Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek
Veszprémi Petõfi Színház - Latinovits Zoltán Játékszín

Rejtély, hogyan csúszhatott a veszprémi színház mûsorába Brecht színmûve. Az elõadás internetes ismertetõje szerint az alkotómûvészek érdeklõdése a "kiváló drámai szituációk"-ra szorítkozott, el is hagyták a brechti esztétikát. Bárhogy történt is, az ábrándos vezetõség és a társulat munkája egységesen igyekszik Brecht élettõl duzzadó világát semmitmondó színpadi történéssé zülleszteni.

A szecsuáni jólélek című előadás a Vidéki Színházak Találkozóján volt látható Budapesten, feltételezhetően mint a Veszprémi Petőfi Színház idei évadának kiemelkedő előadása. Az eredetileg a Latinovits Zoltán Játékszín kamaraterébe készült előadást a Thália Színház Új Stúdiója fogadta be. A két színpad nagyjából azonos paraméterekkel rendelkezik, talán az egyetlen eltérés, hogy a stúdió nézőtere nemcsak szemből, hanem két oldalról is határolja a játékteret. A díszlet Sen Te dohányos trafikjának belső enteriőrjét formálja: kínai írásjegyekkel jelölt zsákok és zacskók sorakoznak a polcokon és a polcoknak támasztva, sőt még felülről is zsákok lógnak. A díszlet mindkét felvonásban változatlan marad. Időnként a fények játéka érzékeltet más helyszínt is, de legtöbbször esetleges marad a világítás dramaturgiája. Például, amikor a három isten felbukkan Vangnál vagy Vang álmában, akkor a zsákok érthetően homályba burkolóznak, hiszen egy másik színhez tartoznak. Amikor viszont borbélyüzletéből Su-Fu az utcára lódítja Vangot, zavaró a teljes fényben pompázó asztalka és a dohányzacskóktól roskadozó polcok látványa. Ha viszont a helyszínek egybecsúsztatása a brechti elveket sajátosan követő térelrendezés, miért kell a vízárusnak cikcakk alakban rohangálnia takarásig és vissza, azt imitálva, hogy különböző házakban keres a három istennek éjjeli szállást? Utóbbi persze csak játékos feltevés, hiszen az előadás kétségen kívül minden mást inkább akar, mint brechti elveket követni.

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Korognai Károly rendezői értelmezésébe nem fértek bele a songok, az elidegenítő effektusok, sem a gesztikus játék, vagy mondjuk Brecht szellemisége. Nagy kár. Már az előadás ismertetője is idegenkedik a német írótól, meg is állapítja, hogy "Brecht darabjai magukon viselik a szerző színház-esztétikai kánonjának következményeit". Helyes észrevétel, de óvatosan hozzá lehetne fűzni, hogy Brecht darabjai ezektől a "következményektől" váltak világhírűvé. A "következmények" nem egyszerűen következmények, esetleg úgy is ki lehetne őket fejezni, mint az arisztotelészi dramaturgiát meghaladó újszerű kísérleteket, amelyek világszerte nagyszabású színházat eredményeztek. A veszprémi "műhely" számára mindez érdektelen. Veszprémben Brecht formai újításai egyenlőek a "cselekményvezetés hiányosságai"-val, a "történetek befejezetlenségé"-vel, vagy egyszerű "dalbetétek, amelyek sok esetben az operetthez hasonlóan megállítják a cselekményt". (Csak félve jegyzem meg, hogy az ismertető szerzője valószínűleg az operettről is téves prekoncepciókkal bír, de ez legyen más írás témája.) Jelen sorok írója mégsem azért sorolja ezeket a megállapításokat, mert "előítéletszerű elvárások"-kal közelítene az előadáshoz, ahogyan az ismertető állítja a magyarországi Brecht-előadások visszhangjáról. Nyilván másképp is hozzá lehet nyúlni Brecht darabjaihoz, nem csak Brecht intenciói szerint. Ehhez egyrészt nagyszabású és pontosan indokolt rendezői vízió kell, másrészt pedig a darab szellemiségén belül - hihetetlenül tág keretben, de mégis azon belül - kell maradni. A vízió azért nem jön létre, mert a piacgazdaság visszásságainak erőtlen felmutatása rendezői gondolatnak harmatos közhely, s ha ezt még Brecht ki is heverné valahogy, a halovány színészi játék már végzetesnek bizonyul. De a végső döfést mégis az előadás vége tartogatja, mely végkifejlet a darab szellemével teljesen ellentétes megoldást nyújt.

Brecht darabjának végére egy prológus van csatolva, ami az előadásban nem hangzik el (furcsa és érthetetlen, hogy az ismertető viszont feltünteti). Az eredeti cselekmény során, amikor a jó és rossz feletti ítélkezés morális paradoxona nyilvánvalóvá válik, az Istenek elhagyják a világot anélkül, hogy megoldást nyújtanának. A kérdést a fránya Brecht sem akarta megoldani, hanem a záró mondatokban áthárította nézőire az ítélkezést: "Tisztelt közönség, kulcsot te találj, / Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!". Ehhez képest az előadás happy enddel ér véget. Az Istenek a felfüggesztett zsákokból rizsesőt zúdítanak az emberekre, akik önfeledt, boldog mámorban fogadják az ajándékot. Ez olyan, mintha egy rendező a Hamlet Egérfogó-jelenetével azt bizonyítaná, hogy Claudius ártatlan. Ebéd utáni gondolatkísérletnek jó, de nem fér bele a darab világába.

Bár a színpadra vitel "nem klasszikus brechti előadást eredményez" - szabadkozik az ismertető -, a "drámaiságot szuggesztív színészi alakításokkal" segíti elő a produkció. Szuggesztivitáson nyilván a harsogó szövegmondást és a láthatóan pattanásig feszített színészi koncentrációt kell érteni. Szerencsésebb lenne, ha a túlfeszítettség a belső állapotra szorítkozna, nem pedig egzaltált önkifejezéssel terrorizálná a nézőteret. Koscsisák András Vang vízárus szerepében képtelen féken tartani az isteni látogatók keltette izgatottságát: tágra meredt szemmel és széles gesztusokkal, ordításig fokozott hangon retteg minden jelenetben. Hogy pontosan mitől, az nem derül ki. A Jang Szunt játszó Deme Róbert szuggesztivitása kidolgozott felsőtestében rejtőzhet, nem is tartja fontosnak, hogy bármit is csináljon azonkívül, hogy félmeztelenre vetkőzik, vagy ha éppen ing van rajta, legalábbis kigombolja. A szerepértelmezések jó része is félreértés. A legszembetűnőbb Kőrösi Csaba Lin To asztalosa, aki ravaszdi sompolygó módján kéri el a polcokért járó bérét Sen Tétől, holott éppen az lenne a lényeg, hogy a derék iparos nem rosszindulatú, hanem jogosan kéri járandóságát, s éppen ezért válhat ellentmondásossá, amikor Sui Ta mégsem fizeti ki. Kolti Helga Sui Taként karakteres férfit alakít meggyőző erővel, Sen Te alakjában viszont naiv fruskaként, egy őzgida üdeségével próbálja bejátszani a színpadot, sikertelenül. Érthetetlen, hogy Palásthy Bea Mi-Csü asszonya és Sui Ta közt miért feszül az elvarratlan erotikus töltet. Máté P. Gábor Su-Fu borbélya miért kötözi fel kenetes arccal Vang kezét pár perccel azután, hogy eltörte? Ha álszent, miért csak abban a jelenetben az? A kitartó színfalhasogatás közepette egyedül Keresztes Gábor alakítása értékelhető. Harmadik Istenének elmélázó butuska megjegyzései legalább néha derültséget csiholnak a bóbiskoló nézőtéren.

DEME LÁSZLÓ