Vígszínház

Ritka az olyan beszédes évszám az irodalomtörténetben, mint a Figaro házasságának 1784-es kelte. Nem kell hozzá tudóskodó hajlam, hogy elmorfondírozzon rajta az ember. Milyen közel esik 1789-hez! Amikor a Nagy Francia Forradalom nemcsak egy ország történelmében jelentett cezúrát, de a világtörténelemben is. Mindössze öt esztendõvel annak elõtte, írhatott-e bárki úgy, hogy ne érezte volna az elõszelét, legalábbis a változások sejtelmét?

Hát még, ha az a tollforgató, nevezetesen Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais személyes közelségében élt azoknak, akiket csakhamar elsöpört a revolúció. Vagyis XVI. Lajost, Marie Antoinette-et egész családjával és udvarával jól ismerte. Ráadásul sajátos nézőpontból vehette szemügyre azokat a történéseket, amelyeket a mindennapi halandók nem érzékelhettek. Hiszen a király titkosszolgálatának ügynöke (s még annyi minden) volt a kalandos életű szerző. Nemrégen még honi tankönyveink sora, mindenféle előszó és utószó gyakran minősítette úgy a becses komédiát, mint amelyben "a népi hős" diadalt ül "gyűlölt ura" felett, mintegy megelőlegezve a forradalom győzelmét. Ami persze, túlzás. De képtelenség volna nem észrevenni azt a friss, konok, merész szellemet, amely áthatotta a küszöbön álló eseményeket is.

Hegyi Barbara és Varju Kálmán (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Aligha meditáltak sokat a mélyre látó tartalmon annak a bemutatónak alkalmából, amelyre a Vígszínházban vállalkoztak. Egy kivétellel, éspedig Kentaur kivételével, aki a látványt hozta létre. Olyan grófi kastélyt gondolt el, amely a hajdani nagyság jeleit mutatja, de legalább annyira a romlás szimptómáit is. A falak ütöttek-kopottak, rajtuk az elődök portréi megfeketedtek, a parkban ledőltek talapzatukról a szobrok. Jó volna tovább dicsérni a tervezői logikát, de a művészi fantázia nem állt ellen annak a csábító lehetőségnek, amely már kevés színházban adatik meg, hogy jelenetről jelenetre újabb és újabb díszletet álmodjon meg. Így nemcsak a gondolattól eltávolodó, de az említettek stílusából is kiütő színhelyeket teremtett, könyvtárszobafélét festett kuliszszával, csupa üvegfalú termet a bíróságnak. S a vizuális gazdagságot is váltogatja puritán képekkel, amikor fekete színfalakat állít sorba, a publikummal szembe, amelyeknek nyílásai között mondhatók el a monológok, játszhatók el röpke szcénák. Nagyobb egységet, minőségi összképet mutat a kosztümök galériája. Egyébként nem rugaszkodott messzire a képzelet az idézett kortól - a mai-tegnapi holmikba öltöztetett klasszikusok után változatosságképpen gusztust kapnak időnként a rendezők igazi jelmezekre.

Mert a döntés arról, milyen korra utalnak a külsőségek, a rendező joga-felelőssége. Ahogyan az is, rendelnek-e újabb fordítást, átigazítást. A felkért író legföljebb azt teheti, hogy nem vállalja el a feladatot, ha nem ért egyet vele. Helyesen tette volna-e Hamvai Kornél, ha visszaadja e munkát? Hiszen bőséggel vannak Figaro-magyarítások Paulay Ede óta, frissebbek is, mint Forgách Andrásé. De lehet, hogy szíve szerint volt a feltehető kérés, hogy egy pergőbb változatot készítsen, amely nemcsak nyelvezetével, de utalásaival is közelítsen a mához. Olyan textus készült, amely nem szóról szóra, nem is feltétlenül mondatról mondatra halad. Itt-ott inkább replikáról replikára követhető az eredeti. De mert a válaszok is megkurtulnak, összetömörödnek, méginkább szituációról szituációra fogalmazza át Hamvai Kornél a művet, s a lehető legegyszerűbb, legsallangtalanabb szóhasználattal. Eddig nincs baj. Az már bajosabb, amikor olyan szavakat plántál a szövegbe, amelyeket poénoknak szán, mint az "erotikus munkatárs", a "lestrapált nyúl" vagy a "hülye tyúk". Közmondásokat facsar ki, amelyek, szerencsére, most Basiltól mértéktartón hangzanak el. És nem öröm, amikor a szájunkba rágják, hogy Figaro világa a miénk, harminc évre titkosított anyagokat, bombasztikus szónoklatokat emlegetve és a többit. Hátha valakinek nem világos.

Napjainkra figyelmeztetget a muzsika is, ami egészen másféle gondolatokat kelt. Miért nem maradhat érintetlen a Mozart-opera? Miért jutott ugyanúgy az átigazítás sorsára, mint a Beaumarchais-szöveg? Ezt a feladatot Keresztes Zoltán vállalta el, hajtotta végre. Amiért a felelősséget megint csak a rendező viseli. Annyira nem távolodik el az átirat az eredetitől, hogy ne bosszankodnánk. Ha úgy tetszik: annyira nem parodisztikus, hogy a szellemességét élvezhetnénk. Ráadásul nehéz elviselni, hogy az ismert dallamok túlnyomó részben tökéletlen hangokon szólaljanak meg. Aligha véletlen, hogy egyik-másik "számot" félbe-, sőt: töredékbe hagyják. Egyébként a dramaturgiai helyüket is egyre kevésbé találják meg, így a második részre meg is fogyatkoznak az élőzenekarral kísért betétek. Nem hiányoznak. Tudom persze, hogy az a hipotézis: könnyebb eladni, ami zenés. (Megjegyzem, a Kovalik Balázs rendezte Mozart-maratonnak, benne a Figaro házasságának is népes volt a közönsége.) Valóban hiszem, nem puszta mentegetésül hozom fel, hogy nem lehet könnyű megtölteni estéről estére a Vígszínház több mint ezerfős nézőterét. Mégis visszatetsző az a makacs eltökélés, amely elsősorban mulattatni akar. A rendező Eszenyi Enikőnek inkább egy szórakoztató produkcióra futotta, semmint egy gondolatgazdag színrevitelre. Hagyjuk a felsejlő történelmi hátteret! De nem hagyhatjuk a személyek közötti viszonyokat. Mintha csupán az adott szerelmi bonyodalmakban szövődne egymáshoz a sorsuk. Szinte egy pillanatképet látunk. A grófi párnak van még valamicske múltja, amit - nem kevéssé Beaumarchais-nak köszönhetően - abból lehet érzékelni, hogy féltékenységgé vált át Almaviva - Kamarás Iván - férji érdektelensége, illetve valamelyest Rosina - Hegyi Barbara - asszonyi beletörődése is. De már Figaro - Anger Zsolt - és Susana - Danis Lídia - között nem lehet tetten érni olyan vonzalmat, amely csakis kettejükből, egyedi jellemükből fakadna, úgy sürgölődnek esküvőjükre készülve, vagy akár a cselszövényben, ahogy a nagy átlag tenné. És míg az úrnő és a komorna már-már barátnők, addig az úr és inasa idegenebbek egymásnak, az emlegetett múltbeli események ellenére. Ami megint csak a rendezői elemzés hiányosságaira mutat.

Komikus színpadi közhelyek elevenednek meg a mellékszerepekben. Idős hölgy - Pap Vera - ácsingózik ifjabb férfiúra, semmiből sem derül ki, hogy Marcelina a házvezetőnő. Savanyú úr - Iglódi István - kelletlenkedik, úgy fest, mintha Bartolo csak Marcelina ügyvédje lenne, s nem egykori szerelme, gyermekének atyja. Van még egy morgós kertész - Reviczky Gábor -, egy kissé lökött bíró - Fesztbaum Béla -, nemkülönben egy vérig sértett zenetanár és alkalmi írnok - Pindroch Csaba - és egy cserfes bakfis, Tornyi Ildikó. Rokonszenvünk azok felé hajlik, akiken érezni az elszánást, hogy a szabványos kereteket feszegessék. Akinek leginkább sikerül, az Varju Kálmán. Kinőtt már az apródkorból, semmi sem predesztinálná Querubin szerepére, sem az alkata, sem az arca. Hiába ondolálnák be a haját, festenének rózsás pírt az orcájára, ha nem volna képes temperamentumát kamaszos szelességre, csupa-vágy hevességre váltani, bájolgás nélkül is ifjonti bájt sugározni. Mármár ez a habzsoló életszeretet az, amelynek érzetét megőrizheti a nagyérdemű.

Akkor vissza a kályhához! Tartalom vagy szórakoztatás? (Persze, lehetne együtt a kettő.) Az utóbbinak most eminense Kamarás Iván, mert úgy mulattat, hogy egyedi változatossággal adja az öntelt macsót, ám minden szorongásával, esendőségével. Nem túloz (egy csöppet mégis: Almaviva bűnbánó perceiben), de nem is verejtékes a könnyedsége, a drámai színész görcseitől mentes. Alighanem a tartalmasabb értelmezésre szavazna a címszereplő Anger Zsolt. Amit sejteni a monológjából, annak eszmeiséget sugalló előadásából. Ám különben annyi minden nem "stimmel". Láttuk, kérdéses viszonya a gazdájához, jellegtelen a menyasszonyához, nem is ő a motorja a történteknek, s a többi. Ahogy e Figaro-alakítással, úgy vagyunk az egész színjátékkal, sőt: még "úgyabbul". Ez rendben, ez nincs rendben, ez valamelyest, ez semennyire sem, ez sem... Amikor bizonytalanul rakta le az alapokat a rendező, akkor szokott ilyen ingatag lenni egy előadás minősége. Hiába mutat látszatra határozottságot, csak az akaratos vehemenciája, hajszolt lendülete vezethet félre.

BOGÁCSI ERZSÉBET