Du¹an Kovaèeviæ: A maratonfutók tiszteletkört futnak
Kaposvári Csiky Gergely Színház

Du¹an Kovaèeviæ neve hazánkban relatíve kevéssé ismert. Egyik-másik drámáját játszották ugyan színházaink, de átütõ sikert ezek nem arattak. A név így leginkább a híres Kusturica-film, az Underground miatt csenghet ismerõsen, amely filmnek Kovaèeviæ a forgatókönyvírója volt.

A Kaposvárott most bemutatott A maratonfutók tiszteletkört futnak címet viselő alkotás jóval az Underground előtt, a hetvenes évek elején született, szerzőjének első színpadi alkotásaként. Fekete humorban pácolt, vérfagyasztóan abszurd, nem különösebben mély történet, amely viszont sokat megelőlegezett az elkövetkező idők másként abszurd történéseiből.

Középpontjában a Topalovics dinasztia áll, amely hat generációra tekint vissza (a famíliaalapító legidősebb Topalovics épp a történet kezdetekor szenderül jobblétre). A Topalovicsok valamennyien férfiak - a nők így vagy úgy, de elhullottak mellőlük, a gyermekek mind fiúnak születtek. A kezdetektől fogva szélhámosságból tartják fenn magukat: koporsókészítő vállalkozásuk a módszeresen visszalopott koporsók okán prosperál. Az új idők azonban változásokat hoznak: a visszalopás gyakorlati feladatát végző üzletfelük nagyobb részesedést szeretne, ráadásul a család legifjabb sarja, Mirko nem kívánja ősei mesterségét folytatni; családalapításra és nagy utazásra készül szerelmével, Krisztinával. A családi érdek ezzel ellentétes, s a família addig mesterkedik, míg keresztülhúzzák a fiú számítását. Ám Mirko átformálása túlságosan is jól sikerül, s a történet vége eszelős vérfürdőbe torkollik.

Gyuricza István, Hunyadkürti György és Kovács Zsolt | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Kovačević darabjának leggyengébb pontja maga a sablonokból építkező, nem egészen konzekvensen felépített történet. Ennek hiányosságaiért azonban kárpótol a szituációk eredeti humora, az atmoszféra ereje, s maguk a színes figurák, amelyek a színészek többségének igazán jó játéklehetőséget kínálnak. A maratonfutók... előadásának sikere nagyrészt azon múlik, mennyire tölti ki a színészi személyiség e figurákat, hogyan teremti meg a színészi játék a történet sajátos közegét, hogyan sikerül humor és abszurditás közt olyan egyensúlyt teremteni, ami legalábbis érzékeltet valamit az akkor még csak sejtett, azóta megélt jövőnek a megjelenített abszurditásokat felülíró rémségeiből. Keszég László rendezése amennyire lehet, kerüli a "kusturicás" környezet kézenfekvő színre másolását; a kaposvári előadáson csak annyiban érződik a Kusturica-filmek hangulata, amennyiben a darab humorának sajátságai ezt megkövetelik, s amennyiben az segíti a potenciális befogadói asszociációkat. Valcz Gábor díszlete mobil, jól alakítható tér, mely tágas temetőt éppoly hatásosan idéz meg, mint zárt szobát. A berendezési tárgyak, a kellékek éppen egy fokkal színesebbek, csiricsárébbak annál, hogy hagyományosan realisztikus közegként értelmeződjenek. Egy kicsit elemelkedik a közeg a realitástól, s az előadást átszövő játékötletek egy része is e célt szolgálja. Nagyszerű például, ahogy a Topalovicsok kertjébe belépők mindegyike kapcsolatba keveredik egy néző által sosem látott kutyával; e kapcsolat persze szerepenként más és más, ám egyaránt következetesen végigvitt. Ráadásul e kapcsolat utal az emberi kapcsolatokra, barátságokra, ellentétekre is. Kontrasztokra építenek Ferencz Zsófia jelmezei is: Topalovicsék többnyire sötét tónusú, zárt ruhái jelentésesen térnek el mind a női szereplők könnyed, színes viseleteitől, mind a koporsórabló üzlettárs fehér felöltőjétől.

Rokonszenves sajátja Keszég László rendezésének, ahogy igyekszik komolyan venni és fontossá tenni a mű leginkább megoldatlan rétegét, a Mirko ámokfutó gyilkossá válásának katalizátorául szolgáló szerelmi sokszöget. Nem a sémák kézenfekvő karikírozását választja, sőt maga a csábítás sem annyira egyértelmű; nem szerelmi-baráti árulás, hanem inkább a körülmények következménye. A gyakorlatilag meg sem szólaló, csupán férfinevek kiejtésére képes Krisztina nem tűnik üresfejű, kacér libának: Pető Kata mimikája, gesztusai vívódásról, érzelmi bizonytalanságról, küszködésről tanúskodnak. Nyári Oszkár Pokol Gyenkája nem árulónak, hanem kedves, érzelmekre is képes sviháknak látszik, s Márton Eszter is következetesen játssza el a házvezetőnő, Olja ambivalens érzelmi kötődéseit. A méltánylandó színészi-rendezői igyekezet sem tudja azonban áttörni a közhelyeket, e szál Mirko tetteinek banális pszichológiai motivációjaként csüng az előadáson (ezen alighanem csak alapos átdolgozás segíthetne). Ami némiképp nehezíti a Mirkót játszó Nagy Viktor feladatát is, aki ugyan pontosan dolgozza ki az átalakulás fázisait, de igazán erőteljessé, lendületessé mindig a felmenőkkel közös jelenetekben válik játéka.

Ezekben a jelenetekben igazi örömszínházat láthatunk: szakmai képességek, színészi személyiség, humor, ízlés és mértéktartás ritka együttállását. A színészek elrajzolják ugyan a figurákat, de nem olyan mértékben, hogy teljesen eltávolítsák őket a reálszituációktól. Abszurd íze lesz így a jeleneteknek, de nem válnak súlytalanná, mert emlékeztetnek a közeg realitására. Miként a sziporkázó, végletes eszközöket is felhasználó színészi komédiázás is tévedhetetlenül az ízléshatárokon belül marad. A korból és a fizikai fogyatékosságokból eredő torzulások hangsúlyt kapnak ugyan, de soha nem bántóan téteknek nevetségessé. Hiszen az igazi torzulások nem kívül, hanem belül láthatóak. Hunyadkürti György tolószékben közlekedő, beszédképtelen Makszimilianja úgy "rosszalkodik", mint egy kisgyermek, ám a "rosszalkodások" tárgya és egyes gesztusok, mozdulatok nem az ártatlan gyermeket, hanem az egykori duhaj gazfickót idézik meg. Kovács Zsolt mint Akszentije mankókkal közlekedik, béna lábait utánozhatatlanul groteszk módon húzva maga után. Szellemileg teljesen ép: kiállhatatlan, önző, minden ravaszságra képes öregember, aki nehezen veszi tudomásul, hogy nem irányíthatja úgy családját, mint régen. Tiszteletet csak apja iránt érez, mindenki mást megvet, lenéz. Kovács Zsolt játéka azért frenetikusan mulatságos és hátborzongató egyszerre, mert a virtuóz módon elrajzolt, mindig derűt fakasztó mozgássorok mögött a súlyosan torzult jellemet is hatásosan mutatja meg. Gyuricza István kétséget sem hagy afelől, hogy Milutin apja fia. A jellemvonások hasonlóak, ám most ő irányítja a családot, többnyire az ő gógyija simítja el a veszélyes helyzeteket. A csaknem nyolcvan éves Milutin testileg is ép; Gyuricza így lendületes, energikus öreget játszhat, akinél az idő múlását inkább a mind gyakoribb zsémbelések jelzik. Éles váltásai hol a kedély hullámzását jelzik, hol a ravaszkodó taktikázás eszközei. Znamenák István Lakit felmenőinél kisebb formátumú férfinak mutatja, aki jelentős erőfeszítéseket tesz a családfői pozíció megszerzéséért. Próbál apjára és nagyapjára hasonlítani, rájuk figyelve ravaszkodik, s igyekszik Mirko útját is úgy egyengetni, ahogy azok egyengették az övét. Felmenőire csodálattal vegyes gyűlölettel tekint. A három színész a pozícióharc számos változatát, árnyalatát játssza el, láttatja görbe tükörben. A helyenként Nagy Viktorral, Hunyadkürti Györggyel és a koporsótolvaj társ szerepében egyértelműen kortárs attitűdöt színre hozó Sarkadi Kiss Jánossal kiegészülő együttesük a sötétebb, groteszk színek és a bohózati eszközökkel operáló színpadi humor tartalmas vegyítésével elsöprő erejű jeleneteket teremt. Nem pusztán az egyenetlen szöveg gyengéi feledtetnek, de többnyire a kortársi asszociációk igénye is zárójelbe kerül; a kaposvári A maratonfutók... nem a mondandó súlya, mélysége vagy a napjainkra vonatkoztatás fájdalma/öröme okán, hanem egyszerűen szakmai színvonalából adódóan jelentékeny előadás.

URBÁN BALÁZS