MÛPA
A Csajkovszkij-maraton 11 órás zenefolyamának kitûnõ ötlete ismét Fischer Iván agyából pattant ki. A budapesti Mahler-ünnep után remélhetõleg ez a kísérlet is évente megrendezett sorozattá honosodik.
Utóbb úgy tűnik, kézenfekvő, magától értetődő, mondhatni, természetes. A külső szemlélő akár egyszerűnek is láthatja. Mert ment minden, mint a karikacsapás. 11 órától a páratlan órákban zenekari koncert a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, déltől a páros órákban kamarakoncert a Fesztivál Színházban. 11 órától este 10-ig szólt az élő zene - közben az Előadóterem déltől operafilmeket kínált. Az ingyenes élményből a koncertek közönsége persze csak szemezgethetett - így a terem afféle híradómozivá vált; jött, ment ki-ki, ahogy ráért.
Voltak vállalkozó kedvűek, akik "beneveztek" - és teljesítették e távot, valamennyi koncertet végighallgatták (nem kis teljesítmény). Mások válogattak, ki-ki kedvére. És történt mindez: mindenki örömére. Felmérések, közvéleménykutatások megannyi kimutatásánál, statisztikai adatok tömkelegénél tűnt hatásosabbnak ez a vállalkozás. Csak az sajnálható, hogy tanulságaiból alig jut el valami oda, ahol a kulturális közélet egészére kiható döntések születnek. Olyan kérdésekre adatott válasz a gyakorlatban, amelyek érdemi módon íróasztaloknál fel sem merülnek. S olyan válaszok, amelyek egy bizonyos körben nyilvánvalóak. Például, hogy jelentős az igény a komolyzenére! Például, hogy felbecsülhetetlen a hangversenyek (tömeg)mozgósító ereje!
|
A hat zenekari koncert kedvéért mentem el, de örömteli élménnyel-tanulsággal szolgált a MŰPÁ-ban töltött 11 óra minden perce. Idős emberek, akik este nemigen vállalkoznak tömegközlekedésre, kihasználták a nappali koncertlehetőséget. Családok, baráti társaságok, akiknek ez a nap a kultúrturizmusra adott lehetőséget, program-folyamot terveztek. Némelyeknek ünnepet jelentett a koncertélmény - és a felfedezés örömét, kalandot olyanoknak, akik korábban még nem jutottak el az épületbe.
Olyan "csináld magad" játékot kínált a műsorösszeállítás, amely a tervezés első perceitől örömet jelentett. Szabad választások lehetőségét, abban a biztos tudatban, hogy itt és most: "mindenki nyer".
Viselkedtünk vagy elméláztunk, két koncert között mentünk célirányosan, vagy lődörögtünk, élvezve a nyüzsgést s feloldódva a közösségben. Viselkedtünk, szertartásosan, vagy szokásainkhoz híven, netán az újdonság varázsát, az élmények, impulzusok szokatlanságát élvezve. Ritkán látni egy helyen ennyi szeretni való embert. Ismeretlen szomszédjának köszön, aki elfoglalja helyét, s az utolsó pillanatban érkező elnézést kérő mosollyal roncsol a sor közepére - valószínűleg másik programról érkezett... Nincs morgás, zsörtölődés - legalábbis nem bántó szándékkal. Még a ruhatárnál sem... Így is lehet élni, zeneközelben. Tanulságos!
Nyertek az előadók is, megbizonyosodva arról, hogy van értelme munkájuknak, s igény a művészetükre. Mivel az érdeklődés légköre hatotta át a termet, úgy léphettek pódiumra, hogy biztosak lehettek a nagy sikerben. A bizalmat érdemes megszolgálni azzal, hogy ki-ki valóban a tőle telhető legtöbbet adja. Egy órányi intenzív figyelem, stresszmentesen, kizárólag a zenével törődve: üdítő lehet. S ha mégis fárasztó, az nem több, mint egy kirándulás utáni jóleső izomláz.
Szakmailag sem volt tanulságoktól mentes a zenekari koncertek sorozata. Mert hiába jár valaki gyakran koncertre, aligha szembesül azzal a ténnyel, hogy rendkívül jó zenekari brácsásaink vannak. Szinte minden zenekarban. (Vajon a brácsás-vicceket kinek köszönhetjük?!)
|
Taps, mint spontán reakció. Nem maradt el ezúttal sem a VI. szimfónia III. tétele után - mert az "olyan" zene... És ha a pécsi Pannon Filharmonikusok nem hangos ovációt kapott műsora végén, az ugyancsak a zenéből fakad... E szimfónia Adagio zárótétele után aligha lehet tetszésnyilvánító "füttykoncertet" adni. (Nemigen kárhoztatható az sem, hogy a Hegedűverseny nyitótételére azonnal "reflflektált" a közönség. A kitörő, ujjongó elragadtatás korántsem írható annak a számlájára, hogy a tapsolók tudatlanságból tapsoltak közbe... A szimfónia-nyitótételek is "veszélyesek" - de ilyenkor hamar győzött a koncertrutin, s gyorsan elhalt a taps.) Megint csak megtapasztalhattuk: a zeneszeretet öröme közvetlen kapcsolatot teremt az előadók és a hallgatók között. A tapsot megköszönő együttesek és dirigensek felragyogó mosolyát sokáig őrizzük, például az Óbudai Danubia Zenekarét és a vendégkarmester Kovács Lászlóét, de legtovább a rendezvény művészeti vezetőjéét, Fischer Ivánét és a Budapesti Fesztiválzenekarét, a IV. szimfónia - s egyben a maratoni nap - monumentális fináléja után.
Ez a taps minden bizonnyal a köszönet hangja is volt, a háláé és az elismerésé. Amit a közös rendezésért a MŰPA és a Budapesti Fesztiválzenekar egyaránt kiérdemelt. Gyakran megfeledkezünk arról a láthatatlan gépezetről, amely zökkenőmentesen vitte sikerre a nap eseményeit. Az ismeretlenség homályában megannyian dolgoztak azon, hogy jól érezzük magunkat - és elismerésre méltóan helyt álltak a ház dolgozói, készségesen, udvariasan, barátságosan. Mindvégig.
Csajkovszkij zenéje töltötte be a MŰPA termeit - csak a Bohém étterem halk háttérzenéje tért el az egységes kínálattól. De ez is így van jól: háttérzeneként ne az ünnepeltet hallgassuk.
FITTLER KATALIN



