Történetileg jó a híre az utazó sztárvendégek körében Budapestnek, kedvvel, szívesen játszanak a lelkes (a sikeres mûvész által így igényes-jó ízlésûnek tartott) közönség elõtt. Mégis, rendre elõfordul, hogy kiválóság hagyja el keserû szájízzel fõvárosunk rangos pódiumát. Szerencsére többségük visszatér, s a késõbbi siker feledteti velük a korábban megélt kudarcot. Közülük való Alfred Brendel, akit jó két évtized elmúltával köszönthetett a Zeneakadémián "A ZONGORA" 2004/ 2005-ös bérletsorozatának közönsége.

A művész néha kortalannak bizonyul; nem hagy nyomot rajta az idő (illetve nem jár el felette), hanem tapasztalatszerzésre adott több lehetőséget, a végiggondoltak-megéltek feldolgozására, tudatosítására, rendszerezésére.

Brendel jött, zongorázott - s játékával egyszeri ajándékot adott hallgatóságának. Ilyen előadó-művészetet hallva, talán akkor se krákogna senki, ha - hangfelvételre hivatkozva - nem kér fegyelmezettséget a szervező (köhögni is csak kivédhetetlen kényszerűségből kellett néhány boldogtalannak, akik láthatóan szerettek volna elsüllyedni).

Megmutatkozott tehát ezúttal is a minőség pozitív hatása. Mozart műsorkezdő variációsorozata (J. P. Duport menüettjére) afféle csendes-meghitt invokáció szerepét töltötte be. A műsor következő számát, Schumann Kreislerianáját hallgatva aligha tippelhettünk volna közelítőleg is a művész korára. Schubert Moments musicaux sorozatának darabjai képviselték a popularitást a programban. Aligha ült olyasvalaki a nézőtéren, akinek ne lett volna korábbi gazdag hangzó élményanyaga, amihez viszonyíthatja ezt az interpretációt. Nos, érdemi hasonlítanivaló után sokáig kellett kutatni emlékezetünkben. Az a nagyság mutatkozott meg, amely képes arra, hogy a zeneiskolások által is játszott, ezáltal hol "tananyagnak", hol könnyűnek degradált darabokban megmutassa a mondanivaló mélységét a kifejezés magasrendűsége által. Ez mit sem von le a személyes közvetlenség érzetéből (az "ezt én is játszottam" boldog ráismeréséből), ugyanakkor olyan többletet ad, amit a reprodukciókból ismert képzőművészeti remekek eredetijével való első találkozás válthat ki az elragadtatott szemlélőből. Aki olvasta Schumann első Chopin-kritikáját, átélte a frappáns kezdő mondatot: "Le a kalappal, uraim, lángész van jelen" - anélkül, hogy azon alkudozott volna magában, kire vonatkozik inkább, szerzőre (egyikre-másikra, többükre) vagy a zongoraművészre. És tovább időzhettünk Schumann-nál a Schubert-darabok hallgatása közben, hiszen szinte mindvégig ott kísértett "A költő szól" varázsával (a Gyermekjelenetek zárótételének címe ez). Poéta nyilatkozott meg, oly módon, hogy szinte elfeledtette az alkotó- és előadó-művészet határait. Rá figyeltünk, s közben Schubertet hallottuk - Brendel kellett ahhoz, hogy ennyire megmutatkozzék Schubert. (Schubert zongorazenéjével hasonló elementáris élményt napjainkban talán csak Schiff András tud mindenkor adni - koncerten és felvételeken!) És folytatódott a "szellemidézés", hamarosan érkezett Haydn, humora teljében, művészi-mesterségbeli tudása legjavát adva. Az úgynevezett "hölgyszonáták" sorába tartozó C-dúr kompozíció képes volt fináléhatást kelteni a műsor eme romantikus monumentalitással megmutatkozó ciklikus formájában, ahol a kiszámíthatatlan bővítések (codetták) szerepét a ráadások vették át. Amelyeket csak azért nem keveselltünk, mert szinte nehéz elviselni a szívnek ennyi értékes szépséget.

Gazdag a magyar nyelv szinonimákban, egészen különleges árnyalatok visszaadására képes. Brendel zongorajátékát hallgatva ismét felfénylett az "előadó-művészet" elsődleges jelentése, amikor olyan hangszíneket varázsolt elő hangszeréből, amelyek tapintatosan szólva is elképesztően ritkán csendülnek fel. Mintha zongorájának nem csupán egy klaviatúrája lett volna, hanem láthatatlan regisztráló segítségével tónusok sokaságát hívhatta volna segítségül - ahhoz, hogy megszólaltassa mindazt, amit ő kiolvas-kiolvasott a kottákból. Itt már megszűnik a szakmai terminológia, többről-másról van szó, mint billentéskultúráról (pedig az sem kevés!), s pedálhasználatának elemzése sem vezetne messzire. Talán az "átélés", a sokszor végiggondoltnak, régóta tudottnak újra és újra ismételt előadása által sejteti: számára kimeríthetetlen gyönyörűség forrása a zene - s ezt közvetíti, érezteti meg a hallgatóval.

Aki, hogy Brendel-élménye irizálóan éljen tovább, nem tehet mást, mint hogy előveszi, újraolvassa a pianista 45 éves korában írott, magyarul öt évvel később, 1981-ben Tűnődés a zenéről címmel megjelent könyvét. Aztán tűnődik, az olvasottakon és hallottakon, s arra gondol: évtizedekkel, generációkkal korábban mennyivel több szenzibilitás élt az emberekben, mennyi mindent tudtak-mertek mondatokká-gondolatsorokká formálni, hogy érzékenyebbé-fogékonyabbá tegyék környezetüket. Az aranykor kék madara időutazásának lehettünk szemlélői általa.

Fittler Katalin