Kovátsmûhely

...nyal, nyel. Négy rövid verssor végén ez a négy egyszótagos rím kelleti magát. Ha már vaskos, ha már szókimondó, ha már komédia, ha már reneszánsz, legyen tényleg az, gondolhatta a Ruzante, Ruzzante néven író Angelo Beolco fordítója, Fábri Péter, s nem takarékoskodott a nyers természetességû szexualitás dalokba foglalásával.

Várkonyi Mátyás komponistának pedig nem kellett kétszer mondani, mi áll a négy szócska előtt. Dabasi Péter mandocsellón, Perger Guszty ütőhangszereken szólaltatja meg a napfényes, fűszeres muzsikát, mely pezseg a cselekményelemek mulatságos aláfestő zenei effektusaitól. A rendező Kováts Kriszta, fején a Dalnő pikáns hajráfjával, csábosan csillogtatja az egész kis szereplőcsapat legszebb, legiskolázottabb énekhangját. Mosolyával, cinkos pillantásaival, fürge lépteivel bekeríti a közönséget - mely a január végi bemutatón a Szépművészeti Múzeum egyik elegáns csarnokát töltötte meg -, s ugyanannyi erotikát lop így "civilben" (női kikiáltóként, vásári énekesként) a premierbe, mint négy színésze, akiknek a kommentárokon kívül sürgő-forgó akciók is bőven jutnak.

Lassacskán hagyomány, hogy a Kovátsműhely előadásain Kováts Kriszta valamely transzponált rendezői szerepet oszt magára. Ezúttal sokszor ülve, a tekintetével, az együttizgulásával "vezényel", a zenészek mellől követi aktív és aktivizáló figyelemmel "övéit". Kipirulásra a nyolcvan perces sistergés hevétől van oka - pirulásra semmi. A commedia dell’arte elvirágzott tradíciója lepréselt állapotban is gyönyörűnek, tarkának mutatja egyik díszpéldányát, A csapodár madárka titulussal közismertebb A csábító pillangót. Fábri Péter új magyarításában úgy ülnek a poénok, mint görögdinnye piros húsában a fekete magok. Nincs mit fanyalogni, nem kell a gyengébb szóvicceket, mondatfordulatokat sem kiköpködni. Az egész piros-fehér-zöld (itáliai; magyar) nagy gyümölcs úgy ízletes, ahogy van. Kováts lékeli itt, hersegteti ott, belezi amott: győzi ötletekkel. A színészeknek pompás feladatgerezdeket kínál, a publikumnak kiadós szeletnyi XVI. századot tálal.

Lázár Balázs (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A siker elsőrendű záloga az árnyékokat is felfaló reneszánsz verőfény (reflektormester: Munyi), a meglassulásokat okosan kihasználó viharos tempó, és az ismerősen vásári (iskolaszínházi) szcenírozás. Ruttka Andrea fogott három létrát a Vasedényből, közéjük aggatott egy nagymosásnyi - három szomszédos házacska (s köztük az obligát terecske) jelzésére alkalmas, a tulajdonosok, bérlők "címerével" feldíszített - "lepedőt", kitűzött az ormokra néhány asszonyi, paraszti és katonai jelvényt, s máris otthonosan érezhetjük magunkat a csalás, megcsalás, megtorlás, rászedés ezerszer látott, mindig új históriájában. A díszletek a hagyományos látvány- és kellékvilág megfrissítésével, újrafestésével jöttek létre, a jelmezek viszont vérbeli Ruttka-copyrightok. Betia falusi díszpárnácskákból varrott szoknyája, Ruzante ökölvívókesztyű-övtáskája (persze heretájt), Tonin altesti dárdácskája, Menato szociológiai ágrólszakadtsága, minden ruhadarab újrafogalmazza a széles körben regnáló hagyományt.

Természetesen az öltözékeket és kiegészítőket tudni kell viselni. A tempót bírni, fokozni, fékezni; a fényt elnyelni-visszaverni; a vásáriság stílusportéka-kínálatát ügyesen el is adni. A maroknyi gárda tényleg összekovátsolódott. Lázár Balázs küllemre fonák Don Quijote, akinek sikerült oltár elé vezetnie Dulcineáját, s most ennek issza a levét. Sokszor felragyog arcán az öröm, ahogy lassú esze beéri szapora tisztességtelenségét. Első az egyenlők között, daliásan nem véve észre: mindenben lefőzik, mindenét lefölözik. De mert ebben a vígjátékban - ebben az előadásban - komoly tétje semminek sincs, mindent megúszhat szárazon, még azt is, amibe belefulladt. Lázár is formakultúrából, helyzetgyakorlatokból, stílusjátékokból oldja meg, oldja ki a konvencionális jellemet, akárcsak a többiek. Kecskés Tímea rusztikus elevenséggel többet kárál a paráználkodásról, mint amennyit teszi (de azért nem kell sajnálni): a menyecskét az foglalja le, hogy lehetőleg mindig ő kerekedjék felül (mármint a házastársi perpatvarokban és a szeretői cécókban). Nem a fehér máj hajtja. Sándor Dávid a harmadik archetipikus fifigura, a katona Plautusig és messzebb visszavezethető derűs sémáját nem ártja mai veszedelmességekbe, Menato alakítója, Járai Máté sem próbál hasznot húzni a másik paraszt túlcifrázásából. Egyik hetyke, másik ravasz: belerajzolják magukat A Nagy Világirodalmi Karakterképeskönyvbe. A kiérlelt, takra beállított egyéni teljesítmények mindig párjelenetekbe és szívesen pantomimező, parodizáló, némafilmeskedő mozgó szoborcsoportozatokba helyezkednek bele. Itt valóban akkor is játszik mindenki, ha csak egy ágál a színen, három a takarásban húzódik meg, az ötödik pedig énekes narrátori fellépéseire várakozik.

A szöveg és a játék automatizmusa e drámai örökségben, hangfekvésben nem kérdőjelezhető meg. A telhetetlen néző - aki időnként kissé bódultnak érzi magát (akár fáradtnak is) a "na, megállj csak!" körhintától -, szívesen venne valamivel mélyebb jellemfilozófiát. Kétségtelen: nem lehet a példázatos történetet erkölcsi leckével, morális koreszmékkel, aktualizáló kritikával megterhelni, a teljesen relativizált házastársi és gazdasági etika nihiljével elkönnyíteni. Mégis felmerül az igény: ha ebben a bábvilágban a bábság, az előre kész sorsforgatókönyv, alázuhanás és felemelkedés, kizökkenés és visszazökkenés meséje egy-egy pillanatra erősebb intellektuálisabb reflexiókat nyerne odabenn, a vircsaftban... Jobban járnánk azzal, ha - rosszabbul.

TARJÁN TAMÁS