Rendszeresen dolgozik, s ami még fontosabb, élvezettel, örömmel, és nem hagyja kedélyét semmiféle körülménytõl elrontani.

Egész életemben független voltam. Ezt a szabadságot élveztem mindig. Hogy ebben mennyi élvezet volt valójában, arról lehetne beszélni. Mivel tizenkét évig éltem külföldön, van összehasonlítási alapom. Pestet nem találom rossznak. Most sírunk, hogy az utak tele vannak gödrökkel? De jó, hogy vannak maszek galériák, hogy van KOGART. Én odajártam a hatvanas-hetvenes években, mármint az épület helyén álló villába, ahol fönt a VI. kerületi KISZ-bizottság, a pincében pedig a Fiatal Mûvészek Klubja volt. Most az egészet megvette egy bankár és kiállításokat rendez. Nem megyek oda még kiállításmegnyitókra sem, de ez a galéria és az üzemeltetése egy európai szintû dolog.

Itt sok minden megszűnt és sok minden lett. Megszűnt a Képcsarnok és megszűnt az akkori galériahálózat, amely az akkori művészek többségének megélhetést jelentett. Mert aki elvégezte a Főiskolát, akit fölvettek az Alapba, az nem halhatott éhen, attól vásároltak. Hogy most mások miből élnek és hogyan, azt nem tudom. Csak valószínűsítem, hogy sokan élnek jobban és sokan rosszabbul, mint én. Valójában itt egy üvegházban éltek a művészek. Ma mindenkinek menedzselnie kell magát, és csak az tud talpon maradni, aki el tudja magát adni. Nem elég a tehetség, értenie kell a píárhoz is.

Nagyon hiányoznak a művészeti közéletből a hajdani nagy tárlatok. A Műcsarnok fő feladata valójában az volt, hogy rendezzen tavaszi tárlatot, nyári tárlatot, őszi tárlatot, téli tárlatot. Ez azt jelentette, hogy ha odavittük a munkáinkat, akkor mindenki megnézhette, hogy hol tart a másik. Találkozhattunk a művekkel és találkozhattunk egymással is.

Ma már a Műcsarnoknak más a funkciója. Ez rendben van. Jöjjön ide a világ és jelentkezhessenek a fiatal kísérletezők. De fontos lenne az is, hogy az idősebb és régebb óta alkotók is helyet kapjanak valahol, ahol megmutatkozhatnak. Hiányzik a rendszeres kiállítás. Az akkori tárlatokon évtizedekig volt zsűri, aztán nem volt zsűri, de ez alkalmakkor mindenki a legjobb művét adhatta. Még ha kizsűrizték is, akkor is láthatta, mit csinál a másik. Számomra - ifjúként - nagy élmény volt, hogy a képem ott függött Barcsayé mellett. Fel tudtam mérni, hol tartok. Egyszer még valami elrettentésül kiállítást is rendeztek a kizsűrizett képekből. Ennek is nagy jelentősége volt. Ma nincs ez a nyilvánosság. Aki benne van valamilyen bagázsban, az érvényesül. Most nem egy bagázs van, hanem sok. Mindenki alakíthat egyet. Én kívül vagyok.

Bár kiállításokon nem vesz részt, jelen van a művészeti életben, alkotásaival csakúgy, mint személyiségével.

Engem ismernek, népszerű vagyok. Amikor 1963-ban elvégeztem a Főiskolát, akkor még avantgárdnak számítottam. Ha valaki abban az életkorban nem avantgárd, akkor kösse föl magát. Csak azóta az ember körülnézett a világban és sok mindent a helyére tett. Akkor happeningeket csináltunk, de most jóformán csak happeningek vannak. Fájlalom. Nehéz volt bejutni a Főiskolára. Ha valaki oda bejutott, akkor már valamit elért. Ha fölmentem azon a sok járástól kikopott lépcsőn, én meghatódtam. Te jó isten, itt Szinyei járt előttem. A folyosón jött velem szemben Bernáth Aurél és köszöntem: Jó napot mester, és ő mondta: Jó napot. Hogy egy nagy ember visszaköszönt, kitüntetve éreztem magam a pillanatért.

Ma Ön a mester. Nem hiányzik a tanítás?

Amikor még Bécsben éltem, Somogyi József volt a rektor, kérte, jöjjek haza, mert az én felkészültségemmel a Főiskolán kéne tanítanom. Mire elintéződött minden és hazajöttem, már nem ő volt a rektor és én nem kellettem. Nem tudok dörgölőzni. Egyszer valami műsorban Havas Henrikkel beszélgettem, és szóba került, hogy Káposztásmegyeren lakom egy panelben. Hitetlenkedett. Az autóm tizennégy éves. Ahhoz képest, amilyen népszerű vagyok, ezek szerény lehetőségek. A hetvenedik életévem alkalmából megszületett a monográfia rólam, s a szerkesztők szóltak, hogy kifelejtettem a Kossuth-díjamat. Nemhogy Kossuth-, de semmilyen díjam sincs. A tanítványaimnak vannak díjai, de nekem nem. Az kárpótol, hogy engem nagyon szeretnek.

Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a kultúráért is tettem eleget, amennyiben én alapítottam az Óbudai Festőiskolát. Nyolc éven keresztül remekül működött, egy fillért nem fogadtam el. Mindennap bementem tanítani, és akinek nem volt pénze festékre, annak én vettem. Szerveztem kiállításokat, amelyeket Bereczky Loránd, a Nemzeti Galéria főigazgatója nyitott meg. Elintéztem, hogy egyikük Bécsben járjon akadémiára. Vártam, hogy észreveszik és megköszönik a munkámat egy jutalomkönyvvel, vagy kézfogással. Nem történt meg. Abbahagytam. Hiányzik a tanítás, mert az Óbudai Festőiskolát azért szerveztem, hogy megmutassam, tudok tanítani. Örömmel mondhatom, mindenki a pályán van, aki ott indult.

Szerettük volna létrehozni az új Gresham-kört, mert az együttlét nagyon hiányzik. De akikkel létrehoztuk volna, azok nagyon hamar, szinte egy éven belül elmentek. Elmentek azok is, akik értették a műveimet: a Végváry Lajos, a Frank Janó, a Körner Éva. Nincs senki, aki a nyomukba lépne.

Meg kellene szervezni az országos, rendszeres tárlatokat, és aki nem adna be művet, az kizárná magát a művészeti közéletből. A galériák pedig csináljanak, amit akarnak, de a művészek egymás előtt is mérjék meg munkáikat. Ekkor kiderül majd, hogy mi a minőség és mi nem az. Most önbizalom kérdése sok minden. Pirulok, hogy mikkel, milyen semmikkel állnak a nyilvánosság elé. Az én ifjú koromban a szövetségben is csak az lehetett tag, akit fölvettek, akit javasoltak. Az én diplomámat még Bernáth Aurél írta alá! Most meg pénzkérdéssé degradálódott sok minden.

Amikor tanítottam, azt próbáltam megmagyarázni a növendékeknek, hogy elsősorban a szakmát kell alaposan elsajátítani. Ha kap az ember egy megrendelést, akkor ne okozzon gondot, hogy hogyan is csinálja meg azt. Nincs semmi baj, ha a művésznek megrendelést kell teljesíteni. Remekművek születtek megrendelésre. Jab van Eycknek Az Arnolfini házaspár című képénél a megrendelők azt is meghatározták, hogy a képen mi minden legyen rajta, például a kiskutya. És ő mégis zseniális képet festett. A tehetség egy dolog és a szakmai alaposság a másik. Ma rengeteg a dilettáns. Aki festeni akar, az ismerje a szakmát. Ez alapkövetelmény lenne. A szakma pedig megtanulható. A Főiskolán - bocsánat, egyetem - kitűnő képzést kapnak.

Milyen megrendelésekre számíthatnak a fiatalok?

Most? hát amilyenre befizetnek. Szerintem pedig rengeteg lehetőség lenne. Tele kellene festeni a várost. Rengeteg olyan tér van, ami követeli, hogy ott valami igazi látvány legyen. A jelenlegi vizuális igénytelenség átmeneti állapot. Túlélhető. A hivatalok számára is szégyen, hogy nincs a falon rendes kép. Rengeteg szálloda épül, s rengeteg a bank. Meg kéne adni a művészeknek ezt a lehetőséget. Tőlünk nyugatra már felismerték ezt. Másodpercek kérdése, hogy itt is képzett művészeknek adják a megbízásokat. A minőség rajtuk múlik. Ne hagyják magukat saját maguktól le- és eltéríteni.

Az interjút készítette:
JÓZSA ÁGNES