Katona József Színház

Zsámbéki Gábor rendezése tempós tempót diktál, nem siet, hanem építkezik. Színészei csendekkel szegélyezik az érthetõségre koncentráló szövegmondást és világosan, türelemmel bontogatják a helyzeteket. Az elõadás több szituációjának is közös eredõje egy lassító, kitartott mozzanat. Mészáros Béla Banquója egy pillanatra megtorpan, amikor a vészboszik (Jordán Adél, Mészáros Piroska e. h. és Pálmai Anna) királynak kiáltják Macbethet, aki pillanatnyi késedelemmel hódol a trónörökösnek, de akkor is tétovázik, amikor a Lady gyilkosságra buzdítja. Lengyel Ferenc érzelmeit magába fojtó Macduffja és Dankó István figyelmes Lennoxa sokszor csak jelentõségteljesen hallgat és néz válaszképpen. Lehetne még sorolni: a szereplõk ritmus szerint érkezõ reakciói több ízben kivárnak még egy taktust, kibõvítik a válaszadás és reagálás momentumát. Mintha latolgatnának magukban, bizonytalanok lennének a döntést illetõen, illetve a másik oldalról nézve gyanakvóak és óvatosak, már annyi rutinjuk és tapasztalatuk halmozódott fel életük során, hogy inkább fontolóra veszik, mi következzék.

Nagyon is emberi sajátosság ez a pillanatnyi késlekedés, leheletnyi várakozás, csipetnyi döccenő a folyamatos kommunikációban, amelynek természetrajzát egyetlen aspektusból boncolgatja a Katona József Színház előadása. A hallgatások és csendek az átmeneti tanácstalanságot jelzik a színpadon zajló politikai fordulatok sodrában. Ez a Macbeth elsősorban nem a hatalomvágy természetét feszegeti, inkább a hatalom váltogatásának folyamatát.

A váltás aktuális veszteseit gyorsan magába nyeli a színpadi tér. Hullákat fogadó, többször használatos és könnyedén kitakarható földhányások domborodnak egy szelíden döntött, sárgásbarna padlószőnyeg alatt, s a lankáson vasfalak emelkednek. Khell Csörsz díszlete egy külső és egy belső táj keveréke. A rozsdamarta falak igény szerint alakulnak lakomateremmé, előszobává, vagy várfallá, velük átellenben sötét fémből tákolt, toronyszerű építmény kínálja kongatásra kisebbfajta rézharangjait, mellettük az előadás során egyre lejjebb ereszkedik egy madzagon függő kristályszerű, rejtélyes ásványtömb, talán skót mágiát delejez maga köré. A színpadi légkör borús, zord, háborús, amihez mérten Szakács Györgyi is barnás árnyalatú, kissé szedett-vedett katonai gyakorlóruhákba és bakancsokba bújtatja a férfiakat, ám a nőkre elegáns ruhákat ad. Ezek színei sem hivalkodnak, még a királyi Macbeth pár is óaranyban pompázik. A színészi játék is inkább hűvös, visszafogott: valamiféle higgadt költőiséget keres.

Hajduk Károly és Fullajtár Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Macbeth és a Lady nem is a hatalomra vágyik, hanem a kapcsolatukat koronáznák a trónnal. Fullajtár Andrea erős lelkű asszonyt játszik, míg Hajduk Károly Macbethje még ingadozik a kamasz és a férfi közt. Hatalomra kerülésüknél fontosabbnak tűnik annak mikéntje: a párkapcsolat egyfajta erőpróbájaként kerül rá sor, mély kötődésüket több mozzanat is erősíti. Amikor a vacsorán egymásnak esnek; ahogy a Lady magában szurkol, hogy szerelme megölje a királyt, ne kelljen csalódnia benne; ahogyan a Banquo szellemét vizionáló Macbethet a Lady leszedi a falról s szó szerint a hátára veszi, és maga a királygyilkosság: mind-mind egy szerelem sajátos nyomai. Ettől válik súlyossá a tragédia, amikor behozzák a Lady holttestét, s Macbeth már annyira összezavarodott, hogy fel sem tudja mérni, mi történt. Monológja egy lázálomban tépelődő ember szavai, utána pedig csépelik egymást Macduff-fal a sötétben, míg a fehérbe öltöztetett, halott Lady szikrázó fényben fekszik. Ebben a képben teljesen világossá válik a veszteség, mit nyert és mit vesztett Macbeth, felhangzik egy fájdalmas és emelkedett, operai duett. A husángokkal csapdosó, derékig sírban álló sziluettek verekedése pedig eltúlzott, ütik egymást és nyögdécselnek a végtelenségig, tiszta irónia, Monty Python-os feldolgozása lehetne a háborúsdinak.

Ebben a háborúskodó világban a hatalom aktuális birtokosai pusztán belekerülnek a hatalomba, minden nagyobb szabású koncepció nélkül. Ha a misztikus jövendölés nem ajzza fel a becsvágyat, a Macbeth család bizonyosan tháni körben él tovább boldogan, így viszont nekivágnak az uralkodásnak, de terv nélkül, átgondolatlanul - nem csoda, hogy elbuknak. Hasonlóképpen ügyetlennek tűnik Duncan, aki szintén nem lehetett különösebb talentummal fölruházott uralkodó. Bezerédi Zoltán zavart és zilált alakot játszik, akit sárga kabátjánál fogva az egyik talpnyalója hurcoltámogat a színen. Végül minden bizonnyal csekély történelmi bejegyzés marad Malcolm után is, aki Kovács Lehel játékában némi selyemfiús motívummal gazdagodik, el lehet képzelni, milyen király lesz. A hatalmasok csak váltják egymást, szinte esetlegesen, míg a hatalom átvételét rezignáltan fogadják az alattvalók. A politikai váltógazdálkodásba fásult támaszok se Macbethet nem védik különösebb lelkesedéssel, se Malcolm előadás végi kitüntetéseit nem fogadják kitörő örömmel, voltaképpen mindent csak tudomásul vesznek, de kissé komoran és hallgatagon. Visszagondolva még Duncan halálhírét is meglehetős visszafogottsággal kezelték a lakájok, katonák és udvaroncok. A lézengő tartózkodókat, a nyomás alatt álló hátteret kitűnő zsánerfigurák teremtik meg: Kocsis Gergely remek szófukar alakjai, Kun Vilmos Orvosa vagy Haumann Péter Várkapusa, aki még be is nyög egy méla "ná"-t, amikor Macbeth magyarázkodik Duncan halála körül. Találó megfigyelések, ismerős reakciók és kommentárok a négyévenkénti, vagy tán immár népszavazástól népszavazásig tartó hatalmi rotáció időszakában.

SZ. DEME LÁSZLÓ