Sima hajával, szürke-fekete harántcsíkos pulóverében beleolvad a Centrál kávéház közönségébe. Semmiképpen nem sztárnak, inkább egyetemistának vagy fiatal tanárnõnek nézném. Amikor kiderül, hogy a Macbeth próbájáról érkezik, egy pillanatra meghökkenek. Nem a koronát hiányolom a fejérõl, de ha nem írtam volna könyvet Jászai Mariról, most nyilván valamelyik korábban látott Lady jutna eszembe, és ahhoz hasonlítanám.
Így azonban Jászai soha nem látott alakítására gondolok és arra, hogy korának legnagyobb színésznője 22 évesen játszotta először és 65 évesen utoljára Macbeth gyilkos hitvesét. Meg is írta, hogy fiatalon, a szerepre éretlenül megátalkodott gonosznak érezte a Ladyt, később férfibolondító tigrismacskát látott benne, aki Macbeth-hatalom- és kéjvágyát felcsigázva, puhán és gráciával képes széttépni az emberi szíveket. Míg a múló évek, gyarapodó mesterségbeli tapasztalatok és felhalmozott lélektani ismeretek rá nem ébresztik a királyi hitves vesztét okozó maradék erkölcsi érzékére, felfedezi mentségeit, s kibékül Lady Macbethtel.
Találkozásunkkor hetek vannak még hátra a Zsámbéki Gábor rendezte Macbeth premierjéig, és bár a társulat mindennap próbál, korai lenne még Andreát a most születő, alakuló figuráról faggatni. Nemrég remekelt ugyan Fullajtár egy másik gyilkos királyné szerepében, nem tudhatom, sőt nem is sejtem, milyen Lady válik Médeiából, akit mellesleg legutóbb a Krisztina királynőt alakító Greta Garbo szerepében láttam. A végletek színésznője, szerepeinek skálája egyre szélesebb. Főiskolásként egy negyvenöt éves hajléktalan asszony szerepében alapozta meg színészi rangját, hírnevét. Legutóbb pedig, pályája zenitjén, maszk és jelmez nélkül, kizárólag belső hittel és méltósággal idézte fel egy (számára) történelmi dokumentum-montázsban az idős színészkirály, Somlay Artúr alakját és erkölcsi végrendeletét.
|
Az ezredforduló óta erről - és még sok mindenről - tucatnyi hiteles interjút adott a szaksajtóban. Magam, bár pályáját a híres főiskolás jutalomvizsga óta figyelemmel kísérem, most először beszélgetek vele. Igazából színpadi egyéniségének megtalálása és kitágítása érdekel. Hogy kerülte el az olcsó sikerekkel kísértő pálya buktatóit, és hogy lett belőle mára "a" Fullajtár. Habozás, töprengés nélkül válaszol.
Rengeteget köszönhetek Zsámbéki Gábornak. Nemcsak tanárom volt a főiskolán, de a kezdetektől meglátott bennem valamit, amit még én sem tudtam, gondoltam magamról. Ráérzett arra, ami még csak leszek, vagy lehetek, meglátta az irányt, amerre mennem kell. A "Csendet akarok!" főszerepe eredetileg "házi feladat", szakmai gyakorlat volt. Mesterségórára Csalog Zsolt feladott monológjának még csak a szövegét tanultam meg végig, a szerep kidolgozásának legfeljebb a felénél tartottam, amikor Zsámbéki tanárként meghallgatta. Egyetlen dicsérő jelzője sem volt, de arra biztatott, hogy dolgozzak rajta tovább. Azután az óra végén váratlanul közölte, hogy a következő évadban bemutathatom Csalog monodrámáját a Katonában. Akkortól kezdve már együtt is próbáltunk.
Emlékszem, óriási meglepetés és kirobbanó kétszemélyes siker volt. Csalog érdeme a hiteles szociográfia és jellemrajz, tiéd a meghökkentő átlényegülés és empátia, a gazdag és megindító játék... Nekünk, nézőknek váratlan színházi élmény.
A sikernek szerintem az volt a kulcsa, hogy a szociográfus szerző zseniálisan választotta ki az interjú alanyát, és olyan hitelesen szólaltatta meg, hogy én felismertem az utcán.
Ezt már olvastam valahol, de őszintén szólva, akkor is kételkedtem...
Pedig megtörtént. Először a Blaha Lujza téren kerestem a "modellt", de nem találtam meg, azután a Ferenciek terén, az aluljáróban egyszer csak megláttam, és rögtön ráismertem. Persze közrejátszott, hogy vele volt a szövegben is szereplő, kis féllábú, vak majomembere. Etelkára magára főként a gesztusaiból lehetett ráismerni. Megszólítottam, és beszélgettünk is, mellesleg nem ingyen. Amikor később újra találkoztunk és emlékeztettem Csalog Zsoltra meg a vele folytatott beszélgetésekre, csak annyit tudott felidézni, hogy volt valaki, egy kabátos ember, aki pénzt adott azért, hogy dumáljon neki. De arra, hogy mit kérdezett, és ő mit mesélt, nem emlékezett.
Csalog Zsolt még látta az előadást?
Eljött a bemutatóra és nagyon elégedett volt. Egy kicsit meg is volt hatva. Egy év múlva már nem láthatta volna. Nemrégen, a Csalog Zsolt-díj átadásakor rendezett ünnepély előtt megkerestek. A szövegre már nem emlékeztem, de elvállaltam, hogy felolvasok egy részletet, és akkor újra átéltem, hogy mennyit tett bele íróként is a megismert sorsba. Minden úgy történt, ahogy a színpadon elhangzott, de ez az asszony legfeljebb a tizedét élte át az élményeknek. Mégis, ha nem is tudatosan, de végig ott munkált benne a megértés és az emberi kapcsolatok vágya, miközben legbelül azért rimánkodott, hogy hagyják végre egyedül. Erre utalt a monológ címe is.
Milyen visszhangja volt a színészi kiugrásodnak?
Ellentmondásos. Sokan örültek, gratuláltak, de azért valahogy megfagyott körülöttem a levegő. Főiskolás társaim közül többen irigyeltek, hogy Zsámbékinak és a szerencsémnek hála, megelőztem őket. A Katonában a kollégák azt gondolták, hogy jön ez a kezdő színésznőcske, akinek még diplomája sincs ahhoz, hogy a szamárlétra minden fokát átugorva, monodrámával mutatkozhasson be.
Zsámbéki Gáboron kívül még ki bízott benned, kitől tanultál a legtöbbet?
Elmondhatom, hogy minden rendezőmtől és egy csomó idősebb Katonás színésztől is volt mit tanulnom. De a legelső "mesteremnek" Csernus Mariannt tartom. Amikor nem vettek fel a főiskolára, ő értette meg velem, hogy mi a színészet.
Stúdiós voltál?
Ott kezdtem, és szerencsémre hozzá kerültem. Színészként nem biztos, hogy úgy használták őt a pályán, ahogy kellett, vagy lehetett volna. De pedagógusnak nagyszerű volt. Elsősorban azért, mert megérezte, hogy kihez hogyan kell közelíteni. Velem például nem sablonos helyzetgyakorlatokat, hálás, sikert ígérő francia vígjátéki szerepeket próbált, hanem a görög tragédiákból választott jelenetekkel rögtön bedobott a mélyvízbe. Soha nem felejtem el azt a gyötrelmes próbát, amikor a feladott jelenetet Elektraként, kezemben egy Oresztész hamvait jelképező labdával, magas érzelmi hőfokon, valamilyen patetikus felkiáltással kellett volna kezdenem. De nekem még a harmadik, ötödik, tizedik alkalommal sem sikerült igazán belülről megszólalnom, úgy, ahogy Csernus elvárta volna. Csak rázta a fejét és fáradhatatlanul ismételtette velem a szöveget, amíg már majdnem bőgtem. Azután reménytelen, görcsös igyekezetemben egyszer csak megjelent előttem egy kép, megszületett bennem a fájdalom. Bár engem addig még nem ért igazi veszteség, megértettem a bátyját elvesztett lány keservét és legbelül könnyeimmel küszködve fogtam újra a monológba. Csernus akkor rábólintott, hogy "Látod, ez az! Ezentúl igyekezz mindig így mondani." És ezzel meg is szűnt engem gyötörni. Figyelme nagyobb részét a partnereimre fordította.
Zsámbéki Gábornak is hasonló a próbamódszere?
Csendet akarok - Kamra
Gábor iszonyatosan bízik a színészekben. Ez nem azt jelenti, hogy magára hagyja őket, hanem felkínálja nekik a lehetőségeket. Darabot soha nem úgy választ, hogy mi az, amit már korábban is megrendeztem, vagy ellenkezőleg, amit még nem rendeztem. A választását az éppen aktuális közölnivalója szabja meg, és ahhoz keresi meg a megfelelő eszközöket. Széles ismeretanyagából egyszer csak felbukkan valami, egy darab, egy ötlet, és akkor rákattan. Megtalálja benne a saját gondolatainak, illetve közlendőinek a legalkalmasabb hordozóját. A közös munka kezdetén már konkrét elképzelése van a kiválasztott műről, sőt az előadásról is. De ezen belül óriási szabadságot ad a közreműködőknek. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy január 2. óta - akkor kezdtük a Macbethet próbálni - fűt-fát hallottunk tőle arról, hogy ki kicsoda a darabban, és közben folyamatosan figyelt bennünket, szereplőket. Kipróbálta, ki mire reagál, melyik lehetséges variációval tud azonosulni, melyik ruhát tudná magára húzni. Nem egy előre kialakított koncepció mentén haladunk, hanem a próbán alakulnak ki a figurák. Rendezőként akkor rögzíti, hogy elképzeléseiből mi illik legjobban a szerephez és a kiválasztott színész egyéniségéhez. Ez történt a Médeia próbáin is. Ott is a Zsámbéki fejében megszületett elképzelések és ötletek közül kellett, vagy mondjuk lehetett választani, és ezt rögzítettük a munka egy későbbi fázisában. Ez - ahogy mondtam - nagy szabadságot ad a színésznek, de ugyanakkor óriási felelősséget is ró rá. A próbák után még órákig pereg az ember agya. Most például az izgat, hogyan lehet túllépni az embereknek a Lady Macbethtel kapcsolatos előítéletein, felmutatni és megértetni azt, ami az egysíkúan negatív kép mögött van, rávilágítani a királyi pár házasságának bonyolult érzelmi viszonyaira.
Húszas éveid elején negyveneseket játszottál. Lehet, hogy a személyiséged most kezd hozzáérni a szerepeidhez? Lehet, hogy a színpadon most közelítesz saját életkorodhoz?
Engem 14 évesen húsznak néztek a férfiak. Korán idősebbek bűvkörébe kerültem.18 évesen egy 32 éves férfit szerettem. És rájöttem, hogy a színpad még fel is erősít bizonyos vonásokat. Úgy tűnik, hogy nekem a nőiségemet nagyította fel. Tudom, hogy sokan valamiféle "vad nőnek" képzelnek, ami a civil életben korántsem jellemző rám. Legfeljebb annyi igaz, hogy fiatalon sem Júlia szerepéről álmodtam...
Nem is akartad soha eljátszani?
Főiskolás koromban persze megfordult a fejemben, mint minden fiatal színésznőnek. De hamar rájöttem, hogy nem Júliának születtem. Soha nem látszottam olyan ártatlan szűz lánynak, és nem is úgy közelítettem az élethez, a szerelemhez, nem annyira naivul, mint egy igazi Júlia. A Katonában valóban korán szembesítettek a felnőtt élettel, szerepkörrel. Ennek megvolt az a hátránya, hogy mivel bebizonyosodott, hogy meg tudom oldani az ilyen feladatokat, rám gondolva másoknak, például a filmrendezőknek is ez a sztereotípia ugrott be rólam. Ez persze nem öröm egy fiatal színésznőnek. Ezt a csapdát csak úgy sikerült kikerülnöm, hogy azért az évek során a színházamban sokféle szerepben kipróbáltak.
Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt állítom, hogy tragikának születtél. Biztos vagyok benne, hogy Shakespeare közelebb áll hozzád, mint Nestroy, vagy akár Moličre naivái. Közvélekedés szerint is Médeia volt eddigi pályádon a csúcs.
Nem biztos. Szerintem a Kés a tyúkban egészebb volt, erősebb, szakmailag talán még nagyobb kihívás, és ez talán a nézőtéren is érződött.
Az interjúkban többnyire azt olvastam róla, illetve rólad, hogy milyen gondot okozott neked levetkőzni. Holott a nézőtéren úgy látszott, mintha ez a vetkőzés egészen természetes lett volna: a ruhátlanság jelmeze - egyfajta kitárulkozás.
Az ilyesmit a színész másként éli meg. Én többször is összevesztem rajta Gothárral, amíg rászántam magam. A Médeia azért követelte belőlem a maximumot, mert minden este tökéletesen kiborult állapotban kellett színpadra lépnem. Most is, amikor este Medeát játszom, fél hatra már benn vagyok a színházban, és ha hétig nem sikerül "tönkremennem", akkor az az előadás nem történik meg. Órákkal a döntés meghozatala előtt kell olyan állapotba kerülnöm, hogy képes legyek a tettre.
A Médeiával kapcsolatban a legtöbbet a produkció időzítéséről olvastam, hogy fiatal anyaként kaptad meg a gyerekgyilkos asszony szerepét...
Az anyaság boldogsága nem csak a Médeiával ütközött. A legfontosabb változás abban mutatkozott, hogy az egész korábbi életem, ami addig csak a színházról szólt, átalakult. Megváltozott az időbeosztásom, megváltoztak a szokásaim. Elmaradtak a hosszú dumcsik a büfében. Még a terhességem alatt volt olyan pillanatom, amikor próbán azt éreztem, abba kellene hagyni ezt az egészet, hiszen sem a testem, sem a lelkem nem a régi, és lehet, hogy soha többé nem lesz az. De a gyes után, amikor visszazökkentem, mintha hirtelen megfeleződött volna az agyam is, azt éreztem, hogy iszonyatosan fontossá vált számomra egy színházon kívüli világ. Egy ideig otthon és a színházban is, csőlátó módon koncentráltam arra, ami az adott pillanatban a legfontosabb. Azután elég hamar megtanultam a két világot elválasztani. Hogy tíztől kettőig egészen ott legyek, ahol vagyok - a próbán, majd nem túl hosszú idő alatt "lehúzzam a rolót", hiszen egy kisgyerekhez nem vihetem haza Médeia gondjait. A legnehezebb az volt, amikor a gyereket lázasan kellett otthon hagynom, mert próba volt, vagy előadás. Azelőtt havi 25-öt játszottam, gyes után sikerült ezt tízre, tizenkettőre leszorítani, de lassanként újra felment húsz fölé. És érzem, hogy ez nagyon sok.
Hány darabban játszol egyszerre?
Körülbelül harminc szerep van most is a fejemben. A Katonában folyamatosan játszott darabokon kívül előfordulok a Tháliában, a Pinceszínházban... A Kamrában megy az eredetileg egy estére tervezett "Notóriusok". Erről az utóbbiról érdemes lenne beszélni. Nekem Az emberek veszedelmes közelségében felkavaró élmény volt, a Te nemzedékednek - történelem. A megidézett múlt azért áll hozzánk is közel, mert szembesít azzal, hogy milyenek voltak a közvetlen szakmai felmenőink. Hogy ülte meg a diktatúra szellemisége, az az egész kor a színházat, a vitákat, a szövegeket. Hogy szívta el a levegőt a hazugság a színészek elől is. Az a személyiségtorzulás, ami a színpadon jelen van, nem annyira távoli emlék. A nyomai most is jelen vannak. Tudjuk, hogy Zsámbékit elsősorban Major Tamás személyisége, sorsa izgatta. A Katona 25 éves születésnapja a vele való szembenézésre is jó alkalomnak ígérkezett.
A Pinceszínházban, ahol Greta Garbo vagy, egy másfajta színészsors a téma és a tét. Gondolom, az isteni Garbót se nagyon láttad játszani.
A karnevál utolsó éjszakája - Kocsis Gergellyel (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)
Egy-két híres filmje ment a tévében. De tulajdonképpen engem valóban nem Greta Garbo izgatott, hanem egy szélsőséges színészsors. Az ellentét, ami egy filmsztár látványos, csillogó külső élete és az eltitkolt belső világ között feszült. Mit jelent egy tenyeres-talpas vidéki prolilánynak bejutni egy egészen más, fényes látszatvilágba. Mennyi frusztrációt kell átélnie, amíg mások felrepítik az egekbe, miközben ő belül a reflektorfényben is ugyanaz marad. A feladat és a cél, mindenben megfelelni a kor szépségideáljának, de arra, hogy ő valóban kicsoda, senki sem kíváncsi. Az őt felfedező rendező sem. Jelen idejűnek érzem a témát azért is, mert a művészlét nemcsak Garbo korában magányosította el az embert.
Ezt szerintem meggyőzően érzékelteti Szántó Erika színpadi feldolgozása, rendezése. Tökéletesen eljátszod te is a pálya gyötrelmeit. De mintha Garbo elementáris sugárzása nem jönne le igazán a színpadról.
Lehet, hogy azért, mert ma már ez az idol is a múlté. Még a nálam húsz évvel idősebbeknek sem mond túl sokat. Azóta nemzedékek bálványai váltották egymást. Engem az ő színészsorsában is az érdekelt, hogy járja végig a pokol útját.
Kár, hogy végül ez az út is valahogy abbamarad.
Nem az én tisztem bírálni a szövegkönyvet - bár eléggé belenyúltunk a próbák során -, de valószínűleg még drámaibb lenne Garbo sorsa, ha az egész életére kiható keszonbetegsége is szerepet kapna a történetben. Tény, hogy Stiller rendezőként megadja a színésznek a kezdősebességet, tudtára adja a szakma és a filmvilág elvárásait, de ezzel meg is zavarja a lényét. El kell viselnie, hogy a külseje és talán a játéka kell, de a személyisége - talán az egyetlen barátnőjét kivéve - senkinek sem számít. Annak érdekében, hogy ez lejöjjön a színpadról, bevallom, még bele is írtunk Stiller szövegébe, de lehet, hogy nem eleget. Garbo keszonbetegségének, gondolom, nemcsak tény alapja, de metaforikus tartalma is van. Soós Imrétől Domján Editig sorolhatnánk azokat a remek hazai művészeket, akiknek a tragédiája még szélsőségesebben bizonyítja a színészek, az első nemzedékbeli zsenik kiszolgáltatottságát. Az előadásnak nagy sikere van, de ha ezt is felvállaljuk, talán mélyebb és felkavaróbb lett volna. Van a regényben egy jelenet, amikor a már visszavonult sztárt próbafelvételre hívják, és a még mindig tündérszép színésznő a forgatás közben rádöbben, hogy nem egy valódi feladatra jelölték, hanem a próbafelvétel csak ürügy, hogy előcsalogassák búvóhelyéről és megfigyeljék, hogy élte át a rejtőzködés évtizedeit. Színésznő életében nem képzelhető el ennél keservesebb felfedezés.
Garbónak lenni ezek szerint színpadon is megpróbáltatás.
Ahány színészsorshoz igazán közel kerül az ember, mindegyiknek ez a tanulsága.
Te szerencsére nem panaszkodhatsz. A főiskolától máig csupa remek szerep, személyes és szakmai siker. Egyik kitüntetés a másik után...
Az én szerencsém a szakma utolsó fellegvára, a Katona.
Ezt az "utolsót" elég szomorú nyomatékkal mondtad.
Úgy is érzem. Túl kevés színésznek adatott meg, hogy sorra kapja a személyiségét tágító feladatokat. Engem gimnazista korom óta a Katonában látott előadások inspiráltak, a Három nővér, az Übü király, a Platonov. Főiskolás koromban sokat tanultam a Patkányok vizsgaelőadását rendező Zsótér Sándortól, aki a próbákon valósággal belém szuggerálta, hogy hogyan kell egyszerűen és igazul játszani. Mindig is vonzott Schilling színháza, de ő elsősorban saját embereivel dolgozik, és mostanában mintha ő is új utat keresne. A Vígszínház sem az, ami régen volt....
Tudtommal hívtak Téged a Nemzetibe is.
Solvejg szerepét, amit felkínáltak, örömmel elvállaltam volna, de amikor kiderült, hogy ehhez anyaszínházat kellett volna cserélnem, és ha átszerződök, attól kezdve csak vendég lehetek a Katonában, habozás nélkül nemet mondtam. Csak később derült ki számomra, hogy Zsámbéki előbb tudott a felkérésről, mint én. Amikor szemére hánytam, hogy miért nem szólt, bevallotta: azt akarta, hogy én döntsem el.
Mostanáig arról beszéltünk, hol tanultál meg játszani. De hol tanultál meg dönteni?
A mai napig sem állítom, hogy igazán megtanultam. Minden döntés előtt sokáig töprengek, rágódom. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy amíg a Katona a jelenlegi formájában, színvonalán létezik, amíg Zsámbéki a helyén van, nekem itt a helyem. Még egy olyan gurut - rendezőt, igazgatót, szervezőt és szakmai húzóerőt -, mint ő, nem találok. Tartok tőle, hogy a mi színházeszményünk felett már megkondult a lélekharang.
Mintha erről szólt volna A karnevál utolsó éjszakája is.
Ezt a gondolatot a próbán szóba sem lehetett hozni. Zsámbéki munka közben minden aktualizálást, konkretizálást visszautasított. De azért, mire az előadás elkészült, mindannyian éreztük, hogy rólunk van szó.
A közönség is... De a lapokban is évtizedek óta zajlik például a struktúravita, és nem ma került napirendre a színházi törvény.
Engem nem a struktúra foglalkoztat, hanem a kultúra, a színház fontosságának az elismerése, az állástalan színészek sorsa. Hogy morálisan szétesőben lévő társulatokban romlik a szakmai szint is. Az utolsó néhány évben főiskolai osztályok jönnek ki úgy, hogy a legjobbaknak sincs szerződésük. Zsámbéki egy-egy embert még fel tud venni, de már a vidéki társulatoknál sincs igazán státus. Akadtak csapatok, amelyek megpróbáltak egy-egy produkcióra szponzort szerezni, együtt maradni, de ez is nagyon nyögvenyelősen ment. Az igazság az, hogy egy-két hónapos közös munka, egyetlen együtt megélt próbafolyamat még nem tesz egy csapatot társulattá. Kevés ahhoz, hogy a résztvevők közös színházi nyelvet alakítsanak ki. Nekem a Katonában minden előadás fontos, az is, amiben nem vagyok benne. És azt szeretném, ha a nézőinknek is az lenne. Ehhez pedig nemcsak tehetséges színészekre, de tehetséges vezetőkre és rengeteg közös munkára van szükség.
FÖLDES ANNA
