ifjúkora baloldali ideáljait keresi, hanem egy dogmatikus hülye, aki közügyekben kivételesen infantilis. Jan kiiratkozik a politikából, szenved, és nemigen érti közben az ellenzékieket sem, de a polgári kívülállás intellektuálisan életképesebbé teszi, mint az ideológiakeresés (ami itt egyébként véletlenül régi balos, vagy neofeminista) a többieket. Nem a lelki szegények a boldogok, hanem azok, akik idejében kiiratkoztak. Még ha akkor azt hitték is, talán tévednek. Mindegy, az idén júniusban a prágai Divadlo Minorban (Kisszínházban) egy írófesztivál emlékezik Prága 68-ára. A rendezvény címéül a 78-as Kundera-könyvre hivatkoznak. Nevetés és felejtés. Érteni vélem, mire gondolnak. Innen fogalmam sincs, hogy nekik ott az ő tapasztalataikból következően vajon igazuk lehet-e. De mert szeretem őket, remélem, a nevetésben igen, a felejtésben nem.

TAMÁS PÁL