Bulgakov: A Mester és Margarita
Nemzeti Színház

Mihail Bulgakov regénye a világirodalom egyik legnagyobb mûve. Népszerûsége ma éppoly nagy, mint a hatvanas évek végén, amikor jóval születése után napvilágot látott egy szovjet irodalmi lapban. E tetszésindexnek csak egyik fokmérõje, hogy A Nagy Könyv versenyben is talpon maradt a legjobb száz között.

Szász János jó rendező, aki szívesen nyúl a klasszikusokhoz. Talán azért, mert a gondolkodók, a mélybe ásók közül való. És ezt nem csak szakmai elismerései bizonyítják.

László Zsolt hosszú ideje az egyik legjobb formában lévő negyvenes színész. Intellektusán úgy engedi át a ráosztott szerepeket, hogy azok kitapintható közelségbe kerüljenek.

Ha elfogadjuk ezt a három axiómát, akkor már az induláskor megvolt az esély arra, hogy figyelemre méltó előadás szülessék. De a képlet nem ilyen egyszerű. Még számtalan tényező játszik. Bulgakov regénye ugyanis attól is jó, hogy több szálon futó cselekményével megannyi értelmezésre kínál lehetőséget. Van, aki az 1930-as évek Moszkvájának szatirikus képét véli a dráma fő erényének. Mások a Pilátus-Jézus vonal filozofikusságát emelik ki. De az értelmezések között fő helyet foglal el a Mester és Margarita közötti csodák sorát kiváltó szerelem is. És akkor még szó sem esett a regényben fellelhető lét- és vallásfilozófiai vitákról, az értelmiségi menekülési útvonalakról, a regény bonyolult szimbólum- és csodarendszeréről.

Szabó Márta és László Zsolt | Fotó: Kaiser Ottó

Szász János irodalmi szakértője (Tompa Andrea) és dramaturgjai (Perczel Enikő és Kárpáti Péter) segítségével ezt a komplexitást kívánja megragadni. Jól szolgálja a célt Khell Zsolt a moszkvai metró egy állomását imitáló díszlete, mely egyszerre biztosít mélységet és perspektívát a cselekménynek (bár a színpad hátsó traktusába nyomott jeleneteknél a szövegértés problematikus). E plasztikus mélybe kényszerítés Margarita repülésekor szűnik meg, a boltívek felemelkednek, hogy átadják a helyüket a csodák birodalma - vagy a téren és időn kívüli állapot - fehérségének. Az ily módon kitáguló lét a rendező több színpadi megoldásával együtt egyszerre utal a műben feszegetett gondolatok egyetemességére és "az itt is vagyok, ott is vagyok, hol is vagyok" bizonytalanságára.

A hatást erősítik a színpad fölé helyezett képernyők is. Filmes eszközöket sokszor alkalmaznak manapság színpadjainkon, többek között a Nemzeti más előadásaiban is. Szász megoldásai azért jók, mert nemcsak a szándéka erős, hanem a megvalósítás is formátumos. A vetített képek két funkciót töltenek be. Egyfelől lehetővé teszik a történeten belül a térbeli repülést. Lihogyejevet (Papp Zoltán játssza) a moszkvai metróból kilépve egyenesen a Lágymányosi hídon láthatjuk viszont. Másfelől egy időben kerül látókörünkbe ugyanannak a színe és a fonákja. A színpadon lévő történésbe a bekamerázott "takarásból" lépnek be a szereplők, s van egy pillanat, amikor még a képernyőn hátulról látjuk azt, amit a valóságban elölről. A vizuális élmény ily módon filozófiai töltettel párosul.
Az áttűnések, az egymásba folyó cselekményszálak mellett a rendezés jól bánik a szimbólumokkal is. A tűz a maga pokoli vörösével szinte végig lobog, de más-más tartományban, s így különböző jelentést hordoz. Egy íróember számára semmi sem lehet fontosabb a kéziratánál. A mű egyszer fizikai valóságában jelenik meg, egyszer a mester ruhadarabjaként. Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor a Mester magával is hadakozva letépi az ingét, és elégeti. De a kézirat sosem ég el. S láss csodát, a kéziratot a tűzből sértetlenül emelik ki. Az ilyen és hasonló csodák végigkísérik Szász János rendezését. Ezek hol színpadiak, hiszen Woland, a mágus és famulusai a varieté színpadán a publikumot próbálják elkápráztatni, hol pedig a való életben megtörténők, mint a Mester és Margarita újbóli egymásra találása és megnyugvása. Ám a csodatevésekben - mint ahogy az előadás szinte minden pillanatában - is keveredik reália és irreália. Jó eszköz ennek képi megjelenítésére, hogy a tömeget (a moszkvai metrón utazókat, Woland báljának vendégeit vagy a színházi trükkök szereplőit) táncosok - a Közép-Európa Táncszínház és a Nemzeti Színház tánckara - formázzák. Horváth Csaba koreográfiája ugyanis elemel. A leghatásosabban a báli jelenetben, ahol a színpadi süllyesztőből emelkednek egy lépcsősor magasába, hogy Margarita fél lábon bukdácsolva, famulusi vezénylettel kiszolgálja őket.

E csúcspontok érdekében néhány jelenet feláldozódik. Legfőképpen a bibliaiak, mert dugába dől a rendezőnek az az elképzelése, hogy a szavak erejével hasson. A Nemzeti színpada továbbra sem alkalmas a sallangoktól letisztított, teoretikus vitákra, a csöndek kijátszására. Elnyeli az okos gondolatokat, letompítja a kivárásokat. Pilátus és Jézus történetébe akkor költözik élet, amikor egy másik szállal szimultán zajlik, és az felöltözteti. Ilyen például, amikor Margarita mint egy mágus, megteremtve az alkotás auráját, a kezét a Mester mögött tartva ösztönzi őt az írásra, s közben megelevenednek a papírra vetett szavak.

De áldozatul esik a regény több szereplője is Szász komplexitásra törekvésének. Feltűnnek, s azonmód el is tűnnek a játékból. Nincs történetük, nincs életük, legfeljebb hangulatjelentésre használatosak. Nem túl hálás színészi feladat.

Annál hangsúlyosabb az M és a W. A színpad fölött egy M betű (mintha csak a metró bejáratát) jelzi, hogy kiért is szól a játék. A Mesterért, akit László Zsolt érzékeny lelkületű, aszketikus gondolkodóvá formál, aki az őrült világ elől az elmegyógyintézetbe menekül. A színész időn és téren átlépve játssza el az alkotás gyötrelmét és gyönyörét, hogy elhasznált énje Margarita erejéből merítve jusson el a megnyugvásig. És Margaritáért is szól a játék, akit Szabó Márta harcos, nőies és mindent elsöprően szerető nőként ábrázol. Jelenléte elég súlyos ahhoz, hogy elhiggyük neki: képes a csodatevésre, és áldozatával meg tudja váltani szerelmét. És ez a csoda a báli jelenetben be is következik. A színésznő testi kínokba vetíti a lelkieket. Kiszolgáltatott énfeladás ez a néhány pillanat. És Wolandért is szól a játék. (A színházi jelenetben át is fordul "W"-be a színpadi monogram.) Blaskó Péter - aki korábban már volt Mester is - Wolandja lép át a leghamarabb egy más dimenzióba. Orosz akcentussal beszélő idegenből hamar átalakul világpolgárrá, aki nemcsak arra csodálkozik rá, hogy mennyit változott a város, hanem arra is kíváncsi, hogy vajon változott-e az emberek lelkülete is. Kísérőivel (Benedek Mari feketével játszó ruháiban) remek összhangban dolgozik. Talán azért, mert mindegyikük különleges egyéniség. Gazsó György Korovjovja gonoszkodó karmester, Mertz Tibor Azazellója önmagába feledkező pozőr, Csankó Zoltán Behemótja karmoló macskanő, Szalay Marianna Hellája pedig szenvtelen vérszívó. Minden megjelenésük egyszerre humoros és félelmetes. Hangoskodásukat ellenpontozzák a bibliai alakok: Benedek Miklós felelősséget hárító Pilátusa, Szarvas József elszenvedő Jézusa, Marton Róbert jóságos Mátéja.

Ebbe a bibliai képbe vonul be a művet befejező Mester és múzsája, Margarita. Eggyé válik a képzelet és a valóság, az alkotó és az alkotás. És ez, ha nem is az örökkévalóság, de mindenképpen a megnyugvás állapota. Egymástól távol, a fal mellett kuporgó, maguk elé meredő alakjukban csaknem az egész világ benne van. De Szász János Bulgakov-világa mindenképp.

CSIZNER ILDIKÓ