Szakonyi Károly: Adáshiba
Gyõri Nemzeti Színház

Az Adáshiba népszerû darab, 1970-es õsbemutatója óta gyakran elõkerül; valamelyik színház mindig fölfedezi újra, és gondosan leporolja. Irodalmi szempontból a történet alapötlete valóban érdekes és gondolatébresztõ: a kispolgári Bódog család tagjai teljesen belemerülnek a televízió illúzióvilágába, így aztán nem veszik észre - még számos csodatétel ellenére sem -, hogy albérlõjük maga Jézus Krisztus. Majd legkisebb fiuk, Imrus, végsõ kétségbeesésében elszökik otthonról, a hazugságok világából - de még ez sem tûnik föl nekik.

Ugyanakkor Szakonyi Károly drámáját színre vinni ma már kényes vállalkozás, amely számos buktatót rejt magában - különösen akkor, ha valaki mindenáron ragaszkodik az eredeti szöveghez, ahogy azt a rendezőként debütáló színész, Forgács Péter teszi. Forgács nem kérdőjelezi meg az Adáshiba párbeszédeinek, jeleneteinek örökérvényét. Úgy találja, hogy változtatás nélkül is tökéletesen visszatükrözik korunk problémáit, ezért fölösleges mélyebben elemezni őket. Nem is ad hozzájuk semmiféle plusz jelentéstartalmat. Sőt, inkább elvesz belőlük, ugyanis az egész történetet meglehetősen egysíkú, könnyedén lekövethető példázattá alakítja.

Korcsmáros György

Ebben az előadásban minden kiszámítható. Nem tartogat a néző számára nagy meglepetéseket, váratlan fordulatokat. Kínos precizitással megtervez mindent, nehogy véletlenül továbbgondoljuk a problémákat, vagy kérdések szülessenek bennünk. Rögtön szembetűnik például, hogy Bódogék - egyébként rendezett - nappalijában a Jézust ábrázoló festmény ferdén lóg a falon. Nem nehéz rájönni: ennek később biztosan jelentősége lesz. Amikor a különös albérlő először kerül szóba (vagyis rögtön az első jelenetben), már azt is pontosan lehet tudni, miféle. És valóban: a sokat emlegetett Emberfi-Krisztus (Vándor Attila) belép, és szerényen igazgatni kezdi a képet, mintha csak rég elvesztett renoméját próbálná helyreállítani. Ha ez valóban ilyen egyszerű, akkor nincs más dolgunk, mint hátradőlni székünkben, és szépen kivárni, amíg levonják a megnyugtatóan egyértelmű tanulságot. Közben persze nevethetünk a groteszk helyzeteken, a kisszerű karaktereken: az örökké kicsinyesen civódó vagy múltba révedő Bódog házaspáron (Korcsmáros György és Mézes Violetta), az őket fiatalabb kiadásban pontosan visszatükröző Döncin és Sacin (Sárközy József és Szina Kinga), vagy a mozgássérült Szűcs úron (Koppány Zoltán), aki talán elképesztő bambaságába merevedett bele. De önmagunkon sohasem kacaghatunk. Ez a történet - minden ellenkező szándék ellenére - valahogy nem rólunk mesél; a gondos túlmagyarázás következtében egy távoli és lezárt múltdarabka csupán. Nem nyit felénk, nem hozzánk szól. Ezért hiányzik a mélyéről a valódi, keserű humor; a poénok csak felszínesen, szövegszinten működnek.

A rendező egyetlen dolgon változtat a darabhoz képest. Eredetileg nincs képdoboz a színpadon; a szerző instrukciója szerint a szereplők a mi arcunkat bámulják, mintha az lenne az éltető illúziók forrása. Forgács viszont ténylegesen elhelyez Bódogék elé egy televíziókészüléket, teljesen elhatárolja tőlünk Győri Gabi egyébként is túl konkrét (jelentésű) díszletét, és ezzel gyakorlatilag elvágja a kapcsolatot színész és néző, múlt és jelen között. Pedig a szereplők számára ez lenne az egyetlen lehetőség, hogy néha kilépjenek a konkrét szituációkból, kicsit belevonjanak minket a játékba, improvizáljanak, és így tegyék élővé az egyre egyhangúbbá váló tévénézős jeleneteket. Magát a színművet mindenképpen némi iróniával, távolságtartással kellene kezelniük, hiszen az túl van már a krisztusi koron. Problémafelvetései csak teljesen más megközelítésből lehetnek érvényesek.

Az adáshiba ugyanis ma már nem létező fogalom, csak nosztalgikus emlék. Pontosabban, ha nagyritkán előfordul, akkor sem okoz fölfordulást. A tévé csupán az egyik útvonal, amelyen elszökhetünk a valóság elől. Manapság nem jelent újdonságot, voltaképpen közöny tárgya ez is. Ha olykor-olykor elromlik, mindig akad helyette más, ami illúzióéhségünket csillapítja (egyben tovább növeli). Elég, ha az internetre gondolunk. Függők vagyunk, mint régen, de már soha nem érzünk hiányt. Minden pótolható, hiszen az információáramlás folyamatos. Minden oldalról körülvesz bennünket, mint börtönfal, vagy sűrű szövésű háló.

Az Adáshiba megírása óta fölnőtt generációnak már ez az alapélménye. Nem lázadhat föl oly módon, mint a Bódogék Imrusa; választásai nem "jó" és "rossz" közötti döntésről szólnak (így a legkisebb fiú csak halvány mesefigura marad, játssza Mesterházy Gyula vagy bárki más). Egyébként sem tud hová menekülni. A legtöbb, amit az emberibb élet érdekében tehet, hogy az információs szemétdombból megpróbálja kikapirgálni a széttöredezett kultúra apró morzsáit. Talán sikerülhet is: ha ugyan nem hiteti el magával, hogy a szemétdomb csodapalota.

Persze ezt a nemzedéket nem fenyegeti a veszély, hogy rabul ejti egy olyan előadás, amely semmiképpen sem az ő jelenéről szól. A győriek célközönsége saját múltját nézheti vissza a mindent megszépítő görbe tükörben. S közben nem veszi észre: a nosztalgia színháza éppen úgy az illúziók csapdájába csalja, mint a Bódog családot a televízió.

DARVAS GABRIELLA