Örkény István Színház Bár az Örkény István Színház - ezen a néven, a tudatos önszervezés folyamatát követõen - csak a 2004/2005-ös évadban kezdte meg mûködését (s éppen egy kamaraszínházból, a Madách Kamarából nõtt ki), máris látni való, ami megjósolható volt: szüksége lenne egy stúdió jellegû játszóhelyre. A mûhely röpke elõtörténetét is figyelembe véve nem a Novecento az elsõ olyan darabjuk, amely korlátozottabb térben, intimebb elõadási körülmények között jobban érezné magát s nagyobb hatást tenne a közönségre. Alessandro Baricco kurta kisregénybõl terjedelmes monológgá tett színmûve jelen teátrumi formájában a poétikus, szimbolikus epika egy kortársi bestseller mintaalkotása helyett a színpadra halmozott tárgyakkal való színészi viaskodássá vált. A kevéssel a premier után a megérdemelt kitüntetést, a Jászai Mari-díjat átvevõ Csuja Imre sokkal emlékezetesebb jutalomjátékot produkálhatott volna, ha nem kényszerül az elburjánzó díszletben, a Khell Csörsz által felleltározott készségek dzsungelében koslatni.

Lukáts Andor rendező valószínűleg nem gondolta rosszul, hogy a történetet - pontosabban a történet elmondását - szcenírozott körülmények közé helyezi. Az egykor híres, ám elaggott és megsemmisítésre ítélt óceánjáróról kiebrudalt trombitás beszámolója - melynek középpontjában a jelképes nevű dzsesszzongorista géniusz, az életre-halálra hajólakó Novecento áll - kaphatna különös fénytörést is attól, hogy a "hátán háza, kebelén kenyere" életmódra váltó, hajléktalan férfi egy színházféleségbe tévedve mesél, meglehetősen virgonc vegetálásának a perceket, órákat már nem számláló holtideje alatt. Az ötlet azonban önálló életre kelt, majdhogynem kioltotta a Novecento-sors (a hajón született, ott nevelkedő, zongorajátékával ott regnáló, utolsó pillanatáig a szárazföldre soha ki nem lépő művészzseni) groteszkül lirizált példázatát. Sem Lukáts, sem Csuja nem képes két urat szolgálni. A maga módján flexibilis és fluktuáló tér állandó gondoskodást igényel, nem lehet magára hagyni. Egyszer gyarapítani kell az állományát, másszor csupaszítani szükséges a hol megmerevedő, hol súlyosan forgó, mozduló placcot. Ez a látvány azonban nem idéz fel óceánjárót (árva aluljárót, jobb esetben elhagyott bohémtanyát annál inkább, s nem is előnytelenül, nem is tartalmatlanul), nem visz közelebb Novecento - vagyis többé-kevésbé a "megtestesült" XX. század - tragikomikumához. Tim Tooney-nak, a trombitásnak ugyanis nincs egyéni léte, ő csakis utolérhetetlen kollégájának, barátjának szabályszerűtlen életkrónikájába fonva, egy másik életről morfondírozva nyer másodlagos szubjektumot. Csuja a lecsúszott, ellomposodott, kedélyes alak figurális hitelével nem is marad adós, cselekvések és pótcselekvések tömkelegébe merülve úgy tenyészik a színen, ahogy arra kevés kor- és kartársa lenne képes, ám voltaképp kettősjáték és háttérvilág nélkül mondja el (néha: mondja fel) mindazt, amiért vélhetően a könyv íródott, a Gács Éva készítette fordítás megszületett, illetve amiért a mű az Örkény Színház repertoárjára kéredzkedett.

Csuja Imre | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A költői jelleg, a metafizikai vonás, a profánul transzcendáló historizálás kiveszett a produkcióból. Minél hívebb Csuja a fiziológiás énkép megteremtésében, minél találékonyabb a hajdan szebb napokat látott pária szörcsögéseinek, nyeldekléseinek, felhangjainak színezésében, minél inkább tudja magát tárggyá változtatni - vagy a feltorlódott tárgyakat átlelkesíteni -, annál messzebbre viszi a sok kis motívum A Nagy Motívumtól: Novecento emblematikus, ikonikus örök világjárásától. Az óceánba, a sós párába, a vágható cigarettafüstbe, a csodálatos muzsikába betokosodott különös állét nemigen találja a jelentés sikátorait, az átjátszatás csatornáit a Tooney-féle középszerűség az adott konstellációban szinte érdektelen szituálódása felé.

Aligha véletlen, hogy Lukáts erősen komponált - strukturált - estét tár a publikum elé, munkája azonban sokszor mesterkélt és amuzikális. A beszűrődő zeneszó - amelyet Vedres Csabának köszönhetünk - roppant problematikus, sőt zeneietlen, a jelentésmezőre fel nem festett része a rendezésnek. Néhány önironikus, a színházi(as)ságot csúfoló epizód, egy-két - következményeiben aligha végiggondolt - geg tarkítja a meglehetős unalomba vesző (a hagyományos játszás és nézés munkamegosztásában: e kicsiny nagyszínházban egyre fakuló) Baricco-darabot. Akadnak futamok, amelyeket felkeres az abszurd dráma, az abszurd színház szelleme. Ezek a momentumok stílust adnak a dinamikus, de tanácstalan kísérletezéseknek. Ha Csuja Imre kobakjára nyom egy tán Estragon- s Vladimir-látta kalpagot, ha edzőcipőhöz csokornyakkendőt visel, ha aktatáskáját postásmód a vállára-derekára csapva fontoskodik, s közben úgy nézi a tenyerébe fogott semmiséget, mint Hamlet szokta volt a koponyát, s mindezt azon a kedélyes-fenyegető színházi szemétdombon teszi, mely valamiféle letűnt élet letűnt kelléktáraként is funkcionál - nos, akkor ez mutatványos-maradvány, ez a bohóctorzó legalább az árnyéka lehet a mindenestül megfoghatatlan, s egyben oly ismerős Novecentónak.

Tarján Tamás