100. évfordulóján - jegyzetek Nem így akarták ezt. Jót akarhattak. Azt gondolták, hogy jól csinálják. S biztosan van olyan a felelõsök között, aki legszívesebben kifutna a világból, ha ez az április 11-e eszébe jut. De az sajnos nem elég ennek az eseménynek a feldolgozásához. Nézzük, mi is történt:

Kolti Helga, aki igazgatóként igen sok határon túli játékost szerződtetett színházához, elgondolta, milyen jó is lenne egy szavalóverseny, egy versünnep, mely határon inneni s határon túli színészeket hív egybe. Megkereste Kondor Katalint a rádióban, aki rábólintott, s aztán jelentős anyagi támogatást, és bizonyára egyéb segítséget is adott az ötlet megvalósításához. Később beszállt a Duna Televízió is. Egyéb támogatók kevesen voltak.

Jelentkezők annál többen. "Kétmillió lesz a fődíj!" - suttogták mindenfelé. Csak hivatásosok szállhattak ringbe, tehát azok, akik ezzel keresik a kenyerüket, vagy legalább papírjuk van arról, hogy ezzel is kereshetnék. Mindenféle műkedvelők és amatőrök eltanácsoltattak. A 258 jelentkezőből 195 magyarországi és 63 határon túli versenyző kezdte meg az elődöntőket a Magyar Rádió Márványtermében. A négy nap elmúltával negyvenen utaztak Veszprémbe.

A város igen kitett magáért. Már április elsejétől kezdve virrasztottak, filmeket néztek, kiállításokat nyitottak, verseket mondtak, bablevest, kappant és libasültet ettek, muzsikáltak és beszélgettek, sűrűn fölemlegetve Latinovits Zoltánt, aki hajdanán két évig dolgozott a város színházában. Szombaton és vasárnap ünneplőbe öltöztek és beültek a színházterembe, hogy meghallgassák a középdöntősök verseit.

Azok a szerkesztők, irodalmi munkatársak, színészek és rendezők, akik az előválogatást elvégezték, kész helyzet előtt álltak. Abból válogattak, amit fölkínáltak nékik. Bizonyára föl sem merült, hogy tanácsaikkal valamely irányba terelgessék a produkciókat. Isten ments! Felnőtt ember mindenki, gondolhatták, igazi színművészek, előadóművészek, felelősek magukért, menjenek tehát ki a reflektorfénybe, s vállalják, amit hoztak. Ugyan, ki merné ilyenkor megkockáztatni a módosító instrukció felelősségét? Pedig a vész jelei ekkor már meg kellett, hogy mutatkozzanak. Csak azt tudom elképzelni, hogy a nagy létszámú - társadalminak nevezett - zsűri minden tagja diplomatikus hallgatásba burkolózott, megrántotta a vállát vagy a szemöldökét, s hátradőlve hagyta, hogy a katasztrófa bekövetkezzék.

Ha meg nem így volt, hogy volt? Volt vajon legalább egy hős, aki keresztbefeküdt a készülő borzalmak előtt és azt mondta: "Állj! Ezt nem lehet!"? Lebeszélték? Megnyugtatták, hogy most már mindegy, hisz azonnal adás van? Vagy voltak jók kezdetben is, akik aztán - a zsűri ítélete folytán - ugyanúgy kiestek, mint a döntők legjobbjai?

Azért utaztam Veszprémbe, mert - a Katona József Színház verses estjeit kivéve - alig van jó emlékem a kortárs versmondók fölkészültségéről. A végighallgatott versmondó vizsgák inkább csak memoritergyakorlatoknak tűnnek, a televízió Verssor az utcazajban című sorozatában pedig tízből kilenc alkotás kitekert filmes furcsálkodás, és csak egy-egy kisfilm hagyja életben a verset. A Fodor Tamásokból, Máté Gáborokból meg kevés van. Azt reméltem, hogy egy ekkora ügy erős tanulságokkal jár majd. Így történt. Többen megrendültünk belé.

A vonat úgy ér be, hogy az első nap húsz fellépője már túl van a kötelező József Attila-verseken, közülük már csak a döntőbe jutottakat látom majd, a többiek pedig a szabadon választottakat mondják.

Horváth Pétert látom először, a rendezőt. Igen laza. Erőteljes. Nem fél. Minden formai megoldásra három ötlete is van, néha egyszerre próbálja megoldani mindegyiket. Úgy mondja A szegény kisgyermek panaszainak sorait, mintha önnön instrukcióit teljesítené boldogan. Habzó ötleteiben dúskálva, tiszta lélekkel, sírva bohóckodja végig a Kosztolányi-szövegeket. A közönség hálás, érzi, hogy valami történik. De hogy pontosan mi, nem kutatja.

Hunyadkürti György jön, kalappal, dekoratív hosszú bőrkabátjába öltözötten. Illyés Gyula Bartókját mondja. Nagyon lent kezd, nem hallható, de indulatos. Az történik, ami oly sokszor megesik, amikor színész mond verset: helyzetet épít, szerepbe lép. Elképzel egy egyszeri találkozást a mesterrel, s aprólékosan és fantáziával kidolgozott, technikailag agyoncsipkézett politikai monológot mond. Vagyis inkább tirádát, hiszen nem a nyilvános gondolkodás, hanem maga a kiállás lényeges számára. Apró jelekkel minősíti az alkalmat, önmagát, minket, a vers közben megtörik, elfelejtődik, részei nem támasztják meg egymást, s nem is fejeződik be igazán.

Kolozsi Kilián Örkény-szöveget választ, arról beszél, hogy mi a groteszk. Jó hang, természetes erő, még fodrai is vannak a megszólalásnak, de jelentős, átadható gondolati örömei nincsenek. Még beszél odafönt, de távolodik közben.

Menszátor Héresz Attila. Ady vers hangzik: Haj, gyerekek címmel. Kis latinovitsos szorítás, még a szemösszehúzás is megvan néha, de az erősen pattanó "t" a 7-8. sorra már elvész. Azt érzem, úgy tesz, mintha gondolkodna. S közben érzi önnön nagy formátumát. De nem szólít meg, önmagával van elfoglalva. Utánérzésnek tűnik mindez, jelentős önértékeléssel.

Pálfai Péter cirkuszi bumsztrarát füttyög, már a függöny mögött. Piros bohócorrát hol le, hol fölvéve, Karinthyt mond, érzelmesen. Meg sem próbálkozik mással, szerepet visel, játszik. Nem is rosszul. Énekelve távozik.

P. Nagy Gabi a klasszikus iskola képviselője. Hosszú ősz haj, elegáns fekete ruha, hosszú, piros sál. Nagy László: Seb a cédruson. Tágas, deklamáló stílus. De a verset mondja, nem mást (!). Ez itt ritkaságszámba megy.

Simó Éva. Nagy László: József Attila. Súlyos vállalás. Kifelé figyelő, mindenáron szépet mutató-kereső, osztályfőnöki stíl. Nem sikerül megemelni a súlyt. Nehéz az, nagyon.

Szauter Dominika a fiatalokat képviseli. Egy mostanában fölkapott, naplóbejegyzés (hogy ne mondjam: blog) értékű Rakovszky Zsuzsa-írást versnek tartva, s abból mégis monológot csinálva panaszolja el a megfáradt házassági bajokat. Színházat játszik.

Váta Lóránd Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez szóló sorait használja egy csillogni akaró, üres mutatványhoz. Izgága "álbeolvasás", kifordítom-befordítom bravúroskodás, iróniát tettető hepciáskodás, szereplés, szereplés, szereplés. Miről van szó? Egy igen tehetséges színész tökéletesen eltévedt akció közben gondolatilag, lelkileg, technikailag. Füttyögve tapsol a közönség. Összeszorul a gyomrom.

Virág Tibor az előadóművészi iskolát képviseli. Kiemelkedően iskolázott hang, alapvetően tiszta tagolás. De kicsit adysra sikeredik ez a Pilinszky-vers. Az Apokrif menet közben kiüresedik, nem érezni, hogy ki beszél itt. Vasárnap

József Attila-versekkel folytatódik a megméretés: Bácskai János mondja a Hazámat. Fehér ingben, nyersszín tarisznyába akasztott jobb kézzel áll elő, s valamiért muszáj figyelni rá. De az a herrenő akarás, ami mögött végül is nem mutatkozik elegendő személyes közlőerő, nem elég a fölszálláshoz. Pedig érezhető személyes fájdalom köti a műhöz.

 

Bálint Márta. Keserű nekifohászkodás. Izzóan indulatos, szorít, kemény, s nem lehet elhessegetni az állandó érzést, hogy tulajdonképpen nem azzal foglalkozik, amit mond.

Csikos Sándor. Eszmélet. Majdnem megvan. Majdnem sikerül. Pedig táncosabb és tágasabb a kezdés, mint kellene, afféle akusztikus balett az eleje. Nincs meg a kép, elvész a "táncolás"-ban, vagy az indulat elviszi. Jelentős önsajnálat jelenik meg, ami azonnal kilopja az erőt a versmondásból. A vége felé egyre jobb. Néhol remek. "Az meglett ember..." - szól a vers, de sajnos, hiányzik a pontos hangsúly. Mégis jó volt hallani ezt az időnként fénylő, értelmes beszédet.

Dányi Krisztián. Az a szép, régi asszony. Örülni kell, hogy ha fiatal színészember verset mond. Csak abba ne hagyja! Még pontatlan, még néha elvékonyodik a mögöttes érzet, de a verssel foglalkozik ő is. Lehetne sokkal jobb is. Lesz is.

Bandor Éva. Tanítások. Micsoda tiszta, okos, érzékeny szövegmondás! Néha kicsit megdöccen, néha okoskodóvá lesz, de lenyűgöző a hitelessége, a közlőereje. Remek! A vége azonban nincs megcsinálva. Több van ebben az egészben, mint ami most látszik.

Auth Magda. Levegőt! Nagy a feladat. Monológ lesz a versből. Színésznőként közelíti meg. Verdi-hatásokkal operál. S közben eltűnik a vers. Pedig mennyi-mennyi erőfeszítés...

Héder Enikő. Minden rendű emberi dologhoz. Ebből a versből kuplé lett. Itt, a szemünk előtt. Pedig mennyi iskolás szomorúság van belesírva. De tulajdonképpen miről van szó?

Jónás Judit. Kései sirató. Szöveghibák. Kihagyások. Zokogó fájdalom. Balladának nézett szöveg.

Lőte Attila. A Dunánál. Jólesően szép, tiszta beszéd. Tiszta gondolatok. Aztán tágas modorosság. Néhol romantikus indulatok. S már csak a forma.

Meleg Vilmos. Thomas Mann üdvözlése. Alighanem teljes a félreértés. De ez nem akadályozza meg az előadót a vers olykori átírásában. Göcögés, röcögtetés. Mit beszélünk itt éppen?

Mohai Gábor. Fiatalkori szerelmes versek kis koszorúját mondja. Már amikor megszólal, már a levegővétellel odarántja a lelket, fölemeli a figyelmet a legelső képhez. Íveket épít. Kép van, hang van, költészet van. - Boldogság van. - Gyönyörű.

Németh Judit. Szabad ötletek jegyzékéből. (Az a szerencsétlen... kezdettel.) Szerep. Kár. Pedig nagyon emberi, érzékeny, ötletteli, jelentős zenei adottságokkal, jelentős színészi erővel. Pokoli fájni tudás, önismeret, ám ez nem a költő ismerete, itt önkiélésről van szó, a férfiköltő rég el van felejtve - eléhatalmasodik, elé áll a szövegnek, de nem használja rosszul. A szövegről lemondok, ő kezd érdekelni, mert erős, tehetséges, de mit csinál itt? Mit csinál? Jelenetet.

Papp János. A Dunánál. Szertartás kezdődik. Itt minden komolyan van véve. Ez a szertartás énekléssé változik, s egyre inkább a szertartás megélt vezetése, a papi szerep dagad elénk. Pedig van hang, van technika, van érzelem. Lehetne igazabb is. De mintha nem akarná nyomasztani a közönséget az összes gondolat súlyával, néha ugrik, mechanikusan pörget.

Réti Árpád. Óda. Egy lehelettel több a pátosz, mint amivel ezt végig lehet követni. Nincsenek képek, nincsenek ívek. Nincs egy jóleső, föntről lefelé tartó mondathullám. A túlemelt tenor a verset nem tudja kiszolgálni, megtörik.

Szatmári Attila. Hazám. Nem a leheletnyi szöveghibák teszik, nem is a megoldhatatlanul nagy falatnak tűnő versválasztás, nem érkezik meg az előadó a közönséghez. Jó orgánum, erős alkat. Nem lenne lehetetlen a versmondás.

Szloboda Tibor. Fiatalkori versek. Vékony torokhang, színtelen tenor, szorító szorongás. Egy erősen gondolkodó ember, egy vitathatatlan értelmiségi beszél itt. De nem hallom eléggé.

Szűcs Nelli. Fiatal asszonyok éneke. Agyoncifrált, ide-oda rángatott, kimódolt produkció. Szó se róla, a kitűnő színésznő most is kitűnő színésznő, de a vers tisztaságának, alaplüktetésének bizony "annyi". A Kiskegyed stílusában föltálalt költészet a valóságshow-k közönségét célozza, alájuk megy, kiszolgálja őket. Jaj de kár.

Tóth Zsóka. A falu. Végre vers. Végre versmondás. Igaz, kicsit modoros már, éneklős, susogós, végletekig feszített, nagyon "megcsinált", de mégis, a vers jön elénkbe végre.

Varga Vilmos. A Dunánál. Eddig talán a legszemélyesebb megszólalás. A mechanikus gyorsítások, lassítások ellenére láthatóan és hallhatóan a vers, a gondolat foglalkoztatja. Eljátszik vele, időnként szinte a meccsközvetítések izgalmát idézi. Azzal törődik, ami írva áll.

Tilles Ágnes. Levegőt. Igen-igen meghatott produkció. De versmondás. Az bizony. Gondolatokkal teli, érzelmektől sújtott. Szabadon választottak

Bandor Éva itt nem elég szerencsés, a választott Hamvas Béla-szöveg nem annyira jó, hogy előadóművészileg azonnal meg lehessen támaszkodni benne. Bácskai János úgy "táncolja-énekli" a Sírdogáló János történetét, hogy közben értesülünk a gyors szerelmi aktus megtörténtéről is. Bálint Márta egészen ragyogóan mondja Székely János Békák című versét. A kés megáll a a levegőben. Nagyszerű. Csikos Sándor vakmerő vállalkozása a Gondolatok a könyvtárban című Vörösmarty-vers elmondása. Tisztes, szép, erős gondolatiság.

 

Lőte Attila egy Mészöly Dezső-monológot mond, szinte jól esik egy kis vidámság a sok komor perc után. Meleg Vilmos a klasszikus kánon szerint mondja Illyés Bartókját, de ékezetekre nem nagyon figyel. Mohai Gábor Szécsi Margittól mondja a kissé túlméretezett A nagy virágvágógép című poémát. Majdnem jó verset csinál belőle. Azt is kihozza belőle, ami alig van benne megírva. Tulajdonképpen nagyszerű. A vers nem eléggé az. Németh Judit jelenti be Nagy László Rege a tűzről és a jácintról című versét. Ki lehet találni, hogyan fogja mondani. Úgy is mondja. Ez az indulat, sajnos, nem engedi oda a műhöz a közönséget. Sír helyettem, zokog helyettem, minek vagyok én itt? De szó se róla, valami nagyon történik.

Dányi Krisztián Babits Alkalmi versével próbálkozik. Ez most nem megy. Héder Enikő egy végeérhetetlen Szilágyi Domokos-verset mond A fogalmazás kaptatóiról, fejhangon, kántálva, rituálisan, mechanikusan. Elvész benne. Éljenzés. Nem értem én ezt. Auth Magda egyetemi órát tart egy míves, vallomásos Babits-prózából, versként tolmácsolva azt. Kevesebb több lenne. Ez most cifra és kemény. És üres belülről. Jónás Judit Nagy Lászlót mond, következik a Táncbeli táncszók. Van benne valami akusztikus dekorativitásra törekvés, de hiába nekifeszülés, átkozódás, nem szól ez igazán. Mire Papp János elkezdi Farkas Árpád Alagutak a hóban című versét, már fáradunk kicsit. Itt mindenképpen vennem kéne a szimbólumot, értem is, igyekszem is, de kívül maradok. Babits Húsvét előttjét mondja Réti Árpád. Maradt a fénytelen tenor, de most kissé erőtlenebb, mint volt, ernyedtebb, mélázóbb.

Szatmári Attila Arany Mindvégigjét mondja jóleső erővel. Szloboda Tibor egy hosszú Vas István-verset hoz (Ötven felé). Értékes, de erőhiányos. Szűcs Nelli Kosztolányi A kis kutyáját mórikálja el, hessegetem magamtól a túljátszás miatt, de mégis azt írom le, remek. Tilles Ágnes Kálnokyt mond, Tóth Zsóka Batta Györgyöt. Ez a Batta-vers háromszor olyan hosszú, mint ami viselhető lenne. Érezhető, mint épül le a fogadókészség a közönségben. Kár. Visszahozhatatlan az első rész hibátlansága. A produkció önmagát oltja ki.

Varga Vilmos Bajor Nagy Ernő prózáját amolyan akcióversként prezentálja, a produkció önmagában rokonszenves, érthető, de nem eléggé rúg szíven. Gálaest, döntő -

 

avagy a rémálom Ezt már a televízióban nézem. Az eddig nem látott produkciókat figyelem. Nézem Váta Lórándot, piros bohócingben, amint tréfát űz a Medáliákból. Fogalma sincs, mit tesz. Őrültet alakít. Senki nem volt, akivel megtanácskozhatta volna, mit készül bemutatni? Hallom Horváth Péter kérdőjellel díszített A bűnjének zárósorát: "Ki él - segít nekem?" Támaszt keresek. Jön Hunyadkürti György egy zöld kényszerzubbonyt vonszolva, s előadja a Szocialisták című vers ürügyén készített politikai kabaréját. Mi történik itt? Mohai Gábor próbálja menteni a menthetőt. Bánffy György díszesnek és rajzosnak szánt, Kreónként előadott Elégiája dermeszt. Én őt láttam jó versmondónak. Vagy az nem ő volt? Menszátor Héresz Attila dosztojevszkijes transszal, gépies futamokkal, majd önelégült, üres mosollyal színezi A Dunánált. Uramisten, mi lesz még?

 

Eredményhirdetés. De előtte egy rövidke dokumentumfilm, amiben mutatják a balatoni luxusszállóban elhelyezett színészeket, akik játszanak a kamerának egy kicsit. Dóczy Péter két sort idéz csak, és őszintesége, póztalansága hirtelen beránt a versbe. Idős előadóművész azt mondja: "Új patkány terjeszt kórt miköztünk". Nem ős-t mond. Hol a riporter? Hol a szerkesztő? Hol a felelős ember, aki megállítja, s nem engedi ezeket a rögzített pillanatokat adásba? Hisz lehet tévedni, de itt védőháló nélkül ugró, szakmai árvaságban vergődő színészeket szégyenítettek meg.

Oszter Sándor 100000 forintért megváltotta a gálán való szereplés jogát, ennyit ajánlott föl díjként valakinek. Mint egy amerikai nagybácsi, aki nem tud magyarul, nem tud viselkedni, de osztja az észt országnak-világnak. Pedig csak egy tökrészeg gazdag ember köpött szemen mindannyiunkat. Megalázottan meredtem a képernyőre. Ezt is lehet.

A versmondás jelenkori szakmai problémáit most nem taglalom. Remélem, egyszer még lesz rá lehetőség.

A zsűri döntése értelmében: harmadik Németh Judit, második Szűcs Nelli, első Menszátor Héresz Attila.

Ez történt Veszprémben.

Gabnai Katalin