Szép Ernõ: Patika
Pécsi Nemzeti Színház

A múlt század eleje kétségkívül kitüntetett jelentõséggel bír a magyar drámairodalom történetében: kivételes esztétikai értékû darabok éppúgy születtek, mint kivételes sikerûek, s nemegyszer fordult elõ, hogy a kivételes értékûek arattak kivételes sikert. Nem véletlen, hogy napjaink színháza is gyakran tûzi mûsorára a korszak reprezentáns darabjait, amelyek nagy része egy bizonyos szakmai szint felett csaknem elronthatatlan, megfelelõ szereposztás és rendezõi szakértelem esetén pedig a siker garantált. Ám a Patika nem tartozik az "elronthatatlan" darabok közé, sõt a korszak kiemelkedõ alkotásai közül talán a legtöbb dilemmát veti föl.

Részint erősen "színészigényes" mű; hatásos színreviteléhez a két főszereplőn túl tucatnyi markáns színpadi jelenléttel bíró, kevés szóból is autonóm karaktert formálni tudó aktorra van szükség. Meg kell teremteni a különleges (és felvonásonként eltérő) atmoszférát, teljesen másképpen, de feszesen ritmizálni az egyes felvonásokat, s kezdeni kell valamit azzal az éles minőségi különbséggel, amely az egyes részeket elválasztja. Hiszen az első két felvonás alapján a Patika a magyar dráma főművei közé tartozik; az első felvonás (miközben mindvégig eleven, mulatságos tud maradni) minden más darabnál keserűbb képet fest a vidéki értelmiség életcsődjéről, a második a magyar dráma talán legkülönlegesebb, legszebb, legszomorúbb kettőse. Ezzel szemben a harmadik felvonás széttartóan eklektikus, s noha konzekvensen bontja ki Balogh Kálmán sorsának teljes ellehetetlenülését, ezt részint a korábbiaknál sokkal erőtlenebbül teszi, részint az ambivalensen értelmezhető zárlat sokat visszavon a korábbi komor színekből.

Jelenet az elődásból

Mondhatnánk, a Patika előadása azon áll vagy bukik, hogy mindebből a bemutató mennyit old meg, ám szerencsére annyira gazdag a szöveg, hogy ha viszonylag sok problémával küzd is egy előadás, még akkor is lehetnek figyelemre méltó részértékei. Bizonyság erre a Pécsi Nemzeti Színház Béres Attila rendezte produkciója, amelynek legfontosabb erénye talán a színészi alakításokba fektetett munka. Érezhetően alaposan felépítettek az alakítások, a nagyobb íveket leírók éppúgy, mint a markáns gesztusokra redukáltak. Ez már az első felvonásban is kamatozik, ahol gondosan kidolgozott karakteralakítások láthatók: Vidákovics Szláven egy felsőbbrendű mosolyból, lezser tartásból, úri allűrből bontja ki a társaság fejének tekintett jegyző alakját, Fillár István erőteljes gesztusokkal ábrázolja a vadember pózait magára erőltető, az unalomtól meghasonlott Pap Ferkét, Lipics Zsolt súlyosan kedélybeteg, helyét nemigen lelő embernek mutatja a Patikust, Széll Horváth Lajos érzékletesen hozza a látszólag kiegyensúlyozott, belülről mégis ideges nyugtalanságtól fűtött Jóvér Janit, Rázga Miklós átélhetővé teszi az asztalhoz engedett, de lenézett zsidó bérlő kínját, Füsti Molnár Éva kedéllyel tölti meg a folyton fecsegő, önkontrollját vesztett Postamesterné alakját, az alig felismerhető Ottlik Ádám pedig ismerős gesztusokból, de sok színnel keveri ki a cigány Juki figuráját. Köles Ferenc fel tudja kelteni az érdeklődést Balogh Kálmán sorsa iránt, Stubendek Katalin pedig titokzatos, környezetéből kiemelkedő nőnek láttatja a Patikusnét. A ritmus azonban akadozik, a kép- és hangsúlyváltások nincsenek pontosan kidolgozva, az éppen nem beszélők túlságosan is háttérbe kerülnek, s nem érződik eléggé a céltalan tivornyák rituálé jellege, aminek következtében ezek szimbolikus volta is gyengül kissé. Mindennek persze oka az első felvonáshoz sehogyan sem illő stúdiószínházi tér is, amelyet a díszlettervező Pintér Réka ugyan igyekszik tágítani, többek közt azzal, hogy meglehetősen kevéssé felszereltnek láttatja a "kaszinót", ám így a játék elején a tér túlságosan is levegősnek hat, a felvonás végi "tömegjeleneteknél" pedig még így is túlzsúfolt marad. Az az élénk derültséget fakasztó ötlet, hogy a belső ajtóra is padokat illesztenek, így az azon kilépő Juki az ajtó szétnyitásával elválasztja egymástól a padon társalgókat, szellemes ugyan, de a maga abszurd voltában elválik a játék stílusától.

A második felvonás kétségkívül az előadás legsikerültebb része. Béres Attila itt sikeresebben teremt atmoszférát, az intim tér is illeszkedik a játékhoz, Köles Ferenc és Stubendek Katalin pedig finoman és plasztikusan bontja ki egy kapcsolat megszületésének lehetetlenségét. Köles tartózkodik a szélsőségektől, a harsányabb színektől, a lehetségesnél talán szűkebb skálán játszik, de azon igen meggyőzően: a tisztességes, ám életével mit kezdeni nem tudó, boldogtalanságát szemérmesen rejteni próbáló, majd a szeretett nőnek mégis meggyónó fiatalember portréját finom színekkel rajzolja ki. Nagymonológját konzekvensen építi fel; az érzelmeit titkoló férfi szinte maga is elcsodálkozik azon, hogy milyen gátakat szabadít fel benne az este. Stubendek Katalin pedig szinte észrevétlenül, mégis plasztikusan bontja ki a vidéki sivárságba már régen beletörődött asszony alakját, akit sok év után talán elragadnának érzései, ám villámgyorsan "észhez tér", s folytatja addigi életét. Stubendek kézenfekvő színészi eszközökkel dolgozik, jelenlétének, hallgatásának azonban súlya van, így érzékeltetni tudja: a második felvonásban nemcsak Kálmán, hanem az ő sorsa is megpecsételődik. A felvonás végét kevésbé értem: Lipics Zsolt Patikusa merev részegen, ordítozva, törve-zúzva érkezik haza, kiirtva ezzel a helyzet ambivalenciáját: ez a férfi teljesen nyilvánvalóan azért nem vesz észre semmit a korábban történtekből, mert nemhogy gondolkodni, de lépni is alig tud - nem pedig azért, mert semmit nem akar észrevenni. Ezzel a megoldással a rendező akarva vagy akaratlanul, de oldja a helyzet feszültségét, csökkenti a kilátástalanság súlyát.

A harmadik felvonás dilemmáit a pécsi előadás sem tudja megoldani. A rész elejének gyengébben, határozatlanabbul megírt párbeszédeit a korrekt színészi játék nem tudja erősebbé tenni, az álomjelenettel pedig Béres Attila keveset tud kezdeni. Redukálja a szereplők számát és szövegét, stílusában megemeli a jelenetet, de hogy mi a szerepe a dráma konstrukciójában ennek a képnek, az az előadásból nemigen derül ki. A rendező mintha nem is keresné annak lehetőségét, hogy plasztikusan kirajzolja az eszmények, ideák feladásának azt az érzelmi és gondolati ívét, amelyet a darab harmadik felvonása, ha kevésbé sikerülten is, de azért egyértelműen felépít. Erre látszik utalni az utolsó jelenet megoldása is. Ez persze a drámában is kompromisszum; maga Szép Ernő is sokat old az önfeladás gesztusán azzal, hogy Kati alakját kissé megemeli, s édeskés cselédromantikát kever a lesújtó laposladányi állóképbe. A rendezés viszont ráerősít erre az írói gesztusra: Kati nemhogy nem loncsos cseléd, de csaknem skatulyából kihúzott, szépséges leány, akinek Mészáros Sára bensőségesen finom játéka természetes bájt, kedvességet kölcsönöz. Nemigen lehet sajnálni azt a férfit, akihez ez a lány szerelmesen odakuporodik.

Egyenetlen, de rokonszenves előadás a pécsi Patika. Munka, rendezői és színészi igyekezet, kontroll és önkontroll érződik benne, ám szakmai döccenői mellett meg nem oldott problémákat és dilemmákat hagy maga után. Arról mindenesetre meggyőz, hogy Béres Attila és a társulat együttműködésének lehet perspektívája.

URBÁN BALÁZS