Mostanában úgy hozza a véletlen, hogy egyre-másra "egyszer volt, hol nem volt, tán igaz se volt"-könyvek akadnak a kezembe. A Volt egyszer egy Egyetemi Színpad után íme itt a párja, aminek bátran lehetne a címe az is, hogy Volt egyszer egy Karinthy Színpad.

S bár a kötet ötszáz óra nevetést ígér, több szomorúságra, mint derűre ad okot, hiszen megjelentetésének oka nem az, hogy az intézmény (ha akarná, teljes joggal tehetné) eldicsekszik vele, mennyi és hányféle értéket teremtett egyik műhelye az 1963 és 2007 között eltelt harmincöt esztendőben. Ehelyett, sajnálatos módon, a Megbízási keretszerződés felmondása című, 2007. június 19-én keltezett levél (cégjegyzékszám 01-10-043164, adószám: 12169210-2-44) ihlette (vagy ha tetszik, provokálta ki) a háromszázhetven oldalas antológia összeállítását, mivel ebben a hivatalos ügyiratban az alábbiak olvashatók: "Megbízó a határozatlan idejű megbízási keretszerződést a kézbesítéstől számított 15 napon belül rendes felmondással megszünteti." Ez magyarra szünteti." fordítva annyit jelent, hogy a Magyar Rádiónak nincs többé Karinthy Színpada, mi több, annak kilenc, 2007-re már elkészült műsora is dobozban marad, és jó néhány 2008-ra tervezett, ígéretesnek tűnő összeállításnak már a felvételére sem kerülhetett sor.

A levél (meg az intézkedés) önmagát minősíti. Miként az a tény is, hogy amikor 1973-ban, Kaposy Miklós agyában megszületett a Karinthy Színpad (majd később a Karc) ötlete, zöld jelzést kapott rá, és a műsor úgy készülhetett, hogy soha senki nem szólt bele, nem cenzúrázta, az egyes adásokból nem keletkeztek perek, a sugárzást nem követték botrányok, ment minden a maga normális útján, ahogy normáliséknál szokás. Pedig a humor nem egyértelmű valami, hol jótékony hatású gyógyszer, hol meg gyilkos eszköz, néha a hosszú élet titka, máskor a tiszavirágéletű tündöklés hóhéra. Viszszatekintve úgy tűnik, valamit tudhattak erről a hetvenes évek elején, ha az 1968-as reformokat követő regresszió éveiben szabadjára merték engedni azt a kétélű valamit, amit humornak nevezünk. Elég erősnek és elég bátornak érezte magát a rendszer, hogy ne féljen belenézni a görbe tükörbe, s az is világosnak látszott, hogy a népet - ha már kenyérrel nem lehet - legalább cirkusszal el kell látni. (Ez az alapigazság ma nincs igazán divatban.) Nem állítom, persze, hogy manapság nem léteznek görbe tükrök, de ezek sok esetben már annyira görbék, hogy nem is lehet őket tükörnek nevezni. A trágárság, az útszéli mocskolódás például nemigen válik esztétikai minőséggé, s hiába képzeli magát bátornak és szarkasztikusnak, aki miniszterelnökök arcképének leköpdöséséből akar humort kifacsarni, ez sem jó mulatságnak, sem példás bátorságnak nem mondható, utóbbinak annál kevésbé, mivel az efféle ízléstelenségnek ma nincsenek következményei, sőt, bizonyos politikai körök szemében még sikknek is számít. Az ember óhatatlanul fölteszi a kérdést, vajon mi történik, ha ezek a vicces urak a negyvenes, ötvenes, hatvanas években próbálkoznak ilyen bravurstiklikkel.

Kaposy Miklós és Marton Frigyes

Kaposy Miklós antológiája ambivalens érzelmeket vált ki az olvasóból, mert a humoristasors esendősége felől is elgondolkodtat. A szórakoztató petárdák, melyeknek röptét adott pillanatban annyira élveztük, jóformán még ki sem hunytak, máris hajlamosak vagyunk elfelejteni, ki lőtte fel őket. Magából a műfajból következik, hogy minél időszerűbb egy tréfa, annál mulandóbb. S elég ehhez a politikai vonal megváltozása, egy új divat fellépése, egy új trend erőltetése, és egy-két év elteltével jóformán arra sem emlékszünk már, hogy vajon min tudtunk nevetni, azt meg végképp nem jegyezzük meg, hogy ki volt az, aki megnevettetett bennünket. Kaposy Miklósnak tehát fölöttébb romlandó anyagból kellett felmutatnia a humor egyik rádiós műhelyének monumentumát, hiszen a Karinthy Színpad és a Karc (ne feledjük) a Rádiókabaré mellett, azzal egy időben működött. Fenti körülmény azt is jelentette számára, hogy meg kell magát különböztetnie riválisától. A Karinthy Színpad tudatosan épített az írók humorára - klasszikusokéra és kortársakéra vegyesen - , de a témákat illetően nem tehetett mást, szintén az időszerűséget tekintette vezérlőelvének.

Az évtizedek anyagából bölcs szerkesztői önmérséklettel kiválogatott és összeállított kötet az óceánfenékre süllyedt hajóroncsra emlékezteti az olvasót, főképp azt, aki a műsorfolyamnak egykor hallgatója is lehetett. Tudjuk még, hogy a maradványok között eleven élet, nyüzsgés, szellemi pezsgés volt valamikor, de ebből már csak töredékeket, foszlányokat vagyunk képesek felidézni. Hogy megmentsük az emlékezetnek, ami megmentésre érdemes, egyebek közt azt szolgálja ez a kötet. Nosztalgiával vegyes álmélkodás közepette vesszük tudomásul, hogy a jelek szerint léteznek időtől, tértől, rendszertől független "örök" magyar témák is, mint például az egészségügy kérdése, melynek visszásságait minden idők humoristái és szatirikusai tollhegyre tűzték, s ha nem maradtak fenn dokumentumok sámánoknak juttatott hálapénzekről, panaszok törzsi varázslók sátrában kifüggesztett várólistákról, javasasszonyok által elkövetett műhibákról, annak csupán az lehet az oka, hogy működésük idején még nem, vagy alig létezett írásbeliség. Az 500 óra nevetés oldalain újraolvasható jelenetek, monológok és krokik bizonyos értelemben megnyugtatóan is hatnak ránk, hiszen azt látjuk, hogy - mutatis mutandis - mindaz ma is érvényes, amin egykor háborogva nevettünk, s ha a basáskodó hivatali főnök, a problémákat álszent jó tanácsokkal megoldani vélő vezető figurája "örökzöldnek" tűnik, azt aligha lehet a humoristák ötletszegénységére vagy szűk fantáziájára fogni.

Ez a kötet afelől is elgondolkodtat, hogy vajon sok viharral és hányattatással megvert történelmünk, önpusztító hajlamunk, pesszimizmusra könnyen kapható népünk és a különlegesen erős magyar humorérzék, a tragikus végzetet, a gyászos szituációt viccbe átfordító képességünk között nincs-e a feltételezettnél szorosabb összefüggés. Ha csak azt tekintjük, hogy a Karinthy Színpad műsoraiban szereplő költők-írók sora Petőfivel, Mikszáthtal, Krúdyval, Kosztolányival kezdődik, és a hetvenes években a groteszk látásmód áttörését kivívó Örkény Istvánnal folytatódik, máris fogalmat alkothatunk arról, hogy nevetni tudással fémjelzett túlélő képességünk korántsem új keletű, és kimondottan szerencsénk, hogy mindig is jellemző volt ránk. Az sem véletlen persze, hogy a Karinthy Színpad műsorait legalább annyira köthetjük a műfaj színészkiválóságaihoz, mint az írókhoz. A műhelymunka lényegéhez tartozott, hogy kinevelődjék az a többé-kevésbé állandó, de persze a fluktuálásra is hajlandó művészgárda, amely a szatirikus írások előadásának speciális eszköztárával rendelkezik, pontosan érzékeli a harsányság és visszafogottság szükséges arányát, eltalálja az ilyen művek ritmusát. A kötetben olvasható versek, monológok, jelenetek már mindörökre úgy szólalnak meg emlékeinkben, hogy Major Tamás hangján fogjuk hallani az Egy magyar író dedikációi című Örkény-remeket, Körmendi Jánosén a Tábori lelkészi szolgálati szabályzat, Sinkovits Imréén az Egy kis irodalomtörténet című humoreszket, Agárdy Gáborén Karinthy Frigyes Dr. Ugyanaz című szatíráját, a Couchette című jelenetet Tábori Nóra és Timár Béla kettőse őrzi számunkra, Vas István Határozók és kötőszavak című versét pedig Latinovits Zoltán remeklése. (Az élő kiválóságok több oldalt megtöltő felsorolásától szándékosan tekintek most el. )

A humornak és szatírának teret adó rádiós műhely megszüntetését - még emlékszünk rá - a kiadások lefaragásának közgazdasági kényszerével indokolták. Az egykori hallgató, a mai olvasó azonban kénytelen föltenni a régi-új kérdést: olyan sok optimizmusra ad okot a helyzet, hogy a feszültségek humorral való oldására már nincs is szükség? Nem inkább az a röhej, ha úgy véljük, megvagyunk nevetés nélkül is?

NÁDRA VALÉRIA