Színház- és Filmmûvészeti Egyetem

A lényeg a világlátás. A háborúban tobzódó emberi romlottság Karl Kraus-i látomásától Sarah Kane-nek, a pszichénkbe zárt emberi borzalom tragikus sorsú költõjének világtagadásáig. Feloldozás? Tán az elõadás szövegeinek harmadik szerzõje, Pilinszky lehetne - de nem. Horváth Csaba rendezése az Ódry Színpadon, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor végzõs hallgatóinak elõadásában nem arra készült, hogy feloldja bûntudatunkat.

Az emberiség végnapjai (Die letzten Tage der Menschheit) című, a szerző szavai szerint tíz estét kitevő szatirikus dokumentumdrámát Kraus az első világháború apokaliptikus reflexiójaként hozta létre, a Monarchia bukásának pillanatában. Mi köze mindehhez az előadásnak? Leginkább a címe. A többi mederbe terelt asszociáció. Testekre fogalmazott gondolatsor a Kraus-Pilinszky-Kane-tengelyen, titkon némi Thomas Bernhardot is magában rejtve. A Monarchia szatírákkal ostorozó K. und K.-ja, azaz Karl Krausa (1874-1936) nem csupán véres tollú szövegszerkesztő, újságíró-gyűlölő újságíró, osztrákokat ostorozó osztrák volt, de Thomas Bernhard (1931-1989) előfutára, példaképe, virtuális szellemi társa és vitapartnere. (Színházcsináló...)

(fotó: Solymosy Attila)

Horváth Csaba fehér teniszruhájukon Adidas- márkával villogó szereplőinek mozgássoraiba (jelmez: Benedek Mari) belesűrűsödik az emberi nem romlottsága, a támadó és szenvedő ember maga, még talán a harmadik évezred kezdetének ideges várakozása és kozmikus üressége is, de többnyire "ohne Kraus". Az itt-ott prózai szövegekkel szabdalt mozgásszínház alkotói között nem találni koreográfust - be kell érnünk annyival, hogy "értelemszerűen" Horváth Csaba az. Az élő emberi test és a háború legsötétebb poklát rögzítő, vetített fotográfiák uralják a látványt (díszlet: Horváth Csaba), kellékként rengeteg érett, piros paradicsommal, amelyeket aztán összenyomnak, szétlapítanak, fölfalnak - utóbbi esetben a fulladásos halál komoly veszélyét asszociálva a nézőben. Az eltékozolt paradicsomok (!), valamint vérvörös foltjaik, melyeket a fehér ruhákon hagynak, további asszociációkat keltenek, a befogadóra hagyva a választást, hogy mennyire triviálisakat.

A fegyver nem hal meg soha, hirdette Kraus az emberi történelem egyik legrettenetesebb igazságát, miközben rettenetes fegyvert fog az emberiségre: az iróniát. Fanyar kegyetlenséggel fordít szembe mindenkori bűneinkkel Az emberiség (előadhatatlanul hosszú) végnapjaiban, ahogy tette élete másik főművében a Fáklya (Die Fackel) című folyóirat évtizedeken át megjelenő példányaiban is. "A Fáklya vörös füzeteit nagy közönség olvasta, bár Karl Kraus megtett mindenfélét, hogy az olvasókat elriassza. A gúny mérgezett nyilaival sebezte meg olvasóit, tudtukra adva, hogy lenézi őket. A Fackel mégis nagy példányszámban jelent meg" - írta Mohácsi Jenő a Nyugat 1936-os nekrológjában. Más vélekedések szerint Kraus meglehetősen romantikus nézetet vallott azzal, hogy felfogásában a Monarchia bukásának a kora magasan kiemelkedik a többi közül, hiszen itt kezdődnek az emberiség végnapjai.

Horváth Csaba koreográfiája sanyargató őszinteséggel idézi a háború apokalipszisét, miközben nagyjából elfedi a krausi iróniát. Mintha anélkül akarná belénk diktálni az emberi nem legszörnyűségesebb bűneit. (Annyi személyeset megjegyeznék, hogy anno, amikor a játék kedvéért a nagyobb gyerekek megetettek egy egész tál homokkal, vizet azért adtak mellé. Különben a legjobb szándékkal sem tudtam volna lenyelni.) A mozgásba fogalmazott néma sikoly ellenpontja a föl-fölbukkanó líra, a háborús ösztön helyett/mellett az emberi esendőségre fókuszálás. A rabságba ejtett madárlány, vagy a kövérkés gyermek, aki rezzenéstelen nézője és ártatlan elszenvedője az eseményeknek. E lírán keresztül vezet az út a közös felismeréshez, s ahhoz a szárnyaszegett reményhez, hogy az emberiség - lassan hömpölygő végnapjai helyett - nem gyors öngyilkosságot ér meg.

(fotó: Solymosy Attila)

Az előadás erénye egy további felismerés: a színész(növendék) bátorsága. A védtelen, csupasz testfelületek megmutatása, a kék foltok, a torkon ragadt paradicsomok, egyáltalán, a próza helyett a tánc, a sűrített mozgás nyelvén való színpadi megszólalás. A már-már irracionális színészi mindentakarás teszi hitelessé a nehezen befogadható előadást, demonstrálja, hogy mégiscsak van lényeges szemléletbeli rokonság a színpadi mű és Kraus szövege között. Ez pedig nem más, mint a világlátás szigora, mondhatni kegyetlensége, amelyet Elias Canetti oly hideg precizitással ír le Az emberiség végnapjai kapcsán. "Karl Kraus tankokként dübörgő mondatait lehetetlenség érzéketlenül olvasni. Mint ahogy méricskélő intellektussal sem lehet. A kíváncsi szellem könnyű, valódi tudásra csak úgy tesz szert, ha szárnyal; Karl Kraus révén tudáshoz nem juthat az ember. Karl Krausnak közömbös a tudás, mivel az nem kárhoztatható. Karl Kraus kiismerésekkel ajándékozza meg az embert, és amikor valaki az ő izgatottságával éli meg ezeket, akkor Karl Kraus éppen annak a súlyát növeli, amit az ember nem akar. Az embernek fontos tudnia, hogy mit ne akarjon, de azt az undor útján és erősen kell tudnia."

Az előadást játsszák: Adorjáni Bálint, Dankó István, Erdélyi Timea, Földi László Ádám, Gera Marina, Lazók Mátyás Zoltán, László Géza Attila, Mészáros Piroska, Orth Péter, Stork Natasa, Szabó Emília, Szűcs Péter Pál, Tenki Réka.

KÁLLAI KATALIN