Pincében, padláson, sufniban és palotában. Színház, sõt, megkockáztatom, hogy JÓ színház - nemzeti és egyetemes, modern és klasszikus mindenütt létrejöhet, ahol van darab és játék (bár sokszor még az elsõ sem kell hozzá), de feltétlenül van tehetség és gondolat. Pajtában és garázsban, még a sokak által - teljes joggal - szidott "cukrásznõ építette" (Koltai) új Nemzeti Színházban is.

"Örömcsaládnak", amely attól érzi magát életében először karakterrel rendelkező nézőegyüttesnek, hogy van bátorsága szünetben otthagyni a világirodalom új felfogásban játszott, megunhatatlan remekét, a III. Richárdot, joga van csalódni, mérgelődni, a produkciónak tüntetően hátat fordítani, szószólóján keresztül nyilvánosan ítélkezni is. Hiszen a színházbarát család tagjai a leválthatatlan közönség részét képezik akkor is, amikor éppen felmondják a társulattal nem is olyan olcsó jegy által megkötött alkalmi szerződést. Nem tragédia, sőt biztató szimptóma, ha a tetszéstől függetlenül tapsoló, mindenkor kimérten udvarias hazai közönség körében néha akadnak leplezetlenül őszinte, olykor igazságtalan kritikusok is a nézőtéren.

Ezért (sem) kívánok vitába szállni a kiváló szerkesztő, Kőrösi P. József Erkölcstelen színház című, az Élet és Irodalom 2005. május 13-i számában közölt, nézői véleménynek álcázott, indulatos III. Richárd-kritikájával. (No meg azért, mert magam sem pártolom az általa kifogásolt "márványból öntött gipszkapun" belüli bulvárosodást. Csakhogy ezúttal a reflektorfénybe állított előadás, szerintem, más kategóriába tartozik.) Hiszem, hogy a Kőrösi által igen nagyra becsült, feledhetetlen előadásokkal rangot szerzett Valló Péter ezért a produkcióért több jó szót, elismerést, mint gáncsot érdemel. Személyes, nézői-kritikusi véleményem alátámasztására a Nemzeti Színház iránti pozitív elfogultsággal korántsem gyanúsítható Koltai Tamást idézem, aki szerint Vallónak "régóta ez a legjobb rendezése". (Élet és Irodalom, 2004. november l9.) Teljesítményét dicséri, hogy közel hozza, kortársivá bűvöli a shakespeare-i Nagy Mechanizmust, és lehetőséget teremt Kulka János számára a gonoszságban élvezetet találó nyomorék agresszor felkapaszkodásának és tombolásának végletes megjelenítésére. Az elszántság és a cinizmus belülről hitelesített, kíméletlen leleplezésére. A látványos, folyamatosan tobzódó színháztechnika, aminek működését valóban nem lehet nem szóvá tenni, szerintem nem az előadás ellenében, hanem annak érdekében hat. Eltávolít és kiemel, fokozza a történések inamizmusát, a látvány változatosságával és esztétikumával is értelmezi és gazdagítja a szó színházát.

De ha történetesen nem így lenne, ha az Erkölcstelen színház című publicisztika írójának akár igaza is lenne a látott előadás megsemmisítő kritikájában, és a Shakespeare-dráma nagynevű szereplői valóban csak felmondanák a klasszikus szöveget, mint ahogy a cikkíró olvasta hajdan - gondolom, gyermekei ágya szélén ülve - a háromkötetes Benedek Eleket, ha a szereplők, valamilyen általam nehezen elképzelhető módon "arctalanítanák" a színészt és a nézőt, akkor is vitatható a színház múltjára, jelenére és jövőjére kiterjesztett általánosítás. Az a nézői, szakmai gőg, amellyel - meglehet: látszólag? - egyetlen látott vagy bírált produkció alapján valaki kihajítja a színházkultúránk bőségszarujából a Nemzeti valamennyi produkcióját és magát az intézményt is.

A nézőnek és a kritikusnak még ahhoz is megvan a joga, hogy egyértelműen kudarcnak, vagy horribile dictu, akár "megalomániás szemfényvesztésnek" bélyegezze azt, amit annak lát vagy gyanít, különösen, ha érvekkel tudja alátámasztani ítéletét, de nem vitathatja el a művészi munkához való jogát és művészjövőjét egy félresikerült épületben dolgozó, népes, magától értetődően kiváló és közepes tagokból, színészekből álló együttesnek. Nem sugallhatja, és még kevésbé állíthatja, hogy a Nemzeti, úgy ahogy van, az általa "még néhány percig tisztelt" Jordán Tamással, Vallóval, Kulkával és Udvarossal együtt ártalmas, ízlés- és tudatromboló.

A vitát, hogy valóban szükségünk van-e a szubvencionált állami, fővárosi, önkormányzati színházak sorában egy önmagát nevében is minősítő nemzeti színházra, sok évvel ezelőtt több-kevesebb sikerrel (és minimális konszenzussal) lefolytattuk. Magam is azok közé tartoztam és tartozom, akik vallják: ha már az ország, erőforrásai átcsoportosításával, a társadalom erőfeszítésével nekiveselkedik egy ekkora beruházásnak, a Bán Ferenc tervezte, európai léptékkel is mérhető, korszerű belvárosi kulturcentrumra, egy épületként is a főváros rangját öregbítő, modern Nemzeti Színházra jóval nagyobb szükségünk lett volna, mint a Soroksári úti csicsás Schwajda-palotára. De ez a színház, megvalósulatlan álmaink otthonával ellentétben, sok pénzért felépült és van. Most már nemcsak a rajzasztalon és nem is kizárólag a periférián, hanem a Művészetek Palotája, a valóban célszerűen gyönyörű koncertterem és a modern műveknek stílszerű otthont kínáló Ludwig Múzeum tőszomszédságában. A kedvünk ellenére kialakított színházépület lehiggadt kortársak és kíváncsi utódok szemében végül is teátrumként annyit ér, amennyit a cirádás falak, otromba oszlopok és oda nem illő vízköpők ölelésében bemutatott előadások. Tehát hol többet, hol kevesebbet. De én szívből kívánom, hogy a jövő évad premierjei közül egyik se legyen értéktelenebb a Valló rendezte III. Richárdnál.

P. S. Persze ettől még Schilling Árpád Krétaköre is megérdemelne adóforintjainkból egy méltó, korszerű épületet, a Katona, a Radnóti vagy akár a beregszászi társulat is a mainál bőkezűbb támogatást. A multiplexbe illő, menedzser vezette, menedzserszínészekkel működtetett színházakat pedig tartsák el az abban kedvüket lelő, menedzserhez méltó szórakozásukért áldozni is hajlandó nézők.

FÖLDES ANNA