Gárdonyi Géza Színház; Eger

Több mint másfél évtized után sor került A nagyratörõ magyarországi õsbemutatójára - írhatnám, ha tudnám értelmezni a "magyarországi õsbemutató" fogalmát. Színházak, mûsorfüzetek és programmagazinok mind megszokottabbá váló híradásainak ellenére makacsul úgy gondolom, õsbemutató csak egy van. A nagyratörõé történetesen Kolozsvárott volt, 1992-ben. Ami teljesen természetes is, hiszen a mû a kolozsvári színház fennállásának kétszázadik évfordulójára meghirdetett pályázaton nyert (megosztott) elsõ díjat. Az nem természetes, hogy egészen mostanáig kellett várnunk a magyarországi bemutatóra, arra, hogy honi színpadjainkra is megérkezzen a mû.

Legalábbis részben, hiszen Márton László Az állhatatlan és A törött nádszál megírásával trilógiává bővítette az alkotást, s most Egerben éppúgy csak az első darabot láthatjuk, mint annak idején Kolozsvárott. Pedig a három mű szoros egységet alkot. Nemcsak a történet szintjén (hiszen együttesen rajzolják meg Báthory Zsigmond uralkodásának viharos, véres éveit), hanem gondolatilag is, a sokféle motívumból, mozaikdarabból építkező történelemfilozófia ugyanis az egészen keresztül mutatkozhat meg. S noha a teljes kép, az öszszefüggések kirajzolódásához jó lenne együtt, egymás után látni a trilógia darabjait, ily sokévi böjt után az is öröm, ha az - önmagában is megálló - első rész színre kerülhet. E dráma egyfelől a törökellenes szövetség megépülésének, az ezzel kapcsolatos összecsapásoknak és leszámolásoknak krónikája, másfelől egy személyiség kialakulásának története. A húsz év körüli fejedelem itt válik idealista ifjúból kőkeményen harcolni kész, tudatos, formátumos uralkodóvá, miközben személyiségének negatív oldala is egyre markánsabban épül ki. Ez a Zsigmond rendkívüli műveltségű, tág látókörű, kitűnő politikai érzékkel bíró, ugyanakkor szeszélyes, ingatag, egocentrikus, kegyetlen uralkodó. A karakter felépülését a dráma folyamatában láttatja, miközben a politikai helyezkedések, manipulációk, cselszövések és árulások végeláthatatlannak látszó során keresztül a meghatározó, ma is sokat vitatott, jelenünkre is kiható történelmi sorskérdésekről, mindenekelőtt a szabadság és a függetlenség eszméjének ütközéséről kíván beszélni. A nyelv pedig, amelyen szól, a versé; a mozgalmas cselekményt és a személyiség összetett portréját különleges erejű, érzelmes sorokat és citátumokat, szójátékokat egyaránt használó, kivételes irodalmi értékű poézis teremti meg. Márton László bőven él a kézenfekvő shakespeare-i párhuzamokkal és ábrázolási eszközökkel (a pozíciójukban egymást váltó politikai csoportok éppúgy eszünkbe juttatják a királydrámákat, mint a Zsigmondra átkokat szóró Kendi Sára vagy a bérgyilkosok megjelenése), ám mind a mechanizmus, mind a központi figurák ábrázolásánál kerül minden áthallást, kikacsintást, direkt aktualizálást. A nagyratörő műfaja a szerzői intenció szerint nem királydráma, de nem is tragédia, hanem - a barokkot megidéző - szomorújáték.

Schruff Milán és Bányai Miklós (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Mindebből talán érzékelhető, hogy a mű kivételes kvalitásai ellenére miért is vágja igen nagy fába a fejszéjét az a színház, mely akár a trilógia egyetlen darabját is bemutatja. Ráadásul a szöveg szokatlan összetettségén, ambivalenciáján túl nehézséget jelenthet a mű hossza és a kívánt szereplők száma is. Előbbin erős dramaturgiai beavatkozással lehet változtatni (az egri bemutató esetében ebbe maga a szerző is besegített), utóbbihoz azonban - még esetleges szerepösszevonásokkal kalkulálva is - többtucatnyi, a színen markánsan jelen lenni képes színész szükségeltetik. (Nem csak a nagyobb, összetettebb szerepek jelentenek komoly feladatot; a kisebbeket vagy az teszi nehézzé, hogy egy-két jelenetben kell nagyon hangsúlyosan megragadni a figura lényegét, vagy az, hogy viszonylag sok jelenetben, de a háttérbe szorulva, kevés szövegből kell funkcióval és tartalommal bíró, önazonos - tehát a többitől elváló - alakot építeni.) S mindezen túl alighanem szükségeltetik egy olyan rendezői trouvaille, ami keretet adhat a szerteágazó cselekménynek, s a dráma jelentését emblematikusan sűrítheti és kivetítheti.

Csizmadia Tibor egri rendezésében megvan ez a trouvaille. Csanádi Judit díszlete háztetőt formáz. Meredeken lejt a színpad eleje felé, s le lehet csúszni róla a (néző által nem látott) mélybe. A tetőt csak kis ablakocskák tagolják, s csak egy relatíve biztonságosabb sáv van rajta, melyen többé-kevésbé szilárdan lehet állni. Csizmadia ezzel metaforikus térbe helyezi a cselekményt, amivel természetesen nemcsak a helyszínváltozásokat spórolja meg, s magát a játékot teszi gördülékennyé, hanem a konkrét időben játszódó történetet úgy tágítja ki, úgy alakítja időtlenné, hogy eközben éppúgy kerülni tud minden áthallást, aktualizálást, mint maga a szerző. (E hatást vizuálisan felettébb meggyőző módon egészítik ki Nagy Fruzsina jelmezei.) A metafora, mely a hatalom felettébb bizonytalan voltát vetíti ki képileg, s ugyanígy mutatja a hatalmasok mélyre bukását, természetszerűleg banális kissé, de a rendező nem is erre a felszíni jelentésre helyezi a hangsúlyt. Ennél sokkal fontosabb a tér bejátszása. Jelentősége van ugyanis minden mozdulatnak; annak, hogy mikor, ki jelenik meg az ablakokban, s ki próbál a tetőn egyensúlyozni, vagy annak, ki milyen biztonsággal közlekedik a meredek lejtőn. Az előadás pusztán ezáltal számtalan viszonyt és viszonyváltozást leképez, kivetít, érzékletessé tesz.

Azt természetesen nem állíthatom, hogy valamennyi szereplő (számuk még a húzások és szerepösszevonások után is eléri a harmincat) emlékezetes alakítást nyújt, hogy mindenki teljes mértékben indokolttá tudja tenni szerepe hosszabb színpadi jelenlétét, vagy maximálisan ki tudja tölteni a rá szabott szűk keretet. De ha egy-egy szereplő funkciója nem is mindig kristálytiszta, s az egyes jelenetek intenzitása is ingadozik némiképp, az nagy fegyvertény, hogy a dráma szövege mindvégig érthető és követhető. Nincsenek a légben elhaló vagy hamis hangok, a színpadra lépés szakmai minimumát valamennyi szereplő eléri. (Amire lehet ugyan azt mondani, hogy ez így természetes, de aki látott már hasonló színészi létszámot igénylő darabot műsorra tűzni csaknem bármely teátrumunkban, tudja, hogy ez nem feltétlenül van így.) A fontosabb figurákat játszók többsége pedig megtalálja a szerepe kulcsát. Mészáros Máté (Geszti Ferenc) szuggesztíven formálja a csak az erőszak nyelvén értő, makacsul kitartó mezei kapitányt. Venczel Valentin (Kornis) és Tunyogi Péter (Ravaszdi) ügyetlenül helyezkedő, mégis mindent megúszó nemesi párosa nem csak shakespeare-i reminiszcenciákat idéz; nekem legalábbis Dobcsinszkijt és Bobcsinszkijt is eszembe juttatta. Velük szemben Vajda Milán (Sennyei Pongrác) a tudatosan helyezkedő, szélkakas módjára forgolódó, bőrének megmentése érdekében mindenkit eláruló főúrról fest érzékletes képet. Szabó Emília e.h. (Kendi Sára) elsöprő erővel olvassa Zsigmond fejére bűneit és átkozza el a fejedelmet; a végig a forte tartományában elmondott vád- és átokbeszéd úgy izzón szenvedélyes, hogy mindvégig természetes is marad, a színésznő egyetlen pillanatra sem lép át a színpadias "áriázás" tartományaiba. Bányai Miklós (Báthory Boldizsár) pontosan találja el azt a regisztert, ahol a jó kiállású és kitűnő kapcsolatokkal rendelkező, de szűk látókörű trónkövetelő jelentéktelensége anélkül ábrázolható, hogy maga az alakítás súlytalan, jelentéktelen lenne. Sata Árpád (Kovacsóczy Farkas) feleslegesen bölcselkedő és ravaszkodó, hatalmát rég elvesztett öregembernek mutatja a kancellárt; szinte szükségszerű, hogy az újabb korok képviselői szemrebbenés nélkül lépjenek keresztül rajta. Görög László (Carillo Alfonz) összetett, rétegzett, árnyalatokban gazdag alakítása nemcsak a kivételes formátumú cselszövőt állítja elénk, de a hitéért, vélt igazáért tűzön-vízen át harcolni képes embert is. Az előadás egyik legerőteljesebb jelenete Bocskaival való szembesülése, amin végül is a játszma kimenetele múlik; itt Carillóról végleg lefoszlik a méregkeverő álarca, s legmélyebb meggyőződése szerint próbál érvelni. Kár, hogy a kétségtelenül erős színpadi jelenléttel bíró Safranek Károly kevéssé lép el szokott színészi eszközeitől, s így a pragmatikum és sértett önérzet között hányódó, hol plebejus indulattól fűtött, hol kiváló diplomatának tűnő hadvezér kissé egydimenziós figurává válik. Miként hagy némi hiányérzetet az ellenpárt vezérét, Kendi Sándort formátumos ellenfél helyett inkább gyomorbajos hivatalnoknak láttató Blaskó Balázs és a Jósika István összetett alakjából csak a gátlástalan törtető színeit kikeverő Nagy András játéka is.

Vajda Milán és Hüse Csaba (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

A kortárs magyar drámában páratlan gazdagságú és nehézségű főszerepet Schruff Milán erővel és színekkel is győzi. Éppoly meggyőző ábrándos kamaszként, szerelmes férfiként, mint intellektuális fölényét csillogtató uralkodóként, ellenfeleivel könyörtelenül leszámoló zsarnokként, vagy bűntudattal küszködő emberként. A váltások gyakran élesek, a stációk közti átmenetek elmosódottabbak, ami egyfelől ugyan hatásosan erősíti Zsigmond cselekedeteinek inkonzisztenciáját, másfelől viszont az eszmélésnek, az ideákkal való leszámolásnak (és ezzel párhuzamosan a lélek megkérgesedésének) folyamata, melyet a dráma minden inkoherencia ellenére is markánsan ábrázol, kevésbé meggyőzően rajzolódik ki. Schruff tehetséges alakítása ezzel együtt is motorja a sok színt és ötletet, emlékezetes színészi pillanatot és markáns rendezői erőt mutató előadásnak, mely egyenetlenségei és kisebb-nagyobb döccenői ellenére is oly módon interpretálta az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb magyar drámáját, hogy azzal egyértelmű viszonyulási pontot is kijelölt a remélhetőleg elkövetkező további előadások számára.

URBÁN BALÁZS