Aligha lehet panaszunk a Budapesti Tavaszi Fesztivál után - legfeljebb az, hogy elmúlt, s lassanként vissza kell térni a régi kerékvágásba. A jubileumi (25.) rendezvénysorozat külön érdekességét a Mûvészetek Palotájában található új helyszínek adták: a Nemzeti Hangversenyterem és a Fesztivál Színház. Számolva a várható nagy érdeklõdéssel, felelõsségteljes mérlegelést igényelt, mely szereplõk, milyen mûsorok kerülhessenek ide. (Rossz döntés aligha születhet, legfeljebb több-kevesebb hiányérzetünk maradhat. Maradt is, amennyiben a közelmúlt hazai szimfonikus termése nem kapott reprezentatív megjelenési lehetõséget.)

A Fesztivál Színház bejárata március 17-én nyílt meg először, Monteverdi Orfeójának protokollközönsége előtt, ám másodikként már a BTF keretében adott helyet Orbán György kisoperája ősbemutatójának. Itt aratott olyan sikert a Budapesti Kamaraopera magyarországi bemutatója, Händel Semeléje, hogy május 31-én ismételten műsorra kell tűzni. Örvendetes, hogy Eötvös Péter A balkon című operája a szerző vezényelte magyarországi bemutató (április 3.) másnapján, miután a BTF véget ért, Kovács László vezényletével ismét színre került.

A Nemzeti Hangversenyterem már sokak számára ismerős lehetett, hiszen a január 8. óta tartó próbaüzem megannyi koncertjét élénk érdeklődés kísérte, s nemzeti ünnepünk előestéjén (igaz, tragikomikus körülmények között) megtörtént az ünnepélyes megnyitó is.

A BTF nyitókoncertjét a Budapesti Fesztiválzenekar adta Fischer Iván vezényletével, Midori szólójával. A zenekar gyakorlatának megfelelően, két nap egymásután hangzott el ugyanaz a műsor, mely része volt a bérleti sorozatoknak (hasonlóképp "dupláztak" egy héttel később). Koncertről koncertre (néha művenként) kamatoztatják elmélyülő helyismeretüket; a hangszercsoportok elhelyezése gondos akusztikai megtervezettségre vall. Érdekes, hogy Beethoven zenéje nem egykönnyen adja meg magát e teremnek; a színpadtól távol ülőkkel előfordulhat, hogy kívül rekednek azon a (mérhetetlen, ám az élő zenei élmény szempontjából elengedhetetlen) biológiai áramkörön, amely ideális esetben eggyé forrasztja az előadókat a közönséggel. Így történt akkor is, amikor Passacagliája után a IX. szimfóniát dirigálta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar élén Kobayashi Ken-Ichiro (március 24.).

A hazai közönség - joggal - úgy érezte, hogy új kincse, a muzsika új otthona speciális megmérettetésnek vettetik alá, amikor külföldi együttesek "tesztelik". Az Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino számára, Zubin Mehta vezényletével, indifferens volt az előadás színhelye. Megkockáztatom, az alkalom is. Számukra a budapesti vendégszereplés egy (a zeneakadémiai koncerttel: kettő) volt a külföldi turnék megannyi előadása közül. Ezúttal Beethoven VII. szimfóniája esett áldozatul a teremnek - hírek szerint másnap a Zeneakadémia nagytermének az V. szimfónia, s csak elmélkedhettünk azon, miért Brahms-szimfóniát tartogattak a második részre. Verdi-nyitány interpretációját mindig tanulságos olasz együttestől hallani, Puccini zenéjét nem kevésbé.

Nem okozott csalódást a hazai közönség érdeklődése a Chicagói Szimfonikus Zenekar koncertjei iránt sem. Az indokoltan borsos árat szívesen megfizették a külföldiek - s a magyarok is mélyen belenyúltak a zsebükbe, már csak azért is, mert ilyesmire nem egyhamar adódik lehetőségük... Gesztusértékűnek tekinthető, hogy a 80 éves Pierre Boulez vezényletével Bartók-estet adtak (március 31.), másnapra pedig hasonló csodát vártunk tőlük, mint a tavalyi BTF zárókoncertje volt (Mahler: IX. szimfónia - Mahler Ifjúsági Zenekar, Claudio Abbado). A világhírű világjáró zenekar számára korántsem jelenthetett pluszfeladatot a terem akusztikai viszonyaihoz való alkalmazkodás. Boulez azonban prezentációjával elsősorban reprezentált, s a produkció lehetőségét reprodukálásra használták. A Mahler-est, Daniel Barenboim vezényletével, hasonlíthatatlanul többet adott a közönségnek. Igaz, közben ott motoszkált bennem a Barenboimmal készült beszélgetéskötet (Kánon és ellenpont, Európa Könyvkiadó) ama megjegyzése, mely lényegi különbséget tesz a zenének és a zenéből élés között. Kimondja: neki ilyen szempontból egyedül a Staatskapelle Berlin zenekaránál nem volt hiányérzete. Pedig 1991-ben Barenboim követte a zeneigazgatói poszton azt a Georg Soltit, aki (a BTF hangversenykalauzának tájékoztatása szerint) több szaklap egybehangzó véleménye szerint Amerika első számú együttesévé fejlesztette a zenekart. Ám ha az átéltség hőfoka nem érte el azt az izzást, amit Barenboim (is) szívesen venne, módunk volt élőben gyönyörködni annak a sztárzenekarnak a hangzásvilágában, amelyért felvételei hallatán fenntartás nélkül rajongunk.

De nem csak az új helyszínek kínáltak vonzó programot. E sorok írójának a legnagyobb élményt Schiff András és az Európai Kamarazenekar március 19-i fellépése adta. A fennállása negyedszázados jubileumához közeledő, 15 ország mintegy 50 muzsikusából álló együttes - jóllehet, több lemezfelvételével rangos elismerést szerzett - hihetetlenül őszinte odaadással játszott a koncerten. Haydn zenéjének szerzett lelkes híveket a C-dúr (Medve) szimfónia sziporkázóan szellemes előadásával, visszaadta a rangját a kispályás szólisták által elcsépelt D-dúr zongoraversenynek - és koncentrált figyelemre késztette a Krisztus hét szava a keresztfán zenekari változatának hallgatóit a fülledt teremben. Leszögezhetjük: Schiff nem karmester (legalábbis a szó hagyományos értelmében) - annál inkább koordináló muzsikus, aki figyelmével (is) inspirálja mindenkori játékosait. Mert keze alatt nem munka, hanem zenélés, hangszerjáték folyik; márpedig a játékban - csakúgy mint a humorban - nem ismerünk tréfát... Boldog emberek közösségévé lényegült át a közönség, akik együtt részesültek a zene ajándékában. A felhőtlen légkörre mi sem jellemzőbb, mint hogy Schiff, aki köztudottan szenved a közönség zörejeitől-krákogásától, derűsen nyugtázta: a meglepetéseffektus oly jól sikerült a szimfónia fináléjában, hogy volt, aki közbetapsolt. "Sikerült a beugratás" - hirdette a széles mosoly. Szerencsére jutott csaknem telt ház a koncertszerű operaelőadásoknak is. Ismét Haydn: az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar, Fischer Ádám vezényletével április 2-án A lakatlan szigettel illusztrálta, hogy Haydn operaszerzőként is megérdemli a figyelmet. Kamatozott a szimfonikus művek ismerete a hangszeresek előadásában - a remek szólisták pedig (Lisa Larsson, Németh Judit, Lothar Odinius, Thomas Berau) a korabeli intonációs típusok ismeretében formálták elevenné a szereplőket. Méltán arattak nagy sikert, hasonlóképp a magyarországi bemutatóként felcsendülő Verdi-opera, az Alzira előadói. Amikor a dirigens Pál Tamás előrebocsátotta, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara életében először játszik operát, balsejtelem fogott el: mentegetőzés? Szerencsére kiderült, hogy épp ellenkezőleg, a szó legnemesebb értelmében: hatásvadászat. Mert rutinos operazenekarnak is becsületére vált volna, amit hallhattunk! Az ún. Verdi-zenekar elhelyezésben játszó főiskolások (tudom, sok próbával!) olyan atmoszférát biztosítottak, ahol a Nemzeti Énekkar és a szólisták érdekfeszítővé tudták tenni azt a cselekményt is, amellyel később aligha foglalkozott volna a komponista.

És még hosszasan sorjáznának a felidézésre méltó emlékek, olyan estekkel, mint az Amadinda Ütőegyüttesé (ahol nem annyira Bob Becker vendégszereplése adott okot örömre, inkább az az utánpótlást biztosító munka, amelynek eredményeképp zeneakadémista és szakközépiskolás ütőhangszeres növendékek is felléphettek ilyen rangos koncerten), vagy a Katona József Színházban rendezett EsterházykoncerT, a Trio Lignum közreműködésével.

Mindenképp említésre méltó az a többször megmutatkozó kooperálókészség, mely lehetővé teszi, hogy némely produkciók a BTF előtt vagy után is tovább élhessenek a társrendezés jóvoltából. Ilyen például a Magyar Állami Operaházzal közös Sosztakovics-opera (Kisvárosi Lady Macbeth). Külön öröm, hogy kihasználva a kerek számú évfordulót, a 80 esztendős Boulez összes zongoraműve megszólaltatásra került, szakmai program keretében, a Zeneakadémia Kistermében.

Feltöltekezhettünk egy időre - s máris várhatjuk a jövő tavaszi zenedömpinget, amikor is (a kerek számú évfordulóknak köszönhetően) Mozart és Bartók zenéje kerül a középpontba.

Fittler Katalin