"A fényképezéssel óhatatlanul együtt jár a valóság bizonyos oltalmazása."
Susan Sontag

Szilágyi Lenke - Vintage Galéria Az idő "megül" Szilágyi Lenke képein. A világ számos részét járva, mintha ugyanúgy és ugyanaz lenne mindig. "Én a valóságnak egy olyan szeletét, csücskét látom és láttatom meg, ami fölött mások általában elsiklanak. Nemcsak a szegények, mások érdekelnek szocioértelemben, hanem azok a pillanatok, ahol az idő megpihen és kitágul, más dimenziót ölt, megül" - nyilatkozta egyszer. Képei sajátos nyelvezetűek, bárhol, bármikor azonosíthatóak. El kell időzni mellettük. Pedig Szilágyi Lenke nem csinál semmi trükköt, semmi csavart. Egyszerűen képeket készít. Képeket, amelyek magukra szögezik a tekintetet. Hamar kiderült ez, mert munkásságára nagyon korán felfigyeltek. A szakközépiskolai fotószak után csakhamar foglalkoztatott és keresett művész lett. Ma film- és színházi fotózásból él. Itthon és külföldön is szeretik képeit. Volt kiállítása már New Yorkban, Genfben, Tarbesben, Pozsonyban, Párizsban, Moszkvában, Jénában, Helsinkiben és tavaly Stuttgartban.

Szilágyi Lenke felvétele

Legutóbb a Vintage Galériában láthattuk kollekcióját. A művész az az ember, aki hozzátesz valami olyant a világhoz és úgy, amit és ahogyan azelőtt mások nem tettek. Ezért "választott" a sok "hivatalos" között. Szilágyi Lenke (művészneve Single Lens) azt találta ki, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek levelezőlapját - ára egy forint negyven fillér - használja képhordozóként. A papír érdes és mállós, ahogy azok a képek is, amelyek rájuk kerültek. A levelezőlapból képeslap lett. Az akkor százötven éves műfajt (a postatörténet a XIX. század közepétől jegyzi) mára kiszorította az elektronika. Akkoriban a képeslapnak fontos kapcsolattartó szerepe volt. Üzent lélektől lélekig. A postán kétfélét árultak. Az egyik képes volt, a másika sima levelezős. Míg a borítékba zárt üzenetet - erkölcsi érzék szerint - csak a címzett, ezeket a levelezőseket bárki elolvashatta. Az előre gyártott képek virágokat, tájat és városokat ábrázoltak. Szilágyi Lenke képei egészen mások. Annak ellenére mások, hogy igazi üzenetek, és címzettjük is van: feLugossy László. Hangulatok és érzelmek tájban, fákban, asztalra ejtett papírlapokban, házfalakban, kerti padban, teasüteményben elbeszélve. "Vajon a világhalmazban hány világ van?" - áll az egyik oldalon, a másikon meg egy Rabindranath Tagore-idézet: "Ha az útszéli fű beleszeret a csillagba, virágot növeszt, így fejezi ki vágyakozását." Árnyak és libbenések. "Mintha a képek csinálták volna magukat..." - mondja róluk készítőjük. A "megült idő" a nyolcvanas éveké. Azok az arcok, figurák, szobabelsők, kerti székek és biciklikerekek az akkor voltak. Különös korlenyomat, mégsem nosztalgikus emlékezés, hanem költői napló. Dokumentál, miközben poézis, képzene, lélekrezdülés.

Keleti Éva - Társalgó Galéria

Nem volt méltó kép az Operáról, így az akkori - ötven évvel ezelőtti - MTI-s főnökök az ifjú Keleti Évát küldték felvételeket készíteni. Az anekdota szerint így keveredett Keleti Éva színházközelbe. Az akkor kialakult kapcsolatból mára csodálatos életmű született. A fotóriporter dokumentál. De lehet egy színházi előadást, egy balettet, annak lélekbe maró hangulatát dokumentálni? Lehet! Keleti Évának sikerült. Eksztázis című képe bejárta a világot.

A Társalgó Galéria nem tett mást, mint az elmúlt ötven év képeiből válogatott. Láthatunk itt megrázó dokumentumképeket hátrányos helyzetű iskolásokról, és a Dagály címűt (a gőzölgő vízben a fürdőzők egyike Szabad Népet olvas - zseniális reklámkép), gondolom azért, hogy a rendezők érzékeltessék, nem csak portré- és színházi témájú felvételei léteznek. A kilencvenből nyolcvanöt a színpad világát idézi. Keleti Éva nagyon ismeri és nagyon szereti azokat az embereket, akik estéről estére pucér lélekre vetkőznek a rivaldafényben.

Az előtérben a "civil" képek fogadják a látogatót. Gobbi Hilda kutyájával szeretet- és gondteli, Venczel Verának könnyes tekintete távolba vesző, Székhelyi József kópésan ránk kacsint, Béres Ilona dzsörzéruhában is démoni, a kutyáját nyugágyból etető Páger Antal fekve is óriás. Ruttkai és Latinovits Romeo és Júlia-előadásuk fényképét fogják kezükben. Arcukon fájdalom és indulat. Darvas Iván 1957 tavaszán csupa bizakodás, mosoly.

Egy képben is benne sűrűsödhet az egész előadás. Tímár József-Willy Loman (Az ügynök halála), Sinkovits Imre-Mózes, Darvas Iván-Firsz (Cseresznyéskert), Bessenyei Ferenc- Tevje, a tejesember, Tábori Nóra-Házmester (Házmestersirató), és akkor ott vannak az Egy őrült naplója (Darvas Iván), a Spartacus (Róna Viktor) képei, s a remek portrék sora: Kern András, Psota Irén, Harkányi Endre, Hofi Géza, és a rendezőké: Várkonyi Zoltán, Vámos László, Horvai István, a glóriás Kapás Dezső átszellemült arca hitet közvetít. A nyelv fő baja (de talán gyönyörűsége is) az - vallja Barthes -, hogy nem tudja hitelesíteni önmagát. A fotográfiára azonban nem hat semmiféle közvetítő. A fotó nem kitalál, hanem hitelesít. A fotó maga a hitelesítés.

A Keleti Éva fekete-fehér képein megjelenő világ a lélek legmélyét mutatja azok által, akik a legtöbbet tudják róla. A színpad művészeinek hívják őket.

"Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljék belőle." Ilyen kezekben? Mi másért is léteznék?

JÓZSA ÁGNES