hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedõ, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen."
Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum
Az 1958-ban, Bukarestben megrendezett I. Nemzetközi Bábfesztiválon robbant be a köztudatba, és szabott új utat az európai bábjáték fejlődésének. Újrafogalmazta a bábról és a bábjátékról vallott nézeteket. Ő tette meg az első komoly lépést a manapság annyira divatos tárgyjáték irányában. Hadat üzent az embert utánzó báboknak. Elvetette mindazt, ami addig a bábjáték legfőbb vonzerejét jelentette: hogy a bábu majdnem olyan, mint az ember. Miközben sűrít és általánosít, hiányzik belőle minden esetleges és egyedi. Yves Joly nem illúziót kívánt kelteni. Új világot teremtett, amelyben a mimézis helyébe az élettelen tárgyak költészete lép.
Ötvenéves volt, amikor a bábjátékosok világa felfedezte. Most éppen kétszer annyi. Mert a szakkönyvekben az ő születési éve után nem a szerkesztők gondatlanságából hiányzik egy másik évszám. Ő valóban él, százévesen itt van közöttünk. Egy Cannes melletti faluban festeget, és szelíd aggastyánmosollyal veszi tudomásul, hogy jó néhány évtizede élő klasszikus lett belőle.
|
Később párizsi kabarékban lépett fel etűdjeivel. "A párizsi kabarék az új színház laboratóriumai" - írta 1954-ben az Arts et Spectacles című folyóirat Ionesco, Adamov, Beckett és az abszurd színház többi párizsi képviselőinek ihlető forrására hivatkozva, Cocteau sanzonjaira, egyfelvonásosaira utalva. "A párizsi kabarék közönsége mindig hajlamos volt unatkozni, ha nem lehetett tanúja újabb és újabb formai kísérleteknek"- állapította meg a cikkíró. Ez a kényszerítő erő segített megteremteni korábban olyan műveket, mint Cocteau Ökör a háztetőn című pantomimje (vagy ahogy ő nevezi: "mimoszdrámája"), Az Eiffel- torony mátkapárja című egyfelvonásosa és a Poulenc jóvoltából az opera műfaját is megújító Emberi hang című monológ. Ebbe a különleges közegbe csöppenve teremtette meg a maga költői tárgyjáték-színházát Yves Joly.
Egyik etűdjében esernyők szerepelnek. Két régimódi, ezüstnyelű öreg esernyő között egy világos színű napernyő jelenik meg a paravánon. Aztán belép egy kecses férfiernyő, és udvarolni kezd a lánynak, majd megszökteti. A kétségbeesett szülők a rendőrséghez fordulnak: két egyforma, bőrtokba bújtatott ernyő-detektív jelenik meg. Szimatolni kezdenek. A szálak egy mulatóba vezetnek, ahol tarka fodros napernyő-lányok kánkánt táncolnak. A szerelmespár menekül, a rendőrség a nyomukban. A végén természetesen minden jóra fordul, a zord szülők áldásukat adják a frigyre. Begördül egy hintó: a kerekei és minden alkatrésze ernyőkből van. Az egyik kerékből sisteregve kiszáll a levegő, vagyis a nézőtér felé fordított ernyő lassan elkezd becsukódni. Az egyik nyomozó pumpálni kezdi, a kerék-ernyő nyílik-csukódik. Aztán a nászmenet elindul az oltár és a boldogság felé.
Miniatűr drámáiban előszeretettel alkalmazza a bábjáték legfontosabb eszközét, az emberi kezet. Az üres színpadon, fekete háttér előtt megjelenik egy kéz meg egy fehér kartonlap. A kéz összetekeri a papírt, hengert formál belőle, majd kockás sapkát biggyeszt rá. A "nyaka" köré színes sálat köt. Készen van az Első Apacs. Egy másik kéz újabb papírlapot húz elő, összetekeri, gyűrött nemezkalapot, kendőt rak rá. A Második Apacs is elkészült. Most már ketten együttesen hozzák létre a Nőt. Az ő fejére lefátyolozott kalap kerül, ő is kap egy színes kendőt. A két apacs közeledik hozzá, évődik vele. Hol az egyik szorítja magához, hol a másik. A nő védekezni próbál. Az egyre vadabb dulakodásban leesik a lefátyolozott kalap és a sál. A két apacs előbb kicsavarja a papírtekercset, majd apró darabokra tépi. A papírdarabokat teátrális mozdulattal kidobják a nézők közé. Aztán vadul egymásnak esnek. Leröpülnek a fejfedők meg a sálak. A két férfi-papírtekercs is darabokra szakad. A semmiből lettek, semmivé lettek.
A Les Mains Seuls című szomorú jelenet egy szerelmespárról szól, akik a szabadságot keresik. Fehér kesztyűs kezek úszó halakat imitálnak. A parton két színes kesztyűs kéz jelenik meg: a férfi sötét színekben, a nő tarka öltözékben. A férfi gyengéden vetkőztetni kezdi a nőt: lassan kigombolja a régimódi kesztyű gombjait. Lehúzza róla a kesztyűt, a hölgy alsóneműben, azaz fehér cérnakesztyűben áll előttünk. Most a nő kezdi lefejteni a férfikézről a kesztyűt. Alatta a férfi is fehér cérnakesztyűt visel. Ölelik egymást, gyors iramban a fehérnemű is lekerül róluk. A két kéz szégyenlősen összehúzódik. Belevetik magukat a vízbe, átúsznak a túlsó partra. Odaát lomhán-boldogan elnyúlnak a paravánon, sütkéreznek a reflektorok fényében. Néha megsimogatják egymást, összebújnak.
A túlsó parton két szürke kesztyű jelenik meg. Ők a rend őrei. Katonás léptekkel járnak fel-alá. Amikor megpillantják a színpad túlsó szélén a pőre emberpárt, megtorpannak. Összenéznek: eljött a cselekvés ideje. A szeméremsértést meg kell torolni. A két szürke kéz kérlelhetetlen hívó mozdulatot tesz. A pucér pár rémülten felpattan. A nő szégyenlősen a férfi mögé húzódik. Aztán engedelmesen beugranak a vízbe, visszaúsznak a másik part irányába, ahol a Rend és a Törvény vár rájuk. Az Éden elveszett.
Főművét, az ugyancsak néhány perces Papírtragédiát papírból kivágott síkfigurák játsszák. A női főszereplőnek holdsarló formájú, narancsszínű a feje és kék a teste. Párja, szerelme hasonlóan egyszerű, de "férfiasabb" formájú figura. A sarlófejű pár szerelmi táncot lejt: összesimulnak, önfeledt bódulatban borulnak egymásra, majd elválnak. A férfi elmegy. A lány mögött feltűnik három agresszív papíralak: egy vörös, egy lila és egy méregzöld, hosszúkás fejű, öregembernek ható lény. Eltűnnek, majd egyikük visszatér; a papírfigura testéből - az addigi papírkéz helyén - előbújnak a játékos valóságos ujjai: egy ollót tartva közeledik a nő felé. Mögéje lopódzik, gyors mozdulattal kettévágja a fejét, majd elsiet. A nő a paravánra hanyatlik, meghal. Visszatér a szerelmes férfifigura, észreveszi kedvesét. Ráborul, zokog, felemeli, magához öleli. Az iménti gyilkos visszatér, ujjai közt most egy égő fidibuszt tart. A férfihoz lép, meggyújtja. A szerelmesek elégnek.
Yves Joly jelenetei banális történeteket dolgoztak fel, akár a francia kabaré sanzonjai. Művészetének újszerűsége nem a dramaturgiájában, hanem eszközeiben és ábrázolásmódjában rejlett. Műfaji tisztaságával, leheletfinom humorával és hamisítatlan párizsi charme-jával bűvölte el közönségét. Az ernyők "jellemábrázolása" végig tiszta és világos volt. Úgy jelenítettek meg emberi tulajdonságokat, hogy egyetlen pillanatra sem szűntek meg önmaguk lenni. Nem léptek ki esernyő voltukból, olyan cselekvéseket hajtottak végre, amelyekre csak egy ernyő képes. A papírfigurák is mindvégig papír-mivoltuk szerint éltek és viselkedtek. Ellenfelük az olló és a tűz volt. Megsemmisülésük éppen azért tudott megrendíteni, mert valóságos tűzben valóban elégtek. A végletes stilizáció és az anyag valódisága együttesen teremtette meg azt a sajátos színpadi igazságot, amely kizárólag a bábjáték műfaji sajátossága. Jolynál a tárgy és az élettelen anyag nem csupán megelevenedett, de legjellemzőbb tulajdonságai által vált a dráma hordozójává.
Hogy matuzsálemi kort ért meg, az valamiféle biológiai csoda. Hogy századik születésnapján levélben köszönthette a Nemzetközi Bábművész Szövetség, az UNIMA Ausztráliában tanácskozó száztagú küldöttsége, az a sors adománya. Magas korához képest szellemi frissességben él és alkot. Ez sem az ő érdeme. De az igen, hogy az utókor nem tudott túllépni rajta. Remekműveit nem lehet meghaladni. Rajta kívül csak egy másik matuzsálemi kort megért zseni, Obrazcov jutott el - egészen más irányból, egészen más eszközökkel - a végállomásig. Az ő nagy felfedezése kétkezes magánszámaiban rejlett: amikor a játékos két keze két ember kapcsolatát volt képes eljátszani. Ő a mutatóujjára ültetett csupasz golyókkal jutott el a korszerű bábjátszás lényegéig, a bábu szubsztanciájáig. Joly papírból és használati tárgyakból teremtette meg örök érvényű metaforáit. Obrazcov és Yves Joly legyőzte az emberi test anatómiáját. Tovább már nem lehet menni. Innen vagy vissza kell fordulni, vagy mindent elölről kezdeni.
BALOGH GÉZA
