Székesfehérvári Vörösmarty Színház

Mit láthatnak a sietõs vásárlók abból, hogy mi zajlik le egy kis drogériában? Legföljebb az eladók sürgés-forgását. Azt már nem tudhatják, hogy mi történik a pult túlsó oldalán. Pedig nem akármilyen események zavarják meg a kis közösség karácsonyát. A fõnök úr például arra jön rá, hogy csalja a felesége; egyik alkalmazottja pedig arra, hogy az a lány, akivel évek óta levelez, akibe látatlanban is beleszeretett, és akivel éppen össze akarja kötni az életét, nem más, mint az egyik kolléganõje, méghozzá éppen az, akivel a legrosszabb viszonyban van.

Hogy ez A szerelem hálójában című Meg Ryan-film története? Igen is, meg nem is. A film forrása ugyanis László Miklós békebeli vígjátéka, az Illatszertár, amely most éppen a Thália Színház színpadán látható.

Ami a fent említett sürgés-forgást illeti, abból van rengeteg a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában. A háromszintes játéktérben tekintélyes számú lépcső köti össze a magas galérián elhelyezkedő kis üzletet, a színpad szintjén található személyzeti és raktárrészleget, valamint egy homályos rendeltetésű alagsori helyiséget. Libor Katalin díszletének vannak problematikus pontjai (egy további lépcsősor azt mutatja például, hogy a raktár maga is alagsorban van, de hova is vezet ez a lépcső, ha az utca odafönt van a drogéria szintjén?), az viszont kétségtelen, hogy sok mozgásra ad lehetőséget. A szintek közötti sűrű ingázás - meg a néhány mikrocselekvés, például söprögetés - azonban nem sokáig képes elfedni azt a tényt, hogy a színpadon alapjában véve nem történik szinte semmi.

Az, hogy az előadás híján lesz minden feszültségnek, már a nyitó jelenetben előrevetíti árnyékát. Amikor a drogéria tulajdonosa látszólag minden ok nélkül beleköt a legjobb alkalmazottjába, majd rövid úton kirúgja, izzania kéne a levegőnek, Koltai Róbert felszínes, nyűgös lamentálásától azonban föl se langyosodik. Bár Koltainak van egy szép pillanata (amikor felszarvazott férjként megtudja, hogy a felesége mással csalja meg, mint akivel ő feltételezte, egy pillanatra megmerevedik a háta), nem tudja hitelesíteni a megformált alaknak sem az öngyilkossági kísérletét, sem a válságból való kilábalását. Alapjában véve sajnos nem tesz mást, mint "ráhúzza" Hammerschmidt úrra a vesztes kisember sokszor látott alapfiguráját - erről árulkodik az, hogy ott csihol nevetést, ahol szerepe logikája szerint nagyon nem kéne. (Amikor visszavett segédjének azt mondja, hogy ne bízzon a nőkben, a keserű és megszenvedett szentenciát kabarépoénná változtatja, ahogy teátrálisan térdre veti magát hallgatója előtt és rimánkodva felé nyújtja a kezét.) Csonka András korrekt alakítást nyújt Asztalos úr, a "levélrómeó" szerepében, de csak vázlatát tudja adni a figurának, nem utolsósorban azért, mert a szerelmét játszó Závodszky Noémi Róza kisasszonya szinte semmi érzelmi reakciót, illetve változást nem mutat: mondjanak neki bármit is (vágják például a szemébe, hogy vénlány), történjék vele bármi akár a virtuális, akár a valódi párkapcsolat terén, ő ugyanazzal a hajas babát idéző, merev tipegéssel "vonul végig" a fejleményeken. A többi közreműködő legnagyobb része hozzá hasonlóan színtelen vagy éppenséggel hiteltelen. (Igaz, itt akadnak "enyhítő körülmények"; a többi alkalmazottnál hangsúlyozottan idősebb segédet játszó Kozáry Ferenc például nem tehet róla, hogy szembetűnően fiatalabb a szerepénél.) Ketten "ragyognak ki a karból": a dundi pénztároslányt alakító Jónás Andrea, figurájának nemcsak szövege, hanem sorsa is van -; Gulyás Sándor kifutófiúja pedig némi emberséget, meghittséget lop a történetbeez bizony feltűnően hiányzik a többiek esetében.

Többnyire azonban olyan ez az előadás, mintha színész és rendező egyaránt megrekedt volna a próbáknak abban a fázisában, amikor mindenki tudja már a szövegét, de a szereplők közötti viszonyok kidolgozása még kezdeti stádiumban van. Amikor a színészek (időnként egymásra se nézve, egymás mellett elbeszélve) kötelességtudóan fölmondják a szövegüket, mintha rendezői instrukcióra várnának, hogy amúgy mit kezdjenek vele.

Ennek aztán természetesen messzemenő következményei vannak. A szöveg humorának például csak az a része érvényesül, amely nem az emberi viszonyok bonyodalmaiból adódik. Az nevetést fakaszt, hogy a rosszul betöltött fogkrém rossz helyen jön ki a tubusból; halvány kuncogásnál többet nem kelt viszont a darab legfrenetikusabb mondata, amikor is Asztalos úr úgy foglalja össze a levélbeli és igazi partnerének azonosságáról mit sem sejtő Róza kisasszony iránta táplált érzelmeit, hogy "jobban szeret, mint amennyire utál". Ennél is nagyobb baj, hogy a néző nem kap mást, mint a puszta történetet (mivel a lényeges és a lényegtelen mondatok jószerivel egyforma tempóban és hangsúllyal hangzanak el, időnként még az események követésével is akadhat némi gondja). Így aztán hamarosan elveszíti kezdeti érdeklődését, és egyre mélyebben süpped a zsongító unalomba. Ha pedig néha fölneszel, az leginkább valami zavaró mozzanatból adódik, abból például, hogy bár a korhű (harmincas évekbeli) hangulatot minden felvonás előtt egy-egy illúziókeltő filmbejátszás érzékelteti, a karácsonyi nyüzsgésben egyszer csak belép az ajtón egy piros hacukás télapó (hogy ne mondjuk, "Santa Claus").

Apró öröm az örömtelenségben, hogy a produkció egy perccel sem hosszabb a kelleténél. Egy színházi dolgokban járatlan, de jó szemű nézőtárs találó hasonlata szerint olyan ez az előadás, mint egy rosszul sikerült angolóra, amelyen mindenki igyekszik minél hamarabb túlesni. Ezt támasztja alá, hogy az amúgy meglehetősen frappáns slusszpoén az érthetetlenségig (mondhatni, a hallhatatlanságig) elkapkodottan hangzik el. A közönség nagy része viszont még így is hálás tapssal zárja ezt a voltaképpen nem kellemetlen, de meglehetősen tartalmatlan estét.

Hochenburger Ágnes