Helyzet persze mindig van. Jó vagy rossz, de van. Mondhatni, a helyzet maga a természetes létállapot. De helyzet van más értelemben is. Helyzet születhet önmagától, és generálhatják is. A színházi életben most éppen helyzet van, több éve elhúzódó - legalábbis ezt jelzik a struktúra megváltoztatását idõrõl idõre sürgetõ publicisztikai kirohanások s a nyomukban született alkotói memorandumok (memorandumák - mondanám legszívesebben), amelyek a színházi struktúra anomáliái mellett egy füst alatt rendbe tennék a színikritika s az ún. szaksajtó ügyét is. Ahogyan a Krétakör elõadása, a Feketeország végén az egyik színész összefoglalja mintegy a lehetséges értelmezési-értékelési verziókat, semmit sem bízva a véletlenre s okvetetlenkedõ, egyénieskedõ kritikusokra, úgy a kritikusképzés s a színikritikai orgánumok jövõje is a tervezetek része, ha egyelõre csak vázlatpontként is.

Pluralizmus és intolerancia

Időnként mi magunk is nekirugaszkodunk a vitának itt-ott a kritika (és nemcsak a színi-) állásáról, ami aztán többnyire nem vezet semmire. Nem mintha az efféle eszmecseréknek lehetne másnap "foganatosítható" eredménye, de jobbára a vitapartner álláspontjának megértése mint cél, sem érzékelhető. Ez a jelenség természetesen nem a - szűkebb területünknél maradva - színikritikával (és a színházi struktúrával) foglalkozó publicisztikai polémiák sajátja, és nem is a kritikusok személyiségéből fakadó specifikum - bár példák innen is hozhatók -; politikai, szellemi közéletünk egészére a mérhetetlen intolerancia jellemző, ami egy plurális társadalomban legalábbis elgondolkodtató.

Szűkül a tér. A demokrácia tere. Szavazni persze lehet, négyévente mindenképp, és olykor sűrűbben is, népszavazásokon például, meg közvélemény-kutatásokon. Ám mind kisebbnek látszik az igény a sokféleségre, vagy legalább többféleségre. A politikában nem a különböző világszemléletekből, nézőpontokból következő s ezért értelemszerűen egymástól eltérő megoldási javaslatok mérlegelése, a másként gondolkodók érveinek legalább meghallgatása a közös cél elérésének eszköze, mert mintha közös cél sem lenne. A deklarációk szintjén persze van, az ország jövője, a nép boldogulása stb., valójában azonban a politikában a célt tekintve ugyanolyan antagonisztikus az ellentét a pártok között, mint Karinthy szerint a férfi-nő viszonyban, ahol is a nő a férfit akarja, a férfi pedig a nőt. A pártok a saját hatalmukat akarják, azaz egymást legyőzni. A moralizálgató értelmiség pedig - mind gyakrabban zsigerileg érvelve, azaz hányingerre, hányásra hivatkozva tévében, nyomtatott sajtóban -, miközben látszólag magasabb rendűen gondolkodik, valójában ugyancsak nehezen tűri az övétől eltérő nézeteket, a másként gondolkodást, még a magát liberálisnak valló értelmiség is. Olykor a vitacikkek hangneme és "érvelési" technikája sem sokban különbözik az egyébként nagy előszeretettel ostorozott politikusok stílusától, csak éppen jobbára nem működik az önkontroll, ami jelezhetné ezt a kísérteties hasonlóságot.

Az általánosításban ezen a ponton azonban meg is állok - szükségképpen igazságtalansághoz, a részletek, az árnyalatok figyelmen kívül hagyásához vezet ugyanis. Ám a kritika helyzetéről (ezt az általánosítást is utolszor használom e helyt) gondolkodva nem árt tudomásul venni, hogy szűkebb területünk problémái aligha vizsgálhatók e társadalmi kontextustól - például a sajtó általános helyzetétől - függetlenül, a tágabb összefüggésekből kiragadva. Nyilván többekben ágaskodik az ellenvetés, hogy a szakkritika kérdésköre az más, mi köze annak a politikához és egyéb társadalmi összefüggésekhez, ám (nem szólva most az esztétikumban megragadható világszemlélet problémájáról) a lapstruktúra, a lapok finanszírozása például (amire a továbbiakban még kitérek) alapvetően meghatározza a folyóiratok lehetőségeit, miként a kapitalista tulajdonviszonyok is a napi- és hetilapok valamint az elektronikus média mozgásterét. S a sajátos versenyhelyzetben - mert nemcsak a piaci, de a támogatásokért folyó küzdelem is az - megnyilvánuló különböző szerkesztői magatartások, mentalitások is mutatnak némi hasonlóságot a közélet egyéb területein tapasztalható jelenségekkel.

E társadalmi beágyazottságnak vannak persze más, az előbbieket is meghatározó aspektusai. Ilyen mindenekelőtt a társadalmi megrendelés, ami a folyóiratok esetében elsődlegesen a finanszírozásban ölt testet, hiszen non profit szféráról van szó, amely reklámfelületként a relatíve alacsony példányszám miatt szinte elhanyagolható, illetve ilyen a mű és a valóság, a mű és az ihlető közeg (vagy nevezzük esztétikai iskolázottság szerint ahogy tetszik) viszonya. Magam nem hiszek az újságot nem olvasó, híreket nem hallgató, elefántcsonttoronyba húzódó - de csakis az ilyen - szakkritika értelmében, hiszen épp e meghatározó viszony érzékelésére, értelmezésére alkalmatlan: a lényeg, a műegész nélkül beszél a részletekről.

Már e néhány, a félreértések elkerülése végett szükségképpen hangsúlyozott megszorítás is jelzi, hogy a kritikáról, a magyar kritikaírásról beszélni úgy általában ugyanolyan értelmetlen, mint a színházról, a magyar színházról. Hiszen a magyar színház része a Katona József Színház és Kaposvár, vagy a Krétakör Színház és Pintér Béla társulata, meg a Vidám Színpad és a Mikroszkóp, vagy az Operett is; egy vidéki város egyetlen színháza egészen más feladatokkal, elvárásokkal szembesül, mint a tucatnyi budapesti teátrumok egyike, s ugyanígy: más feladatokkal és elvárásokkal szembesül egy napilap, és másokkal egy hetilap vagy egy szakfolyóirat kritikusa. Bármely típusú orgánumról legyen is szó, az egyetlen közös elvárás szakmailag a minőség lehet, s ebben azt hiszem, nincs is vita, mindenki jó, jobb minőségű kritikákat szeretne olvasni, kritikusként (a mundér becsülete végett), színházi emberként és "civil" nézőként egyaránt. Ám hogy mitől jó egy kritika, az már korántsem ilyen egyértelműen megválaszolható kérdés. Semmire sem vezetnek az olyanféle elemzések, amikor különböző típusú lapok egészen más funkciójú és terjedelmű írásai vettetnek össze; ebből csak egy értelmetlen hierarchia felállítása következhet (természetesen a napi- és hetilapok rovására), semmi más. A jó kritikával kapcsolatos elvárások megfogalmazása feltételez bizonyos műfajismereteket, s a kritika funkciójának tisztázását (ami némileg más egy napi- vagy hetilap és más egy folyóirat esetében), valamint a megszólítandó potenciális olvasóközönség (a szociológiában használatos csúnya kifejezéssel a "célközönség") behatárolását, természetesen nem valamiféle merev, kirekesztő attitűd jegyében, hanem az olvasói igények figyelembevételével. Ám amikor a lapokkal szembeni elvárásokról beszélünk, nem pusztán és talán nem is elsősorban az olvasókról van szó. A napi- és hetilapok esetében meghatározóak a tulajdonosi elvárások, ha nem is az egyes írások tartalmát, értékítéletét tekintve (ennyiben talán tényleg sikerült meghaladni a rendszerváltás előtti évtizedek gyakorlatát), de a szerkesztési elveket illetően mindenképp. Aminek súlyos következményei lehetnek az ilyen típusú orgánumoknál dolgozó kritikusok tevékenységére is, mind az írások tónusát, mind az elmélyültséget és a módszeres tájékoztatást illetően. Márpedig a kritika informatív, orientáló funkciója sem elhanyagolható. A probléma egzisztenciális vetületére még visszatérek, annyi azonban ide kívánkozik, hogy a laptulajdonosok nem tudom, mire alapozott vélelmei szerint a kultúra nem érdekli az embereket, ennek következtében a kulturális esemény nem hír, a színházi bemutatókról szóló beszámolók, kritikák esetlegesek. A napilapokban is érzékelhetően mind elszabadultabb a verseny a bulvárosodás terén, holott viszonylag könnyen belátható, hogy aki a bulvártónusra fogékony, az nem fog átszokni mondjuk a Blikkről a Népszabadságra akkor sem, ha utóbbi engedményeket tesz az úgynevezett tömegigényeknek. Külön elmélkedés tárgya lehetne, hogy a feltételezett tömegigény és annak kiszolgálása hogyan viszonyul a tyúk, illetve a tojás elsőbbségének problematikájához. Magam hajlok arra, hogy a tömegigényekre való hivatkozás jegyében zajló primitivizálódás az elektronikus és az írott médiában valójában a minél kevesebb - szellemi és anyagi - befektetéssel minél rövidebb idő alatt minél több hasznot kicsikarni elvének minél hatékonyabb érvényesülését szolgálja, aminek létjogosultsága a kapitalizmus viszonyai között nehezen megkérdőjelezhető. Ellenpróba pedig nincs, hiszen az hosszabb távon megtérülő és ekként igazolódó, tetemes anyagi és szellemi ráfordítást igényelne - ugyan kinek személyes érdeke ez. És akkor még nem beszéltünk a vásárlóerőről, amely alapvetően meghatározza az imént vázolt piaci versenyt, feltehetően az elektronikus médiumoknak kedvezve. És nem beszéltünk azokról a körülményekről, amelyek között például - saját területünkhöz visszakanyarodva - a színikritikusok többsége dolgozik, akik jobbára tanári, hivatalnoki, tudományos kutatói stb. főállás mellett (ha egyáltalán rendelkeznek ilyesmivel) szinte hobbiként (a honoráriumokat tekintve mindenképp) foglalkoznak színházzal, kritikaírással, s ha nem pusztán azt az egy-két előadást nézik meg havonta, amelyekről írást tudnak elhelyezni valamely lapban, hanem a tájékozódás végett akár tízet-húszat is, akkor jó esetben nullszaldósan zárják színikritikusként a hónapot. (És akkor még nem esett szó az egy-egy előadásért megtett vidéki utak költségvonzatairól és időigényéről - márpedig, mint tudjuk, az idő is pénz.)

Frusztráció minden szinten

A rendszerváltást követően, e kialakulóban lévő piaci viszonyok közepette megváltozott ugyan a művészet, így a színház helyzete is a társadalomban és ezzel együtt persze a kritikáé és a kritikusé is, ám - minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - nem a funkciója. A dialógus a nézővel a körülöttünk lévő világról nem vált fölöslegessé, csak lehetőségében nyíltabbá, egyszersmind a megvalósítást illetően bonyolultabbá. A kimondhatatlan megérzékítése, megfogalmazása a színház sajátos eszközeivel a rendszerváltás előtt viszonylag homogén közönséget feltételezett, amely jobbára a várakozásnak megfelelően reagált a színháziak "kacsintására" - visszakacsintott. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ezek az ún. összekacsintások, a politikum a vitathatatlan, zajos sikerek ellenére is csak akkor vált esztétikummá, amikor a közvetlen politikai "üzenet" egyetemes emberi kérdésfelvetésként, egy összefüggésrendszer részeként tudott megjelenni.) Ez, a társadalmi kérdésfelvetés egyneműségén alapuló alkalmi szövetség színpad és nézőtér között a rendszerváltással egy csapásra megbomlott; a korábban elhallgatott, elfojtott vagy nem is létezett érdek- és nézetkülönbségek ma egyszerre vannak jelen a nézőtéren, homogén reakció tehát aligha várható. A színházi együttlét lényege talán épp a "zavarkeltés" lehet, hogy pró és kontra nézőpontok egyszerre nemcsak megmutathatóak, de érzékletessé, átélhetővé is tehetők; hogy érzékek, érzelmek és intellektus egyszerre mozgósíthatók, szétzilálva vagy legalábbis megkérdőjelezve megcsontosodott beidegződéseket, előítéleteket. Ilyesmire csak a művészet képes...

A plurális gondolkodás legitimálódásával gyakorlatilag eltűnt a viszonyítási pont a kritikusok számára is, akik az említett "összekacsintós" nagy politikai játszma részesei voltak állítólag - vagy a színháziak, vagy a hatalom oldalán. Fenntartást ezzel kapcsolatban pusztán azért jelzek, mert jóllehet nyilván másfajta elvárások érvényesültek egy napilapnál, mint egy folyóiratnál, és másként jelentkeztek ezek az elvárások mondjuk az ötvenes években, mint a hetvenesekben, magam, pályakezdőként a nyolcvanas évek elején semmiféle pressziót nem érzékeltem a Kritika című folyóirat szerkesztőségében például a Csirkefejről írván, holott a bemutató körüli tiltások ma is hivatkozási alapként szolgálnak a múlt rendszer kultúrpolitikájának működését demonstrálandó. (A személyes tapasztalatok mint igazolások vagy cáfolatok jelentősége a történelem szempontjából nyilván elenyésző, mégis, az árnyaltabb gondolkodáshoz, ítéletalkotáshoz tán hozzásegíthetnek.)

A "kimondás" helyett ma a lényeglátásra való törekvéshez, a gondolkodáshoz szükségeltetik némi bátorság. Míg a rendszerváltás előtt arról folyt évekig meg-megújuló vita, hogy áru-e a kultúra - ami jelzi egyben a kultúra akkori privilegizált helyzetét -, a piacgazdaságról szerzett immár közvetlen tapasztalataink azt mutatják, hogy bár a kultúra áruvá lett, korántsem az érték (szellemi, művészi stb.) térül meg busásan a piacon. A fontosságtudatot tekintve tehát kétségtelenül frusztráltabb helyzetben lehet színházi alkotó, lapszerkesztő és kritikus, ha legalább a maga számára nem tisztázza, hogy a kimondás szabadságának e mindent elsöprő mámorában, illetve a sajátos "értékrendet" sugalló piaci viszonyok közepette mi a dolga.

A legfrusztráltabb helyzet minden bizonnyal a kritikusé, akinek különböző szinteken nap mint nap szembesülnie kell a kérdéssel, hogy ugyan kit érdekel, amit csinál. A rendszerváltás előtti "tudatformáló", értékítélő szerep nyilvánvalóan háttérbe szorult - az ennek következtében esetenként beállt szerepzavarról a "független", "önzetlen" kultúrpolitikai publicisztikáknak álcázott dühödt kirohanások tudósítanak. Az érintett művészek jobbára sértetten (és gyakran nem alaptalanul) utasítják el a bírálatot. Napilapok kritikusai sűrűn élhetik meg, hogy a féloldalas reklám bekerülése a kulturális oldalba fontosabb az általuk írott műénél. Lapszerkesztőként pályázatokon pénzért kuncsorogva pedig azzal szembesülhet az ember, hogy borzasztó nehéz a dolog nélkülözhetetlenségét bizonygatni, pláne, ha alkatilag idegen a lapszerkesztőtől az ilyesmi (olyannyira, hogy időnként még a lét értelmét is képes megkérdőjelezni). Másrészről viszont nyilvánvalóan kell némi "fontosságtudat" és nem csekély önbizalom ahhoz, hogy az ember kilépjen a nyilvánosság elé, ha nem is személyesen, mint a színész, de véleményének, gondolatainak közzétételével. Igaz, e téren is sokat változott a világ, hiszen az internet elterjedésével bárki megnyilvánulhat szélesebb közönség előtt, minden olyan korlát, illetve követelmény nélkül, ami azért jó esetben a szerkesztett orgánumoknál még érvényesül, bár a rendszerváltozást követően maga a szerkesztés is jelentősen átértelmeződött, részben éppen az internet, részben a pluralizmus térnyerésével.

Az a fajta jelentéstöbblet, koherencia, amely egy nyomtatott folyóiratban az egymás mellé kerülő szövegek sorrendjéből adódhat például, egy internetes orgánum esetében nem jöhet létre, hiszen nincs ilyenfajta kötött sorrendiség. (Amit persze a nyomtatott sajtó olvasójának sem muszáj követnie, az interneten szörföző befogadóhoz hasonlóan ő is szabadon csaponghat, de a lehetőség számára mindenesetre adott, hogy ne csak az egyes cikkekben közvetlenül megjelenő gondolatokat, hanem az azok együttese, egymásra hatása által közvetetten kifejezésre jutó szerkesztői gondolatot is értelmezze - feltéve, hogy van ilyen.)

Mentség vagy magyarázat?

Talán a megformáltság hiánya a legszembetűnőbb a kritikák többségében is. A mondatok, a közzétenni óhajtott gondolatok, a kritika egészének megkomponálására való törekvésé. Rég feledésbe merült, hogy a kritika irodalmi műfaj - s mint ilyen, ha úgy tetszik művészet; hogy műveléséhez íráskészség és érzékenység is szükségeltetik az analizáló, elemző készségen túl. Lehet persze szakiparosként űzni a mesterséget, ahogy a színházcsinálást vagy a filmkészítést is, és ezen a szinten tanítható-tanulható is, ám a talentum s a személyiség, a mondandó hiánya ugyanúgy megmutatkozik, mint bármely művészeti ág esetében. A mind gyakrabban használt szakíró titulus érzésem szerint épp ezt a problémát hivatott megkerülni. Mert mit is ír a szakíró, aki ezek szerint nem szaktudós, hiszen - esetünkben - nem színháztörténészként, -esztétaként stb. aposztrofáltatik, de nem is kritikusként. A tanulmány, tudományos értekezés publikációs követelményeinek feltehetően nem felel meg a produktuma (lábjegyzetelés, okadatolás, terminológiai problémák tisztázása stb. hiányának okán), ugyanakkor jobbára kevéssé érezhető benne az olvasó létének tételezése - a "szak-" mintha fosztóképzőként funkcionálna az író fogalmához ragasztva -, márpedig e nélkül aligha lehet közérdeklődésre számot tartani. Elképzelhető persze, hogy csak a kritikus fogalmához tapadó általános és mérhetetlen ellenszenv következtében, önvédelmi reakcióként terjed a szakíró mint meghatározás, ám tapasztalataim szerint egyben gyakran mentségként is a száraz, szó- és gondolatismétlésektől sem mentes, terjedelmi korlátokat nem ismerő fogalmazásmódra. A műfaj és terjedelem összefüggése által meghatározott formához mint korlátozott lehetőséghez való alkalmazkodni tudás az íráskészség egyik legfontosabb ismérve, mondhatni szakmai minimum. Írásszakmai minimum. Ám e tekintetben (mármint a szakmai minimum kérdésében) sincs - talán nem is lehet -, s ha lenne, sem érvényesülhetne szakmai konszenzus, és nemcsak a kritika területén, de a sajtó egészében sem.

Amikor a Való Világ című műsorból eredő ismertség okán szerződtetnek valakit újságírónak, műsorvezetőnek, akkor szakmai minimumról beszélni meglehetősen illuzórikus. A piacgazdaság lényege a verseny, s e versenyben cél és eszköz összefüggésének firtatása morális aspektusból, nem tűnik időszerűnek.

Takarékos problémakezelés

Amikor elvárásokról beszélünk, természetesen mindig az optimális helyzet a mértékadó, amitől azonban jobbára igen távoliak a realitások. Optimális esetben egy kritikai orgánum mint szellemi műhely működik, intellektuális találkahely virtuálisan és valóságosan is, ami a szerkesztő szemszögéből feltételez bizonyos infrastruktúrát (hosszú távon egy helyiséget, honoráriumfizetési képességet például, hogy csak a legszükségesebbeket említsük), a kritikus aspektusából olyan financiális hátteret, hogy példának okáért a színibírálat-írás ne nullszaldós tevékenység legyen jó esetben. A szellemi élet egészét tekintve pedig annyit jelent, hogy az adott kritikai orgánum egy a sok közül, egy fenntartandó, megőrzendő lehetőség a különbözőképpen való gondolkodásra, a nyilvános, akár indirekt polémiára.

Bárhonnan közelítünk is a felvetett problémához, a minőség, a társadalmi-politikai környezet, műfaji kérdések, szerkesztési elvek vagy éppen az identitástudat anomáliái felől, megkerülhetetlen összetevő a pénz, a finanszírozás mint a körülmények meghatározója - és meghatározottja. Igen, meghatározottja, hiszen a finanszírozás nem valamely istentől elrendelt, befolyásolhatatlan konstans - ahogyan pedig nagy előszeretettel állítják be -, hanem a különböző társadalmi érdekek egyeztetésének tárgya és eredménye. A különböző területek érdekérvényesítő képességének próbája és mutatója. A kultúra ebben az össztársadalmi érdekegyeztetésben szükségképpen hátrányos helyzetben van, lassan és szinte észrevétlenül megtérülő befektetésről lévén szó. S a spórolás e téren, úgy tűnik, nem pusztán anyagi - szellemileg is takarékos a problémakezelés. Az intézmények finanszírozása gyakorlatilag csupán az épületfenntartásra, az infrastruktúra működtetésére korlátozódik, az alaptevékenységet, amiért tulajdonképpen az intézményt fenntartják, már nem fedezi. A rendszerben gondolkodni képtelen logika inkább intézményeket szüntetne meg ahelyett, hogy a finanszírozás struktúráját, egészét gondolná végig. Azt például: rendjén van-e, hogy költségvetési intézmények ugyanazokon a pályázatokon kényszerülnek támogatásért folyamodni az alaptevékenységük anyagi feltételeinek megteremtéséért, mint az ún. struktúrán kívüli formációk. Hogy intézményi háttérrel rendelkező és gyakorlatilag infrastruktúra nélkül működő folyóiratok, társulatok stb. egyazon forrásból próbálnak funkcionálni. Hogy valóban lapok, színházak összevonásával, megszüntetésével, monopóliumok újraélesztésével kell-e megoldani a finanszírozási gondokat, vagy igenis ki kell harcolni a megfelelő financiális háttér biztosítását a sokféleség megnyilvánulási lehetőségeinek megtartása, fejlesztése érdekében.

A pénzhiány nem mentség semmire, legfeljebb magyarázat. Kiküszöbölése történhet a sokszínűség, a független, autonóm gondolkodás, alkotóközösségek rovására - a rendelkezésre álló források szűkített újraelosztásával -, és megvalósulhat a lehetőségek megőrzésével - feltéve, hogy ez a cél.

SZŰCS KATALIN ÁGNES