Luigi Pirandello: Így van, ha így tetszik
Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház
I.
A színhely: egy tartományi székhely a darab bemutatásának napjaiban (1917-ben), a városka tanácsosának szalonja. A mûfaji meghatározás: parabola.
Az első felvonásban a kisváros úri közönsége skandalumot kiált, mivel az újonnan érkezett kistisztviselő, Ponza úr családja nem fogadta a nála vizitelni akaró tanácsosnét s annak leányát. Egyébként is sok a furcsaság az ismeretlenek körül. Ponza úr és felesége egy ház legfelső emeletén laknak. Az asszony nem mozdul ki a lakásból. A saját anyjához sem megy el, s ami még furcsább, még az anya látogatását sem fogadja. Mindössze egy kosarat ereszt le, amelyben cédulákon üzeneteket küld egymásnak a két asszony. Froláné, az anya-anyós megmagyarázhatatlan módon külön él, jóllehet vejével jó viszonyban van, olyannyira hogy az napjában legalább egyszer meglátogatja.
A kisváros notabilitásai nem nyugszanak bele a rejtélybe. Feltétlenül magyarázatot akarnak.
Egy neves olasz kritikus bírósági tárgyalásként interpretálja Ponzáék megjelenését az úri szalonban, mely szinte kínzókamrává válik: először az anyós érkezik meg, aki mentegeti vejét, majd a vő, aki anyósa kímélését kéri a társaságtól. Mint mondja, második feleségével él, az első elpusztult a falujukat ért rettenetes földrengésben. (A földrengést mellékesen Pirandello a korabeli krónikákból vette.) Froláné beleőrült a csapásba, csak akkor nyugodott meg, amikor meglátta a második asszonyt, akit saját lányának hisz. Túláradó szeretetével azonban megnehezítené a nő életét, ezért a távolság. Ponza úr távoztával visszatér Froláné, aki előadja, hogy nem ő az őrült, hanem veje, aki máskülönben nagyon rendes, megbízható ember, jó tisztviselő, s igazán nem szeretné felizgatni őt. Szerencsétlenségének oka: olyannyira imádta feleségét, hogy azt egy időre el kellett távolítani otthonról. A feleség visszatérése óta azonban Ponza úr afelől van meggyőződve, hogy az asszony nem az első, hanem a második felesége.
|
Pirandello természetesen nem volna Pirandello, ha bármi is kiderülne: a lefátyolozott, titokzatos asszony mindkét szerepet vállalja: igen lakonikus szövege szerint ő a második feleség ugyan, de egyben Froláné lánya. A címnek megfelelően azt vallja, ő mindaz lehet, akinek mások képzelik. A darab rezonőre, Laudisi által végig képviselt teljes relativitás feloldhatatlan.
A lecsupaszított parabola szerepei modellek, s a cselekmény igen feszes szerkezete, a csattanó is a téziseknek rendelődik alá.
Évekkel ezelőtt Rómában láttam a darabot, az akkor már nagyon idős, nagy színésznő, Paola Borboni (Froláné) főszereplésével. (A maga korában igen rendhagyó módon lett a női főszereplő egy koros asszony.) A közönség szemlátomást élvezte az előadást, annak komikumát.
II.
A parabola lényege, a relativitás, a városka napjainkra kissé megszokottá vált kicsinyessége, a kérlelhetetlenségig menő hatalomvágy, a másság el nem viselése örökzöld kérdés maradt. Ez utóbbit hangsúlyozza előadásában a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház.
A parabolából ezúttal bulvárszínház lett, ami a rendezés szíve joga. (Úgy tűnik, ma többen próbálnak ilyen irányban indulni, megfigyelhető ilyen törekvés a Radnóti Színházban a IV. Henrik esetében is.) A mintegy felére rövidített szöveg előadása, bár nem egészen Pirandello, de kellemesen nézhető. A cselekményvezetés eredeti logikája a változtatások következtében szétesik, a szerepek struktúráját a rendezés átalakítja. A darabba új szerepek kerülnek, az eredetiek egy része pedig gyökeresen megváltozik. A szöveg megőrzi, sőt továbbviszi a kisvárosi pitiánerséget, a szórakoztatás eszköze, a túlfeszített karikírozás azonban megakadályozza az igazi feszültség létrejöttét. Az új darab megőrzi a polgári szalon középponti helyét, ki tudja, miért azonban nem városról, hanem faluról beszélnek benne. A kicsinyes hatalomvágy a végletekig fokozódik, már a látszatokra sem igazán ügyelnek. A korosodó polgármesterné ordítóan piros áttetsző ruhája, a vendégek ideges tikkjei mind az ordenáré kivagyiság kihegyezett jelképei. Dina, a polgármester lánya lázadó fiatal, almát rág, a papírszemetet a kanapé alá szórja.
Bessenyei Emma Frolánéja egyszerűségében is méltóságteljes alak, személyisége hiteles. Ponza (Szegezdi Róbert) karaktere eredetileg is kevésbé összetett, mint az anyósé, de ő is jól megfelel szerepének, a zaklatott, ideges, megalázott kishivatalnoknak. A vő és az anyós együttlakásáról beszélnek, nem értem, miért. Miért nem logikusabb az eredeti vád, mely szerint a férj olyannyira kisajátítja feleségét, hogy még annak anyját is kizárja a szűk családból? Ettől még megmaradna a vő és az anyós sajátos kapcsolatának titka.
Az előadásba bekerül egy szerelmi szál: Dina és a megfiatalított, csetlő-botló rendőrfőnök, Centurini viszonya. A tanácsos (itt "polgármester", Balogh Tamás) komikus figura. Dina (Tánczos Adrienn) nem úri liba, hanem éppenséggel ellenpontozza a többiek bárgyúságát. A polgármesteréken kívül mindössze egyetlen másik házaspár - Sirelliék: Szakács László és Ecsedi Erzsébet - képviseli a kisvárosi társadalmat, az ő szerepük viszont lényegesen megnövekedett, részben Laudisi (Farkas Ignác) rezonőr szerepének rovására, aki, miközben a cselekményt kívülről kommentálja, részt is vesz benne. Veszít kívülállása méltóságából, hiszen az átdolgozásban a fiatalok sorsának egyengetésére kényszerül.
A szerelmesek végül megszöknek. Ez a mozzanat nemcsak hogy dramaturgiailag ellentmond a konfliktus reménytelenül feloldhatatlan mivoltának, hanem a végkifejlet drámaiságát is csökkenti: a fiatalok akkor lépnek elő főszereplővé, amikor az eredeti családi hármasra kellene minden figyelmet koncentrálni. Sőt, a finálé nagy jeleneténél is hiányoznak. Ugyancsak nincs jelen a polgármester és felesége, az úri "közönség" tehát a minimumra redukálódik, s a csattanó lényegében elmarad.
Egy másik új cselekményszál, ami azonban végleg érthetetlen az előadásban, a szobalány alakja az eredeti inas helyett. A rendezés, a közönség örömére, a rendkívül bájos fiatal színésznő, Horváth Nóra számára szerepet, sorsot kreál. Furcsa, éneklő szövegeit sokáig nem lehet értelmezni, de aztán megtudjuk, hogy ő tulajdonképpen jobb sorsra érdemes arab lány, Marrakechből, aki törve, énekelve beszéli a nyelvet. Megértem, hogy kár lenne egy ilyen szép és kedves jelenségtől megfosztani a nézőt, de vajon miért fordulna elő arab szobalány az olasz faluban a XX. század elején, ami egyébként is ellenkezik az arab szokásokkal. Nem beszélve arról a dramaturgiai problémáról, hogy a lány szintén szegény Laudisi szerepét rombolja, aki alapvetően passzív karakter volna, ezúttal mégis ő lázítja, szólítja fel a lányt szépségének, fiatalságának felszabadítására, szintén a végkifejletről vonva el a figyelmet.
Az előadás végén hirtelen, minden motiváció nélkül egy vérbő olasz menyecske (vagy legalábbis ilyennek képzeljük) terem a színpadon, a mezítlábas (?!) Ponzáné. (Hol van már az eredeti parabola lefátyolozott, távoli, méltóságteljes asszonya?) Kellő temperamentummal előadja a szövegét, ráadásul a másik két családtag jelenlétében, hogy aztán érzékenyen (s ugyanakkor kissé groteszk módon) mindhárman egymásra omoljanak.
Íme a feloldás, mindenki örül, az előadás szinte jutalomjáték: egy társulaté, amelynek tagjai szemlátomást jól érzik magukat együtt, szívesen komédiáznak, kihasználják a kellemes szereplehetőségeket, amelyeket a produkciót rendezőként jegyző Sárdi Dórának és munkatársainak sikerült megteremteniük.
III.
Pirandello modernizálása feltétlenül aktuális, a komikus, sőt farce-jellegű elemeket érdemes korunk képére formázni. A pletykák, az egymásra nem figyelés, a mérhetetlen kicsinyesség jól karikírozható. A darabok szerkezete azonban, már csak a spekulatív elemek túlsúlya miatt is, szigorú belső logikára épül. Ezt a logikát, cselekmény és szerepek megfelelését, a társadalmi légkör hitelét kár lenne végleg elvetni.
FRIED ILONA
