Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Vajon attól jó-e egy színházi elõadás, ha nyomot hagy bennünk, ha évtizedek távlatából is emlékezünk egy hangra, egy mozdulatra, egy színészre? Vagy akkor, ha bírja az idõ próbáját, és hosszú évek után egy megfakult videofelvételrõl újranézve is érvényes és hat? Akár az egyik, akár a másik a minõsítés kritériuma, a Hevesi Sándor Színház 1983-as színházavató Tragédiája korszakos elõadás volt. (Ebben az idõszakban talán csak Csiszár Imre marionettként mozgatott emberpárja volt hasonló erejû Miskolcon.)

Sokak számára Ruszt József rendezése azt a beavató élményt jelentette, amelynek segítségével Madách műve túllépett a kötelező olvasmányok muszájkategóriáján. Ruszt úgy volt hű Madách gondolataihoz, hogy saját képivé formálta azokat. Misztériumjátékot rendezett, melyben Lucifer a teremtés tökéletlenségét kívánta Ádámnak felmutatni. A mi végre az emberi lét kérdéséről vitatkozott vele, miközben Ádám végigálmodta az emberiség történetét. Istenkísértésnek tűnt, de egyszerűen a következetesen végigvitt rendezői elképzelés része volt, hogy csak Éva lépett be a történelmi színekbe, Ádám néhány kép kivételével kívülről látta azokat. A korábbi egy Ádám, egy Éva, több Ádám, több Éva megoldásoktól eltérve több Ádám és egy Éva küzdötte végig a lét drámában megfogalmazott gyötrelmeit. A két fiatal színész (Fekete Gizi és Szalma Tamás) mellett egy régi Ruszt-alkotótárs, Gábor Miklós játszotta Lucifert, ami még az ő gazdag színészi oeuvre-jének is egyik meghatározó szerepe lett. Ballonkabátja, kalapja az előadás szimbólumává vált. Ez a reformer, okosan érvelő Lucifer nem legyőzni, hanem meggyőzni kívánta Ádámot. Felszabadítani, felnőtté tenni, arra késztetni, hogy ne megfelelni próbáljon az Úr elvárásainak, hanem legyen önmaga. Érvei csak akkor fogytak el, amikor Éva anyai örömének hírét megosztotta Ádámmal. Lucifer felemelt kézzel beállt az Úr kórusába, de mozdulatának bizonytalansága azt jelezte, hogy nem ért még véget az értelemmel élt létért folytatott küzdelem.

Szalma Tamás, Kamarás Iván és Fekete Gizi

S mintha Ruszt Józsefet sem hagynák nyugodni a madáchi sorskérdések. A Független Színpadon 1990-ben, lecsupaszítottan, díszletek nélkül, szinte a nézők között éledt újra a vita. Kolti Helga és Kaszás Géza emberpárja mellett Kalocsay Miklós volt Lucifer. És maga a rendező formálta meg az Urat. Lucifer ugyanúgy ballonkabátot viselt, megidézve a zalaegerszegi előadást. Egy lényeges ponton azonban változott az elképzelés. A dráma vége felé Ádám egyre inkább egyenrangú vitapartner lett, amit az is jelzett, hogy ő is ballonkabátba bújt.

S ahogy a ballonkabát, úgy Ruszt Tragédiája is visszatért Zalaegerszegre. Annyiban hasonlóan a huszonkét évvel ezelőtti rendezéséhez, amennyiben egy alkotó elme megtartja azokat a gondolatokat, amelyeket ma is fontosnak vél. Ám annyiban másképp, amennyit gondolkodásában hozzátett az eltelt idő. Annyiban hasonlóan, hogy Évát most is Fekete Gizi, Ádámot pedig Szalma Tamás játssza. De annyiban különbözően, hogy őket is tapasztaltabbá tette az idő.

A szereplőválasztásban ragadható meg az előadás egyik lényeges gondolata: folytonosság és örök változás. Míg Gábor Miklós Luciferje a sok mindent átéltek bölcsességével és egy értelmiségi rezignáltságával szállt szembe Ádám fiatalságából eredeztethető naivitásával, addig a mostani előadásban fordult a generációs kép. Kamarás Iván Luciferje a mindent tagadó fiatalok hevével érvel egy már lázadni nem akaró Ádám ellenében. Míg a korábbi előadásban a találd meg önmagad, most inkább a ne add fel önmagad gondolata a domináns.

Ez a Lucifer is ballonkabátban érkezik, de aztán felakasztja egy fogasra, és fehér gyolcs ruhájában teljes egészében Ádámhoz hasonul. Korhoz illő jelzéseket csak akkor ölt, ha belép egy-egy történelmi színbe, és belülről érvel Ádámnak.

Változik az Úr ábrázolása is. Egykor Máriáss József joviális, falusi papot formált az Úrból, aki úgy hitette el műve tökéletességét, hogy hívei között prédikált. Zalányi Gyula Úrként magasból, isteni pompában érkezik, s megközelíthetetlenségével igyekszik legyűrni minden kétkedést. A rendezés akkor is és most is szarkasztikus humort visz a szakrálisságba. Mint ahogy az előadás egészében is - következően Lucifer habitusából - sok a komikum. A konstantinápolyi szín a sok finomkodástól és lángolástól mintha önnön paródiája lenne. Paraszthajszálon táncolnak ezek a megoldások a hihető és a testidegen között, de összességében elmondható, hogy Madách szövege ezt is elviseli.

A rendezés amellett, hogy a társulatot Menczel Róbert díszletei között (ő készítette a 83-as előadás hatásában hasonló színpadképét is) látványos képekbe rendezve mozgatja, jól használja a jelenetből való kilépéseket és kibeszéléseket. Éva éli az örök nő történelmi mindennapjait az aktuális Ádám (a Fáraó, Miltiádész, Tankréd vagy Kepler) oldalán, miközben örök Ádámjával is kapcsolatot tart. S ugyanez a helyzet Ádám és Lucifer viszonyában is. A történelmi színen kívüli filozofikus vitáik - két egyenrangú, de másként gondolkodó ember gondolati egymásnak feszülései - az előadás legerősebb részei.

Ruszt, hűen korábbi önmagához, most is a párizsi színben lépteti be először Ádámot a történelembe. Véres henteskötényben vívja meg forradalmát az álom az álomban jelenetben. A londoniban még megkettőzi, hogy aztán a Falansztertől övé legyen a főszerep. Ezzel a testközeli tapasztalással erősíti az ébredés lidércnyomását. S ez még közel sem a vég. Ruszt megfejeli Éva bejelentését egy családi látomással. A gyermek Káin és Ábel tűnik fel egy újabb jövőképben, s egyikük már csínytevésében, elevenségében is hordozza a bűnt.

Fekete Gizi az anyaság minden szeretetét behozza ebbe a záró képbe. Mint ahogy játékában nagy hangsúlyt kap a nőiség megannyi megjelenési formája: a kacérság, a rafinéria, a szeretet iránti vágy, a hiúság, az érzelmesség. A színésznő ura ezeknek az érzéseknek, színészi eszköztára elég gazdag ahhoz, hogy ne csak jelzésekkel legyen jelen. Nem elszenvedője, hanem megélője történelmi kapcsolatainak. Csak Nagy Viktória mostohán kiosztott történelmi ruháival nem tud mit kezdeni.

Szalma Tamás hozzáemberesedett Ádám szerepéhez. Az előadás nagy részében ő is fehérben van. Ez erősíti a Luciferrel való kapcsolatát, de nehezíti azt a felismerést, hogy alteregói élik a történelmi színeket. (A 83-as előadásban azzal tette egyértelművé ezt a megoldást a rendezés, hogy Ádámnak és a színek Ádámjainak is meztelen volt a felsőteste.) Szalma Tamás nem vakon hívő Ádámot játszik, hanem olyat, aki nem akar küzdeni, ezért valakinek hinni akar. A színész szép ívet befutva játssza el ahogy az "úgy jó, ahogy van" állapotától eljut a felismerésig, és elfogadja Lucifer észérveit.

Kamarás Iván Luciferben a tagadás, a kétkedés vonalat rajzolja erősre. Fiatalos lendülettel fitymálja a teremtést, és ehhez bizonyítékok egész sorát hozza fel. A színész bátran használ harsány színeket, és gúnyosan komédiázik. Ezek a megoldások attól válnak elfogadhatóvá, hogy éles váltásokkal, beszédes csendekkel, apró gesztusokkal teremt kontrasztot. Még nem súlyos, de figyelemre érdemes Lucifer. Színészetének jót tett az újabb Ruszt-iskola.

Ruszt József rendezése roppant érdekes azon néző számára, aki látta a 83-as Tragédiát. Mennyiben ugyanazok és mennyiben változnak a ruszti gondolatok attól, hogy egy emberöltővel idősebb lett néző és alkotó egyaránt. De azok számára sem érdektelen, akiknek ez az előadás a Tragédia-beavató, és a ma Luciferjével kell megküzdeniük.

Csizner Ildikó