Odüsszeusz Tours
Örkény István Színház

Ha a mûsorfüzet képernyõkék fényképfelvételei nem tévesztenek meg bennünket, az elõadást létrehozó mûvészek görögországi turistaúton gyûjtöttek ihletet munkájukhoz. A mecenálás, szponzorálás örömteli kézfogásaitól eltekintve ez azért meglepõ, mert az Örkény István Színházban a nézõre váró "asszociatív chatelés" szövegforrásai közül Homérosz bankjába kell a legkevesebb szerzõi jogdíjat átutalni. Pontosabban: egy vasat sem kell. Nem pusztán a hatályos jogszabályok biztosítják a költségkímélést.

Ez a - részben és állítólag tényleg chatelés révén keletkezett - produkció cinky, eekr, zeek, továbbá Márai Sándor és Hamvas Béla (három név kukaccal, kettő kukac nélkül) teljesen ismeretlen, illetve meglehetősen ismert műveire épít inkább, a honorárium őket (vagy jogutódjaikat) illeti. Odüsszeusz csak kulissza; az antik mitológiából Homérosztól fenéken billentetten elkódorgott intellektuális hontalan, a nagy létkérdések egyszer-egyszer a cinizmushoz menekülő világcsavargója. Kortársi szövegkollázzsal van tehát dolgunk, mely a színház névadójának szellemét és egyes textusait idézi. Beszédes, hogy az Odüsszeusz nevű Pistit, ezt A Bolyongóba oltott, pöffös életű - jó Fórisunkra, a fő kulcskeresőre olyannyira hasonlító - pilótát az a Gálffi László játssza, aki egy kis sétaúttal odébb, a Vígben a Pisti... címszerepét is. A Pisti a vérzivatarbant a Vígszínház jelenlegi nekiveselkedése sem tudta annyira tönkretenni, hogy ne legyen sokkal jobb darab, mint a nem is darabnak íródott Odüsszeusz Tours - Gálffi azonban sokkal jobb Senkisem, mint amilyen Pisti. Az ő Ulyssese - vagy nevezzük akárhogy/sehogy - az az értelmiségi balfácán (a második és a harmadik évezred satujában), aki - elég szép szakmai, harci, férfiúi, média- és egyéb sikerektől övezetten - szétcsatangolta, gépmadarán szétszálldosta az életét, s pillanatnyilag itt ül a pácban: miként vonjon mérleget, s vonjon-e az elteltről, s mit kezdjen - Penelopéstül, vagy épp ellenkezőleg - a maradékkal. A valóságos, az érzelmi, a bölcseleti, az egzisztenciális otthontalanság világfájdalom nélkül telepszik rá Gálffi hol maszk-, hol báb-, hol arcszerűen karbantartott, kortalanul középkorú, gyűrött kamaszorcájára. A rengeteget forgó díszlet rengeteg kis járkálásra, furakodó, szökellő, bizonytalankodó ide-odára készteti a színészt, aki - attribútumától, a légi bőröndtől ritkán szabadulva - ki is aknázza a szerencsétlenkedés esélyeit: elég kicsi Odüsszeuszt ábrázol ahhoz, hogy görgős táskájába a róla szóló, kazalnyi világirodalmat, a civilizáció egész "Odüsszeusz-tradíciójának" könyvtárat megtöltő írásos, audiovizuális és egyéb lenyomatát beleképzeljük, bánatait pedig (Kirké? Penelopé? Egyik sem? Mindkettő? Valaki más? Nem is egy? - Örökké úton? Örökké röghöz? Siker-e a siker? Miért hősebbek más hősök? Miért nem segít a legfurfangosabbon a furfang? Stb., stb., stb.) ironizált közhelyességükben is eléggé súlyosaknak, a magunk bánataira rímelőeknek érezzük. Gálffinak a nesztelenség, a siklás, a kontúros elmosódottság évtizedek óta erőssége, specifikus sajátja a színpadon. Ennek a merengő, menekülő, megérkezve távozó alaknak egy változatát munkálja ki döntően a rendező, Kovalik Balázs koncipiálta előadás számára.

Dömötör András és Béres Ilona | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Bármennyire rokonszenvezik is az ember a Mácsai Pál vezette, s immár - annyi vita, méltatlan támadás, kérdőre vonás közepette - Örkény nevét viselő színház minőségi törekvéseivel, kultúraváltó elköteleződésével, műhelytevékenységével, azt nem állíthatja, hogy a repertoár tervezése erőssége lenne színházvezetésnek, dramaturgiának. Az önnön Madách Kamaraságától búcsúzó, Örkénységébe beletanuló együttes eddig többször választott rosszul, mint jól. Az Odüsszeusz Tours paramétereiben és játékmódjában egy csipetnyit a "nyitó" előadások egyikére, a Mi újság, múlt század? címűre emlékeztet. Egészében tarka, találékony, ám semmi esetre sem mély kavalkád érzetét ébreszti. Színészeket mozgósító, újraregulázó invenciója szerény. Az etűdökre bomló este valójában mit sem kamatozik. Nézhető; elnézhető. Keringél egy személy - O., U., X., sőt: K., mindegy -, hajó helyett a lég hajóján, repülőgépen, s labirintikus útja a "minek élünk?" dilemmájától a "minek szerelmeskedünk?" dilemmájáig verdes.

Antal Csaba díszletei a túlzott zsúfoltság benyomását az üveges átláthatóság dimenzióival, a felületekre vetülő képhártyákkal enyhítik. Kovalik sok ötletéhez társul az említett színhelyforgatás és szereplőjártatás. Amikor nincs ötlete, vagy a darabszerűség sehogy sem akar magától tovább lendülni, akkor ugyancsak forgat és jártat. A jelmeztervező Benedek Mari mindenkit alaposan felszerszámozott. Ebből a ruhatárból egy-egy vetkőzés is mulattatóan indulhat (és fárasztóvá, unalmassá válhat a rossz ritmusok és a kísértő repetíció miatt). A pilóta, a főfigura azzal rí ki, hogy ő nem rí ki. Uniformisos pasas.

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Béres Ilona a hűségének módozataival számos ellenérzésre és kétkedésre okot adó Penelopé tirádáiba, sóhajaiba öltözve, pislantásaiba és grimaszaiba sminkelve a felülemelkedés és kívülállás mestere (s ettől még igaz: pontosan a felülemelkedésre, kívülállásra nincs receptje senkinek; se annak, akire várnak, se annak, aki vár - puff neked, chat Godot-ja!), mégis azt kell hinnünk: a társulatok, melyeket mostani topszínészetének korszakában közreműködésével megajándékoz, egyre inkább nem csupán élnek, de vissza is élnek ezzel a csúcsformával. Békés Italát (Heléna) sokkal ritkábban szólítják tettre - talán ezért is az ő infantilis igehirdetése, szellemi akrobatikája meglepetésekben bővelkedőbb. Mácsai Pál lett Kirké. Ne firtassuk, miért, ne firtassuk, mennyi ebben Kovalik (és a színész) részéről az hommage, a fricska, a poentírozás. A hosszú hajú, magas sarkú, ál-alt/szoprán megjelenéssel, megszólalással szemben jómagam inkább - például - A filléres opera Kikiáltójában, e Penge Mackie II-ben csodálom a művészi átlényegülést. Kerekes Viktória (Athéné) semmit sem tagad meg az alig-alig elvont, testivé varázsolódni ugyancsak képtelen Kovalik-rendezéstől. Fáradozását viccek alkalmi honorálása kíséri, s nem mondható, hogy Dömötör András (Hermész), Gál Gabi (Szirén), Futó Balázs (Küklopsz), Ölveti Mátyás (Kentaur) ennél tovább - vagy néha csak idáig is... - jutna. Valahogy azt az ominózus kukacot nem sikerült kikunkorítani az egész elképzelésből és figuraformálásból, amelyet - a mitológiai alakok neve után - magam sem gyötrök elő mechanikus írógépemből. Eszesség és szakszerűség nyomaiban nincs hiány, Futó Balázs alkalmas zenét mixelt, Térey János konzultánsi jelenlétéből baj nem eredhetett, de...

De addig jó, amíg - az előadás kezdete előtt - a később nem mindig kezes, fölöslegesnek tetsző képernyőn Nikolaidu Szófia (Idegenvezető) szája be nem állt. Az a fesztelen, köznapi, rögtönzésszerű, s mégis oly tipikus kommunikáció, melyet ő a kis semmiségeknek áldozott, nem pörgött át az "asszociatív chatelés" ígérte, a nagyobb semmiségeket feltáró, új színházi - örkényszínházi - formanyelvbe.

TARJÁN TAMÁS