Peter Shaffer: Equus
Debreceni Csokonai Színház

Shaffer Equusa többnyire nem hagyja hidegen a színházbarátokat; noha többnyire ügyesen felépített, hatásvadász sikerdarabnak szokás tartani, aligha tagadható, hogy valóban hatásos elõadása felzaklathatja nézõjét. A kettõ természetesen nem zárja ki egymást; egy különösebb mélységek nélküli, "vulgárpszichológián" alapuló, de jól megkonstruált, a befogadói elvárásokkal ügyesen eljátszó, nehezen kiszámítható hatáselemekre és jelentékeny színészekre építõ szöveg elõadása magával ragadhatja a nézõt, ha az elõadás erényei adekvátak a darabbal. (Kamaszkorom meghatározó élményei közé tartozott mind a Pesti Színház elõadása, amelynek fõszerepeit Darvas Iván és Gálffi László játszották, mind Sidney Lumet Richard Burton fõszereplésével készült filmje.)

A debreceni előadást rendező Árkosi Árpád alapvető tévedése alighanem az, hogy olyan erényeket akar fakasztani a szövegből, amelyekkel az semmiképpen nem rendelkezik. Mintha az alkotói szándék annak bizonyítása lett volna, hogy Shaffer darabjából készíthető szépen lekerekített, kulturált, ízléses, cizellált produkció. Az Equus valóban játszható szépen, finoman, gondosan formálva, cizellálva is - csak így semmi értelme játszani, mivel éppen lényegét, a zsigerien erőteljes hatást veszti el. Ha ezt nem sejtettem volna magamtól is, Árkosi Árpád rendezése tökéletesen meggyőzött róla.

Már maga a térszerkezet is nehezen érthető. A Csík György által tervezett játéktér ugyanis egy hosszan elnyúló, keskeny, magasan megemelt, téglalap alakú sáv, amelyet a nézők két oldalról ülnek körül. A sáv egyik részét hagyományos fal és ajtó, a másikat egy átjárható, résekben gazdag fal zárja le (innen lépnek elő a múlt megidézett alakjai és a Ló, "akiről" még később lesz szó). Az erősen stilizált térbe viszont hagyományos berendezési tárgyak kerülnek, amelyek nagy erővel igyekeznek orvosi szobát, magánlakást vagy éppen kórtermet formázni. Nehezen érthető, hogy miért nem jelzésszerűbb a tér, ha úgyis különböző helyeket mintáz meg, s ha egyes mellékszereplők attribútumai ráadásul feltűnően és indokolatlanul jelzésszerűek (az istállótulajdonost alakító Miske László például lovaglópálcát suhintgatva érkezik látogatóba a pszichiáterhez). A színészi játék pszichológiai realista alapú, a múlt jeleneteinek megidézésekor azonban élesen stilizáltra vált: ilyenkor álarcos alakok lépnek színre, akiknek játékmódja érezhetően tetrálisabb, mint a jelen idejű jelenetekben, ahol álarc nélkül szerepelnek (a kivétel Jill, akinek csak múlt idejű jelenetei vannak, így a szerepet alakító Sallai Nóra - talán kompromisszumként? - festett arccal, de realisztikus tónusban játszik). Ironizálhatnék azon, hogy ezzel a megoldással Árkosi talán a múlt kísértő árnyait akarja megjeleníteni, de nem ez a baj, hanem az, hogy a rendező jelentést próbál keresni ott, ahol nyilvánvalóan felesleges, s ezzel a hatást zúzza szét. Mert ilyes stilizálást egyszerűen nem bír el a szöveg; rögvest érződik a megoldás "csináltsága", szebben fogalmazva teatralitása, amely éppen a feszültség ellen dolgozik.

Szente Vajk | Fotó: Máthé András

Árkosi más rendezői eszközökkel sem igyekszik feszültséget teremteni: a fény, a zene kezelése konvencionális, csak a dramaturgiailag legkézenfekvőbb változásokat jelzi. Nincs brutalitás, nincs vér, nincs meztelenség (mellesleg: egy ezeket kiváltó, következetesen kiépített jelrendszer sincs). Van viszont egy Ló, aki már az első emlékek felidézésekor - majd utána még jó néhányszor - megjelenik; a "szerepet" játszó Cservenák Vilmos ilyenkor artisztikusnak szánt mozgássorok végrehajtásával próbálkozik. A paripára igen hamar ráunó recenzens nehezen állja meg, hogy ne gondoljon arra, milyen hatása lehetne, ha csak a rémtett éjszakáját megidéző jelenetben tűnne fel (s addig csak a szereplők tekintetében lenne jelen). Merthogy a Shaffer által sokkolóan erős hatásúnak szánt utolsó jelenet (ahol a Jillel való sikertelenül végződő szeretkezést követően a mezítelen fiú megvakítja a lovakat, hogy leszámoljon a képzeletében mindent látó istenné növesztett Equusszal) a debreceni előadásban úgy néz ki, hogy a többé-kevésbé felöltözött Alan ágál, belép a már sokszor látott szimbólum-ló, s a szűk térben igyekeznek a korábbinál kevésbé artisztikusan mozogni egymás mellett. El lehet képzelni, hogy a jelenet milyen erős hatással bír...

A színészi alakítások nem változtatnak a helyzeten: korrekt, tisztes szakmai teljesítményeket láthatunk. Az epizódszerepek persze ennél többre nem is adnak lehetőséget, ám a két főszereplő esetében ez kevés. Mind Csikos Sándor, mind Szente Vajk játékából hiányzik a szenvedélyek, szenvedések átélten erőteljes, szuggesztív megjelenítése. Szente lelkiismeretesen építi fel a szerep ívét, pontosan jelöli ki a figura helyzetét a történet egyes fázisaiban, de voltaképpen a normális középhangok tartományában játszik a legszélsőségesebb jelenetekben is. A sérült személyiség vészes ingadozása a normális és az abnormális között éppúgy hiányzik játékából, mint az a vibrálás, feszültség, mely Alan Stranget optimális esetben színre lépése első pillanataitól körülveszi. Csikos Sándor pedig precízen és rutinosan játszik el egy férfiklimaxszal küszködő, magát szívesen sajnáltató, sármos és kedélyes értelmiségit - egy életcsődjére rádöbbenő, páciensénél is súlyosabb válságba kerülő pszichológus helyett.

Így aztán minden eredeti szín kivész az erejéből, hatásából kizsigerelt darabból. Kedélyes, korrekt, látványosan megkonstruált és teljesen hatástalan előadás a debreceni Equus.

URBÁN BALÁZS