Jordán Tamással József Attiláról

Mikor lettetek jóban József Attilával? Hiszen amikor arra kértelek, beszélgessünk róla, Attilaként emlegetted.

Hetvenötben kezdődött. Én 43-as vagyok, 49-ben kezdtem iskolába járni, ki lehet számítani tehát, hogy az ötvenes években tanították nekem a József Attilát úgy, ahogy azt az ötvenes években tanították. Aki tapasztalta, az tudja, hogy milyen volt ez, aki meg csak a történelmet ismeri, az el tudja képzelni, hogy milyen lehetett az a József Attila-kép. Nem lehetett megszeretni. Én nagyon nem is törtem össze magam, hogy megismerjem, megszeressem. Ilyen nagy történelmi távolságból bátran beszélhetek és bevallhatom, szégyenkezés nélkül, némi önkritikával és nagy sajnálattal, hogy nem szerettem, pontosabban egyáltalán nem ismertem, teljesen közömbös voltam. 75-ig nem volt hozzá közöm, azon túl, hogy a Kései siratót a felvételin elmondtam a Színművészetin. És akkor jött egy kivételes nagy szerencse, ami az életben mindig jó ritmusban szokott az ember segítségére sietni, hogy 75-ben, a 70. születésnapra a Televízió elhatározta, hogy csinál egy komoly, méltó megemlékezést József Attiláról. Edelényi János volt az operatőr és Fehér György a rendező - az ő nevük nagyon fontos, még fogom őket említeni. Ötször húsz percre tervezték a műsort, és mindössze három színészt kértek fel, de az egyik nem is volt igazán színész: Cserhalmi Anna, Latinovits Zoltán meg én, és két zenekar játszott, a Sebő meg a Kaláka. Edelényi Jancsi rendkívül érzékeny művész, nagyon sok köze van az én életemhez - a II. Richárd például. Engem kvázi fölfedeztek az Egyetemi Színpadon és nagyon sok mindent bíztak rám, messze megelőlegezve, fejlesztve a tudásomat. Ezek közé sorolom ezt a József Attila-műsort. Fehér Gyurit nem kell bemutatni, a szakmabeliek jól ismerik, nagyon sok ember rajongásig szerette, a munkái meg emlékezetesek. Tehát ez az alkotópáros irányította ezt a dolgot, és én akkor megismerkedtem a József Attila-versekkel. Miután hárman voltunk, ez azt jelenti, hogy mindenki nagyon sok verset kapott. És akkor az említett urak segítségével megismerkedtem valami egészen különleges dologgal, ami a versmondást illeti, mert addig én verset se nagyon mondtam. Szavalókör volt az Egyetemi Színpadon, szavalgattam, de nem preferáltam különösebben a versmondást. Egészen különleges volt, ahogy ezt a sok verset elkezdtük felmondani. Hogy hogyan nézett ki ez a munka - ma már ilyen nem lehetne. Mitől nem lehetne? Nem lehetne egyrészt hozzájutni egy 5-ször 20 perces versműsor felvételéhez. Ezt nem is lehet ma már elképzelni. Azt a válogatást sem lehet elképzelni, amelyik különleges műgonddal kereste ki azokat a verseket, amelyekből az a József Attila-kép adódik össze, amit az Edelényi meg a Fehér gondolt, amiben rengeteg fiatalkori vers volt. És talán itt van az egésznek a kulcsa, hogy egy olyan tartománnyal ismerkedtem meg, amit borzasztó vétek lett volna kihagyni, és ami természetesen megalapozta az egész viszonyt, az Attilázást is. Ma már a felvétel körülményei is elképzelhetetlenek. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy műterem úgy áll korlátlanul rendelkezésre, ahogy akkor, és ma már nincsen az a műszak sem, nincsenek azok az alázatos, odaadó, a szakmát minden porcikájában rajongásig szerető munkatársak, akiknek köszönhetően olyan miliő jöhetett létre, amiben nagyon jól lehetett alkotni, és ösztönző figyelmet kapott az ember nemcsak a rendezőtől, hanem mindenkitől. Egy verset tizennyolcszor is el lehetett mondani, ha nem voltunk vele megelégedve. És a legfontosabb eleme ennek az volt, hogy a kamera, amelyik egészen közel volt ugye, mert a Fehér is meg az Edelényi is nagyon szerette ezeket a rendkívüli közeliket - versekhez nem is lehet nagyon mást használni -, tehát a közel lévő kamera lencséje, az optika megszemélyesít. Úgy kellett elmondani a verset, mintha beszélgetnék vele. Tehát az a fajtaság, amit most már lehet ismerni, az tulajdonképpen az ő ösztönzésükre alakult ki. Nem kevés köze van természetesen a dologhoz József Attilának, akit nagyon könnyen lehet így mondani, mert ő beszélget. Elő kell venni a kötetét, és akkor az ember hallja talán - mindenkiben van egy belső hang -, hogy ez hogyan szólítja őt meg, ez az Attila - most már mondom így -, mert megszólítja az embert, és elkezd vele beszélgetni. Minden versben természetesen föl kell kutatni - és ez azóta is szabály -, hogy mi az én személyes mondandóm vele, és hogyha van, akkor azt nekem kell elmondani ezekkel a szavakkal. De hogyha én elmondom valakinek, és számíthatok a figyelmére, akkor azt úgy mondom el, ahogyan az bennem él, feltételezve, hogy befogadó lesz az, aki hallgatja. Ez egy végtelen intimitású közlést jelentett, és meghatározta a versekhez való alapvető viszonyomat. Tehát ők bátorítottak erre, bár talán volt bennem is erre hajlam, meg én magam is ilyen visszahúzódó, félénk gyerek voltam. A 75-ös évet alapul véve, akkor még a 25. Színház tagjaként szakmailag megbélyegezve, kiközösítve, vagy legalábbis mindenképpen gyanús figuraként, aki a margóról kezd befelé bukfencezni, sokak által nem szeretett fajtasággal - akár a színházat nézzük, akár ezt a versmondást -, tehát ez volt az alapja. Most olyan adalékot teszek a dologhoz, ami tán jelzi, hogy milyen gyökereket jelentett ez. Hogy a Latinovitscsal, ha nem is voltunk mindig egyszerre, de mégis csak egy műsorban szerepeltünk, természetesen felmerült, hogy hogyan kell ott verset mondani. A Levegőt! című vers kapcsán például éjjel 3-ig ittunk és arról beszélgettünk, csak arról, hogy a Levegőt! című verset hogyan kell mondani. Hogy szerinte ez a magyar tájleíró költészet - most az első versszakról beszélek - legszebb műremeke, tehát ennek megfelelő gondossággal, és kitettséggel és talán tempóban is érzékeltetve, szóval lassan kellene mondani, én meg éppen az ellenkezőjét gondoltam, hogy zaklatott lelkiállapotban történik ez a vers. De mindegy, hogy kinek van igaza, a lényeg az, hogy mekkora élmény - hát azért nekem is ő volt a színészkirály, és ő volt a versmondásban a megközelíthetetlen csúcs -, hogy alkalmam volt vele erről tárgyalni. De most - eltelt ugye harminc év azóta -, létezhet-e, teszem föl a kérdést, hogy valakivel elkezdünk éjjel 3-ig nemhogy egyetlen versről, de egyáltalán a versmondásról beszélgetni. És hogyha nemleges a válaszom, akkor bizonyára nem azért, mert én is 30 évvel idősebb lettem, hanem mert nem olyan a világ. El sem tudom képzelni, fiatalokat se, hogy vegyenek egy üveg bort és leüljenek ilyesmiről órákat beszélgetni, ahogy annak idején ez történt. Beültünk Latinovits szörnyűséges Trabantjába, nem lehetett kilátni az ablakon, mert tél volt, és belepte a dér meg a hó, és Latinovits be volt rúgva, ment mint az őrült, ismerte az utat, úgyhogy nem is nézett ki, aztán kitette a bort és ettünk valamit - hogy a Latinovits a másik szereplője, az nyilván erősen konzerválja ezt a történetet. Olyan tartósító anyag van benne az ő személyétől, amitől ez nem tud elromlani sohasem. De picikét talán érzékeltetni tudom ezzel is, milyen fontos volt az, hogy hogyan történnek ezek a versek, hogyan mondjuk őket, mit gondolunk róluk. Nem mondtam el olyan verset, amiről nem gondoltam azt, hogy nekem azzal személyes mondandóm van. Tök mindegy, hogy hogyan bányászom elő, ha nem sikerül előbányászni, akkor nem lehet elmondani. Ez egy aranyszabály volt, amit azóta is így gondolok. Ha találkozom most akár felolvasási szinten is költőkkel, nem nyugszom addig, amíg nem találok a versben valami személyeset. Mert ugye ehhez a közléshez az kell, hogy hiteles legyen. Ez nem technika, tehát nem egy formai elem, hogy az ember motyorászva mondja a verset, egy harmadik fülelő személy számára esetleg idegesítően, érthetetlenül, mert nem ez a cél. Épp ellenkezőleg, az a cél, hogy még intenzívebb legyen, amit mondok, és azt át tudjam adni. Tehát ez egy nagyon fontos lecke volt, megszemélyesíteni a verset, és ha már itt tartottam, akkor elkezdtem mániákusan kutatgatni ezeket a verseket, és a Sebővel való közeli nexus, amely már a 25. Színházban is volt, eredményezte az első estünket, amiről egyikünk se tudja pontosan, hogy mikor született, 77-ben, 78-ban vagy 80-ban, de mindenesetre több mint negyed százada. Mivel ennyire benne vagyunk az anyagban, olyan szerkezet jött létre, amelyik huszonöt éve működik, és megdönthetetlen érvényességű. Most a századik évfordulón különösen, de korábban is nagyon sok felé elvittük, és főleg fiataloknak. Mindenütt hatalmas sikert aratott ez az est. A Ferinek nagyon szépek a zenéi. Az egész egy monológ tulajdonképpen, amit ketten adunk elő, illetve azt szoktam mondani - mert mindig tartok egy kis bevezetőt ezekben a klubokban, ahol nagy örömünkre nagyon sok fiatal van -, hogy tulajdonképpen egy beszélgetés ennek a műfaja. Úgy beszélgetés, hogy a közönség nem szól hozzá, de ha írásban látunk ilyesmit, akkor az úgy néz ki, hogy valaki mond valamit, és a másiknak a figyelme, a jelenléte, talán az ösztönző tekintete három ponttal van följegyezve. Aztán megint az beszél, aki elkezdte, és akkor megint három pont jelzi a lankadatlan figyelmet. Tehát ilyen ez, amikor a közönség ott van, az a három pont a közönség által létrehozott aura, a nézők figyelme. Megcáfolhatatlan tény az is, hogy minden est, hiába volt már háromszáz, azért mindig más. Mert igazából ez valódi párbeszéd, a közönség jelenléte minket befolyásol. Látjuk a szemeket, látjuk a figyelmet, érezzük azt a csöndet - a színházi emberek tudják, hogy minden estnek van egy aurája, ami kialakul, akármilyen műfajról van szó -, és tulajdonképpen az válasz. Tehát kapunk egy választ, és akkor megint mondunk valamit. És ez a mondás szövegileg mindig ugyanaz, de lényegét illetően nagyon sok változáson megy keresztül. Ezt csak mi tudjuk pontosan, mivel itt nüanszokról van szó, de ezek nagyon jelentősek. A röviden föltett kérdésedet így tudom megválaszolni.

Olyan mértékű együttélés ez - most megpróbálom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant -, hogy egészen más, mint bármi, amit csinálunk. A Szabad ötletek jegyzéke is - ami egy külön téma ebben az egészben, de egy picit arra is érvényes, hogy - attól, hogy ilyen sokszor mondjuk, hogy nem akarunk vele semmi mást, mint saját magunkat újrafogalmazni a József Attila szavaival, és ez sikerül, ettől ez kilép abból a keretből, amiben az ilyen estek szoktak elhelyezkedni. A misére, liturgiára, szertartásra gondolok; mi megkönnyebbülünk, megtisztulunk, mintha egy gyónás lenne. Hihetetlen élmény az, hogy újra és újra az ő szavait használva megfürdetjük ezeket a gondolatokat a közönség figyelmében és a mi diszpozíciónkban, az aznap esti együttlétünkben. Olyan, mintha valami nagyon izgalmas társaság lenne, társas együttlét, vagy nagyon izgalmas társasjáték, közös tábortűz, közös éneklés - nem is tudom -, mert ebben nincs benne se munka, se előadás a szó megszokott értelmében, hanem valami egészen különleges egyórás együttlét. Tehát ez is ezt az Attilaságot illetve ezt a megszólítást teszi talán érthetővé és elfogadhatóvá.

A következő nagy találkozás tehát a már említett Szabad ötletek jegyzéke volt a Radnóti Színpadon.

Az is tulajdonképpen ebbe a körbe tartozik. Az úgy jött létre, hogy a Spindler (Spindler Béla) odaadta nekem ezt az anyagot Kaposváron. Amikor lementem Kaposvárra, akkor adta a tévé azt a nagyon nagy érdeklődést kiváltó József Attila összeállítást, amit a Fehér Gyuri rendezett, és ami nagyon nagyszabásúnak tűnt, ami fölrázta a közvéleményt. Gábor Miklóstól kaptam egy négyoldalas levelet, meg másoktól is, szóval annak hihetetlenül erős visszajelzése volt. Nyilván volt elutasítás is - azzal kevésbé találkoztam -, de egészen elrugaszkodott rajongó leveleket kaptam, amik úgy voltak dicsérő tartalmúak, hogy nem az volt a lényeg, hogy milyen jól mondok verset, hanem hogy milyen fantasztikus az ő találkozásuk valamivel. Természetesen nagy mértékben szólt az elismerés arról, amit gondoltak szakmailag, de még megrendítőbb volt a beszámolójuk arról, hogy ők mit éreztek és mit gondoltak a verseket hallva. A Spindler ezt a műsort látva elhozta a Szabad ötletek jegyzékét, hogy bizonyára érdekel, ha a József Attilával ilyen viszonyban vagyok. Ezt megírtam most a Premierbe is: mint egy filmet, olyan tűélesen látom magam előtt ezt a képet, ahogy ülök az öltözőben és egyfolytában lapozok. Tudniillik ez a szamizdat példány, ami közkézen forgott, úgy volt szedve, hogy minden oldalon 12-13 sor volt, nagyon rövid, két-három szavas sorok. Ezt csak azért mondom, mert nagyon gyorsan lehetett olvasni. Egyfolytában lapoztam, és ahogy haladtam a vége felé, annak ellenére, hogy szorongató a tartalma, meg elég sötét dolgok vannak benne, meg nyomasztó, mégis az egész rendkívül felszabadító hatással volt rám, mint egy gyónás, megkönnyebbülés, diadalmas öröm; kiegészült az a kép, amit őriztem József Attiláról. Nem pusztán nem mondott ellent neki, hanem gazdagabbá, árnyaltabbá tette. Amikor befejeztem, nagyon-nagyon boldog voltam, és úgy éreztem, hogy most ez nagyon jó nekem. És ez annyira neutrális volt, ennek az alapja, hogy azt gondoltam, ez mindenkire érvényes. Nyilván elfogult az ember. Én nem gondoltam, hogy ha bárkit megismertetek vele, az rólam szólna, és még az se biztos, hogy csak a József Attiláról szólna. Én magamra ismertem, jóllehet semmiféle analógia nincsen. Nekem még most is élnek a szüleim, egészségesek, és én nem voltam libapásztor, nem kellett nekem a nők elől bujkálni - tehát alig találok benne azonosságot az életrajzi adatokat és a tényeket illetően. De mérhetetlenül sok közösséget éreztem már korábban is, amikor a verseket, különösen a fiatalkori verseket megismertem; a hatalmas szeretetéhség, az az elesettség, azok a segélykérő, gyönyörű szépen megfogalmazott kiáltások, a vágy valami jóra, nemesre - tele van olyasmikkel, amik bennünk is vannak, teljesen függetlenül attól, hogy milyen életrajzi adatokkal rendelkezünk. Ezek lüktetően jelen vannak ebben. És később, amikor ezen már tűnődöztem, és a pszichiáterekkel meg az irodalmi szakmával is vita volt, hogy ezt szabad-e mondani vagy sem, hogy a nyilvánosságra tartozik-e vagy sem, bennem egyre erősebb volt az a meggyőződés, és nem egy tény ezt alá is támasztja, hogy a József Attila azzal az igénnyel írta ezt, hogy mások is fogják olvasni. Úgy van benne a foglalat is, amit a végén írt, hogy "az a szerencsétlen, aki ezeket írta" - és minősít. Nem tenné, és nem írna bele olyan durva obszcenitásokat is, amivel csak a Gyömrőit akarja meghökkenteni, hogy mások is lássák; természetesen ahány ember, pláne pszichiáter, annyiféle nézőpont. De én azt éreztem, hogy ezt nekem el akarja mondani. Gyömrői Edit kivitte magával Londonba ezt a füzetet, és amikor Vezér Erzsébet a hatvanas években nála járt, odaadta neki, hogy vigye haza, mert ő is azt gondolta, hogy ez közkincs. Végül is oda akarok kilyukadni, hogy amikor ezt a szöveget olvastam, és nagyon erős hatással volt rám, akkor azt gondoltam, hogy másokkal is meg kéne ismertetni. És nem is a József Attila miatt. Amikor a verseket mondom, akkor se azt gondolom, hogy azért mondom, hogy a József Attila népszerű legyen. Én arra gondolok, nekem mint színésznek az a dolgom, hogy a bennem lévő érzületeket átadjam másoknak, hogy azzal gazdagodjanak. Hogy speciel ez József Attila - az egy tény. Szentségtörésnek tűnik, rettenetesen sok közöm van hozzá, de mégse őt akarom népszerűsíteni. Ha már népszerűsíteni akarok valakit, akkor inkább magamat, mint őt. De még így se igaz. Népszerűsíteni akarok mindenféle gondolatot, amik komoly emócióval íródtak, én meg komoly emócióval vettem birtokba őket és komoly emóciókat szeretnék felkelteni velük. Ilyen értelemben ez bármilyen más szerep is lehet, de itt találhatóak a legnagyobb koncentrátumban, amiket annyira szeretek. Ez volt a Szabad ötletek jegyzékével is, és azt gondoltam, ezt meg kell ismertetni, de a formáját még nem tudtam megtalálni. Mindenesetre megtanultam, mert tudtam, hogy el fogom mondani. Ez nagy befektetés, mert nagyon nehéz egy ilyen szöveget megtanulni, amiben szabad asszociációs rendszerek működnek, de mégis megtanultam, mert tudtam, hogy arra majd szükségem lesz. A legjobb forma az volt - ezt is megírtam a Premierben -, hogy a kaposvári színészház konyhájába fölhívtam egyesével embereket, és akkor elmondtam. Volt egy üveg bor, és így halkan. Néha belenéztem a szövegbe, mert akkor még nem tudtam annyira, és mondtam, mondtam, mondtam - ez egy hihetetlenül erős dolog így, de nagyon szaporátlan. Pódiumról viszont akkor még sehogy se tudtam elképzelni, pina, picsa, fasz, segg, geci stb. - hogy ezeket hogy lehet elmondani úgy, hogy ne legyen megbotránkoztató. De még azoknak is megbotránkoztató, akik tulajdonképpen tolerálják ezt, meg ismerik. Mégis csak ütnek ezek a szavak, fegyver van a kezükben, olyan durva szavak. És akkor egyszer csak belém villant ez a szinkrontolmács berendezés. Amivel egész halkan lehet mondani - ez már konkrétan így volt a fejemben, ahogy aztán megtörtént. És akkor megint jött vágtatva a szerencse: Bálint Andrist akkor nevezték ki igazgatónak. Nagyon jó - ha nem a legjobb - barátok vagyunk, és ő tudta, hogy én ezt szeretném megcsinálni. Azt mondta, nosza. És akkor jött a második nagy menet ebben, tanács, meg minisztérium, meg elvtársak - szóval nem engedték. Tehát az nem lehetett, hogy a Szabad ötletek jegyzéke a Radnóti Színpadon menjen. De azt mondták, hogy na jó, Jordán nagyon sok József Attilát tud, akkor legyen egy József Attila-est, amiben elhangozhatnak a Szabad ötletekből is részletek. Picit meghúztuk ezt, beletettünk néhány verset, és akkor már eleget tettünk a formának. Bálint nem kapott érdemes művész díjat, pedig föl volt terjesztve, és így is nagy vitát váltott ki a dolog, de valahogyan lenyelték. Ezek a versek most már annyira beletartoznak, hogy szinte úgy érzem, oda íródtak. Több mint százötvenszer ment. Ez az est mindenképpen beletartozik - lehet, hogy az első helyen - az életművembe, ha majd így összegyűjtjük, mert annyira fontos. A személyes része pedig: erre még érvényesebben igaz, amit a Sebővel közös estünkről mondtam, hogy kicsit más, mint az estek általában. Hihetetlen adomány, hogy ez egy önálló est. Az öltöztető kikészíti a ruhát és elmegy, a díszletet berakják és elmegy a műszak. Ketten maradnak ott, tök üres színház - hihetetlenül rideg tud lenni a színház, amelyik tele van mindig élettel -, a portás köszön nekem, ott van egy asszisztens, aki a végéig persze nem vár, szóval ez a legnagyobb magány, és hihetetlenül nagy szükség van erre. A legfontosabb az volt, hogy érvényesen tudom-e én mondani ezt, mert itt is magamról beszélek természetesen. Megszólalnak-e azok az idegpályák, amelyeknek ilyenkor működésbe kell jönniük, hogy nem hazudok-e, nem kezdek-e el iparkodni, hogy hogyan mondjam. És akkor mindig kimentem a Margitszigetre, ott van egy József Attila-mellszobor, és ott mászkáltam legalább fél- vagy háromnegyed órát is. Néha belekezdtem a szövegbe, de nem a szöveg miatt mondtam, hanem az érzet miatt. Ott volt Attila, és akkor tűnődöztem, hogy most ő vajon egyetért-e. Olyan ez, mintha az ember bemenne egy templomba. Vagy a természettel való kontaktustartás is milyen erős hatás tud lenni. Nekem ez tulajdonképpen csak arra kellett, hogy minden mást onnan eltávolítsak, hogy csupaszon csak az legyen, ami ehhez az estéhez kell. És plusz ez a magányos színház - hihetetlen, elmesélhetetlen élmény mondani a közönségnek ezeket a szövegeket ilyen sokszor. Nekem nem kell praktikákat alkalmazni meg mesterkedni, mint máskor bármikor, hogy ez jó legyen; ez jó. És ha nem voltam éppen olyan jó formában, hogy ezeket a lehető legérzékletesebben tudjam elmondani, már ami a szakmai részét illeti, akkor csak mondani kellett a szöveget. Nem iparkodni, csak szóljon a szöveg. Olyan erős, hogy hat, és akkor egyszer csak itt is az a három pont, ami működik, egyszer csak érzem azt a hatást, és akkor megrendülök. Látok tekinteteket, bele tudok nézni szemekbe. Közvetve ilyen lelkekbe látó dolog ez, és akkor elkezd bennem is működni. Ha a színházban szövetség alakul ki - és ez alig lehet nagyon másként más műfajban - konkrétan emberek között, és nagyon erős lelki harmóniában vagyunk - nem tudom, hogy ők kicsodák, kicsit fellengzősen hangzik, de talán a lényeget mondom: ha az egész nem szól másról, csak arról, hogy az a tizenkét ember, akit most így számon tartok, és ők nem is tudnak egymásról, de egy hullámhosszon vagyunk, és valahogy úgy érezzük, hogy most mindent értünk a világból, akkor egy csodálatos egy óra történik. És már nem az, hogy azt mondják: na, milyen jól mondta. A lényeg az, sikerül-e azokat a gondolatokat másokban is megszólaltatni, tartják-e olyan fontosnak, mint én. Gondolják-e, hogy mennyire reménytelen, ha nem szeretjük egymást, ha ki vagyunk közösítve, ha nincs önbizalmunk; hogy ha mi sem bízunk másokban, akkor mennyire el vagyunk veszve, hogy milyen szükség van mindarra, ami ezekben a szövegekben benne van. És ha azt mondják tizenketten, hogy bizony, ezt így gondolom én is, akkor elröpül az idő, és amikor vége van, akkor tulajdonképpen azt érzem - és ez a legfelemelőbb ebben a magányos színházban -, mint amit az asztalos érezhet, amikor befejezett egy munkát. Nem gondolja, hogy ezért meg kell ünnepelni, hogy díjat kap, csak azt gondolja, hogy a világból eddig ez hiányzott, és ez most tökéletes csapolással, eresztékekkel benne van a világban.

Lejegyezte: Szűcs Katalin Ágnes