József Attila Színház Az író: Alan Ayckbourn. Egy ideje a "sir" cím is szerepel a hatvanas éveiben járó úr neve elõtt, ami mutatja, hogy szülõhonában, Nagy-Britanniában többre becsülik, mint afféle bulvárszerzõt. Meglehet, hogy a regényei okán, bár idõrõl idõre díjjal méltányolják a színmûveit is, mint a legjobbakat az adott évad termésében. Eközben a színházi ügyelõbõl, színészbõl lett tollforgató szép tisztségeket tölt be, egyebek között a londoni Nemzeti Színház társigazgatója is volt. Mégsem tévedünk, ha azon darabjai alapján ítéljük meg, amelyek színpadjainkra eljutottak. Mint a How the Other Half Loves, amelyet - Ungvári Tamás fordításában - 1972-ben Keresztül-kasul címmel tûztek a Vígszínház mûsorára, most 2005-ben pedig Hogy szeret a másik címmel szerepel a József Attila Színház plakátján.

Ilyenkor szokás fájlalni: az eltelt évtizedek alatt bizony-bizony por lepte be az opust. De nem. Mit sem veszített időszerűségéből. Miért is vesztene, ha nem szól másról, mint három pár szerelmi bonyodalmairól? Ilyen mindig volt, és mindig lesz. Ahogy voltak és lesznek hivatalok is, ahol a történet férfi szereplői kollégák. S ahogy mindig is különböztek a családi otthonok a lakóik anyagi helyzete, szokásai, természete szerint. Az a technika pedig, amellyel szerzőnk a félrelépések és félreértések adta fordulatokat bonyolítja, nemcsak sikeres múltra tekinthet vissza, de lesz még jövője is. Kivált, ha e dramaturgiát olyan bravúrosan alkalmazzák, mint teszi Alan Ayckbourn, aki a kettéosztott színen minden zökkenő nélkül szövi eggyé a szimultán játszódó, valójában egyidejű vagy némi időeltolódással zajló történéseket. Nincsenek elevenbe vágó eszméi, persze. Nem szít katartikus érzelmeket sem. De akit a fonák helyzetek és más furcsaságok mulattatnak, annak kedvére lehet.

Ullmann Mónika és Schnell Ádám

Akkor hol a bökkenő? Mert ezúttal gyatra mulatság lett. Tudjuk, hogy a humor nem él meg ritmus nélkül. Lagymatag viccen senki sem derül. Ami tréfás, sohasem lehet vontatott. Márpedig az angyalföldi színjáték gyakran "nyugdíjas" tempójú. A nagynevű vendégrendező, Jiří Menzel ne tudná, mit kíván a műfaj, nemkülönben korunk, amely nagyon is hajszás? Sokunknak emlékezetes például a Nőtlen urak panziója, az a komédia, amelyben szinte akrobatikus szerepléssel diktált fergeteges ritmust. De ennek már több évtizede. A legutóbbi, az Új Színházban szerzett tapasztalatunk viszont az Oscar-díjas rendezőről korántsem ilyen kellemes. Jócskán megkurtította a Még egyszer hátulról című Frayn-bohózatot, mégis hosszabbnak tetszett a kelleténél. Éppúgy jó lett volna hamarább szabadulni, mint most.

Nem róható fel, hogy a két házaspárt, akikhez be-betoppan a harmadik, más-más életritmus jellemzi. Az egyik komótosabban pergeti napjait. (Otthonuk Horesnyi Balázs elgondolása szerint sötétbarna és zöld tónusokkal, nehéz bútorzattal a hagyományos angol ízlést tükrözi.) Ráadásul a ház ura nem éppen gyors eszű, hitvese pedig az elegancia jegyében lépdel kimért lassúsággal. A másik pár kapkodva él. (Az olcsó berendezésű lakás, ahol soha nincs semmi a helyén, mutatja, mennyit rumliznak.) A családfő és asszonykája gyakran összekapnak, ilyenkor áll a bál. A harmadik kettős csupa félszegség, lassabb temperamentumú. Vagyis eleve vannak olyan magatartások, amelyeket nem lehet sebesen pörgő játékkal megjeleníteni.

De az elevenséget nem feltétlenül az mutatja, hogy a szereplők éppen szaladgálnak-e, hanem az, hány impulzus jut egy időegységre. Gondoljunk például akciófilmekre. Amikor történetesen autós üldözés folyik, akkor nem száguld, éppen hogy vesztegel a cselekmény. A néző tudja, hogy a főhős nem halhat meg egyelőre, tehát nincs tét. Aki nem leli örömét abban, hogy formás kocsikat lát száguldozni, vagy összetörni, felrobbanni, csak unatkozik a "ralibetét" láttán. Vagyis e hasonlatot esetünkre alkalmazva, a színpadi hajcihő akkor lenne életteli, ha a személyek nem csak "motorikusan" haladnának az eseményekkel. Minden szónak, minden gesztusnak egy-egy újabb mozzanattal kellene gazdagítania azt a képet, amely Fosteréket, Phillipséket és Featherstone-ékat ábrázolja.

Itt nincsenek hús-vér emberek, csupán figurák vannak. (Ami nem Rátkai Erzsébet a lehetőségig mértéktartó jelmezein múlik.) Természetes, hogy könnyebb felderíteni kerek jellemeket egy klasszikus becsű műben. De még egy kanavászban is találhat lehetőséget a talentumos rendező, ha valóban szeretné életre kelteni a személyeket. És ki vitatná el a tehetséget Jiří Menzeltől? Ám a színészeknek is makacsabbul kellene ambicionálniuk a lehetőségek kihasználását. Hogy mélyebbre hatoljanak, mint amennyivel többnyire megelégszenek vígjátéki színpadokon.

Látni való, hogy Schnell Ádám lelkiismeretesen dolgozta ki Mr. Foster megfontolt beszédét, lassúdad mozgását, ám e kontúrokon belül szinte moccanatlan a lélek. Nem sugározza rendületlen szeretetét felesége iránt, akinek asszonyi vágyai kikövetkeztethetők, de nem érzékelhetőek. Mert Ullmann Mónika csupán Fiona Foster választékos magatartását hozza. Ezért formális az egymásra találásuk a "fináléban". S ami a szeretőt illeti? Mennyi mindenre lenne alkalom akár csak abban a röpke telefonbeszélgetésben, amely most csupán az alibijük körül forog. Holott süthetne belőle az előző szerelmes éjszaka erotikája, vagy akár - ha a rendező egy leépülő, féloldalas kapcsolatként értelmezné viszonyukat - lehetne nyűgös, kelletlen. Mihályi Győzőnek is nagyobb örömére lenne, ha nem csupán bársonyos orgánumával jellemezhetné Bob Phillipset, a hivatali szívtiprót. Ahogy Kocsis Juditnak sem kellene színpadi könnyedséggel viselnie a gyanút, majd a bizonyosságot, hogy a párja hűtlenkedik. Ha csak futólag elsötétülne a pillantása... Akkor érdekes Timkó Eszter is, amikor a szürke Mary Featherstone egyszer-egyszer valódi riadalommal éli meg a tisztességét megkérdőjelező felfordulást. A legkevésbé tetszeleg külsőségekben Maday Gábor, aki képes elhitetően megmutatni William Featherstone-ként egy kis ember nagy indulatait, egy többsincs férfiú machobüszkeségét is.

Tanácsos volna okulásul lajstromba szedni azokat a tulajdonságokat, amelyek legföljebb színezni alkalmasak egy-egy portrét, de jellemet aligha festenek. Teszem azt, Frank Foster kétbalkezes és feledékeny, de ettől még... lehet jóravaló, lehetne gonosz is. Vagy Teresa Phillips lusta és rendetlen háziasszony, amitől még... lehet melegszívű, lehetne érzéketlen is. Ha egy színjátékban kevés olyan jelző illik a szereplőkre, amely lényegük szerint jellemzi őket, akkor baj van. Akkor kevés lesz az a bizonyos impulzus, amely a közönség érdeklődését csigázza. Nem élnek meg a poénok sem, ha nem tudni, milyen ember mondja őket.

Bogácsi Erzsébet