K. felébredve valami szokatlant és kellemetlent tapasztal. Én, belépve a jól ismert Kamrába, egy furcsa, idegen helyre kerülök. Meddig késik még Grubachné, a reggelivel? Merre lehet a ruhatár, és hol a büfé? K. két ismeretlen pofát talál a szomszéd szobában, akik igencsak otthonosan érzik magukat a lakásban. Az asztalra könyökölnek, tojást hengergetnek a kredencen, és fesztelenül, de ellentmondást nem tûrõen várnak. Õ, K. Jóska álmosan, kócos hajjal kitámolyog a szobájából, én pedig betájolom, hogy ez körülbelül a Kamra büféjével lehet egy vonalban az átrendezett színház hosszú, mély, csõ alakú játékterében, amely magában foglalja a színpadot, és a Kamra elõcsarnokát egészen a bejáratig.

K. József, nem tévedés, így hívják a főszereplőnket, mint mondjuk a tévéhíradóban a kitakart arcú gyanúsítottat. Avagy K(ovács?) Jóska az egyszeri ember Magyarországról. Josef K. nevének szellemes magyarítása tovább erősíti érzetünket, hogy ez az abszurd akárki-történet bármelyikünkkel megeshetne (és meg is esik, most éppen a Kamra megbolondított terében). Hiszen K.-val is csak egy kicsit fordul fel a világ történetünk reggelén, csak egy kicsit bolygatják meg kényelmes, nyugodt, rutinosra járatott hétköznapjait az őt letartóztatni jött urak, egyébiránt ugyanúgy élheti tovább az életét, mint addig. Ennek bizonyítékaként két kedves, a K.-val történő eseményeket a háttérből figyelő kollégája el is kíséri őt a bankba, nehogy véletlenül eszébe jusson valamit másképp csinálni, mint korábban. Hiába ragasztanak tehát rá chipet szigetelőszalaggal, hiába kamerázzák be a lakást (bár lehet, hogy az már kezdettől fogva így volt), hiába ütik, alázzák, hiába veszik semmibe. Mintha mi sem történt volna. Kötelességük volt, hogy szóljanak, le van tartóztatva, más irányú felvilágosításokat adni azonban nem dolguk. K.-val (Keresztes Tamás) a vizsgálóbíró is - akit az álmos, kócos Fekete Ernő játszik - vallatótisztekhez méltatlan türelemmel és szelíd agresszivitással bánik.

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ritkán látni az erőszak és brutalitás ilyen olajozottan működő színpadi ábrázolását, mint a Ledarálnakeltűntemben. Egy elektromos sokkolóvá átlényegült villanyborotvával könnyedén a padlóra lehet küldeni valakit, aki két perc múlva már aktív résztvevőjévé is válhat egy hasonló brutalitásnak. Jóska, mialatt ellenkezni próbál (és a saját bőrén érzi meg, hogy ez mennyire fölösleges), racionális magyarázatot keres a szokatlan eseményekre - a kollégái tréfálták meg születésnapja alkalmából? -, máris nyakig belemerült a történetbe. Ő maga fogja le az egyik kirendelt őrét, akinek - éppen K. panaszkodása miatt, büntetésből - egy mészáros-fogorvos, véres köpenyes büntetés-végrehajtó furkál (nem éppen fogászati műszernek tűnő) fúróval a szájában, hogy csak úgy potyognak a véres, húsos fogak kifelé. És nagyon is értjük, mert ugye mitől félnénk jobban, mint a - Maraton...-ból megidézett, távolról sem BIZTONSÁGOS? - fogorvostól.

De mielőtt azt hihetnénk, hogy egy jó kis reális-szürreális előadást látunk, az egyik őr szinte szteppelve, konferansziéként bejelenti, hogy akkor most következzék valami egészen más. Hirtelen két kabarétáncosnő jelenik meg a színen. Táncolnak, és a Chicagóból énekelnek. Kicsit karikírozott táncosnők ők: Rezes Judit és Szantner Anna, de ez a kabaréjelenet legalább annyira van komolyan gondolva - vagy éppen annyira nincs komolyan gondolva -, mint az eddigiek.

És ezzel el is jutottunk az előadás legfőbb szerkesztési elvéhez. Az "egy kis ilyen, egy kis olyan" típusú építkezésmódhoz. Bodó Viktor nem először él azzal az eszközzel, hogy erős elvárásokat ébreszt nézőjében, majd azoknak radikálisan ellene megy. A Motel krimiszálait lehetetlenség felfejteni, hiszen (a Mulholland Drive-hoz hasonlóan) egymásba gabalyodnak, megsokszorozódnak, vagy elvesznek. A Ledarálnakeltűntem esetében az első váltás után tisztában vagyunk azzal, hogy a realitás koherenciáját nem várhatjuk el az előadástól. Itt valamiféle ellenpontozó, logikával szembemenő, etűdszerű építkezésmódot látunk. A kafkai léthelyzetből jelen esetben egy színházi nyelv születik, egyfajta esetleges dramaturgia, amely mégis a szükségszerűség érzetét kelti. Bodóék vállaltan nem adaptációt készítenek, hanem kiindulópontként, ihletforrásként használják A pert, így problematikus lenne a regény és az előadás viszonyát vizsgálni. Ám a kafkai életérzés, az elveszettség, az érthetetlen misztikusság megteremtődik az előadásban azáltal, hogy a szereplők megfosztatnak az esetlegesen a realitásból következő motivációjuktól. Grubachné (Olsavszky Éva) szájon csókolja a letartóztatott K.-t, majd dalra fakad és charleston-lépésekkel kivonul a színről. Günstner kisasszony (Kiss Eszter), hogy a rejtett kamerákat kicselezze, hihetetlenül körmönfont módon átad egy levelet K.-nak, amiről aztán egyetlen szó sem esik többet az előadás során. És ebben a világban ez így is van rendjén.

A Ledarálnakeltűntem filmes eszközökkel él, egy különleges, stilizált színházi létformát teremtve meg ezzel: megmutatja magát a technikát. A gyorsított felvétellel a banki dolgozók egyre inkább felpörgő, valószerűtlenül serény munkáját érzékelteti, amit majd egy stroboszkóp bevetésével feszít a végletekig - egyszerre idézve meg a Fritz Lang, Chaplin vagy akár Terry Gilliam által is filmre álmodott falanszterszerű alkalmazotti létet. A vágások alkalmazása ugyanakkor szinte tapinthatóvá teszi a színházi anyagot. Nem először látunk filmes megoldásokat Bodó Viktortól. A Motel szerepcseréi, megkettőződései, tükrözései szintén látható filmes technikák segítségével jöttek létre.

A perspektivikusan hátranyúló tér is filmes áthallás, Orson Welles A perét idézi. Hátul, mélyen a KÖZPSZERV., a bíróság irodáját, folyosóját láthatjuk - így minden jelenet a bíróságban folytatódik. Minden a rendszer része, de hogy ki mit vezérel, az homályban marad. Az 1984-ből nagyon is ismerősek az ilyen típusú rövidítések, mint ahogy az előadás szinte minden eleme nagyon ismerős valahonnan - csak éppen egy kicsit máshogyan. Az innen-onnan összehordott elemek, kulturális utalások "szép" új világgá állnak össze a Ledarálnakeltűntemben.

Egy olyan horgászatra hív meg az előadás, amilyenre az egyik banktisztviselő próbálja elcsábítani a kollégáit, mondván: azt esszük, amit fogunk. A színészek lubickolnak a szerepeikben - rengeteg a jó szituáció, játéklehetőség -, látványosan élvezik a játékot. Rezes Judit meggyőzően adja a hivatalszolga nyálcsorgatóan erotikus feleségét, Szantner Anna pedig egy kis testi hibás ápolónő (hosszú, szexis köldökzsinórját büszkén mutogatja) szerepében is remekel. Ő és K. fickándoznak a köréjük fújt habtengerben, miközben az időnként a "víz" alól felbukkanó Nagy Ervin néha diszkréten levegőt vesz - már ahogy azt a mellúszás tempója diktálja. Szörfözöm az elém kerülő gegek, kabarészámok, horrorjelenetek között, mint K. a ledarálás után. Itt már semminek semmi értelme, tétje pedig ugyanannyi. A háttérben leütnek egy embert, az előtérben megjelenik egy ufo. Mindez rendkívül pontos ritmusban történik. Rend van a káoszban. Azt esszük, amit kihalászunk, legyen az akár Sziszifuszként egy szekrénnyel a hátán mászkáló hivatali szolga, vagy egy pillanatra oldalt feltűnő nyávogó rózsaszín macskafej. Mintha így lenne szükségszerű.

SEBŐK BORBÁLA