Baltazár Színház Kopik. A rúzs. Lassan, vagy talán nem is olyan lassan, de lekopik. De mi nem hagyjuk, mert mindig visszakenjük. Manapság, egész életünkben - rettegve a valóstól - kenjük azt a rohadt rúzst. És már az sem érdekel bennünket, hogy a rúzs nem is olyan piros, és igazán már nem is látszik, hogy fent van-e. Pontosabban, pontosan látszik, hogy csak kentük, de már nincs. Csak a szánalmas foltok vannak, amik arról árulkodnak, hogy szerettük volna, ha úgy látszunk, ahogy szeretnénk látszani, ahogy gondoljuk, hogy kellene látszani, ahogy láttuk, hogy mások hogyan is látszanak. Vagy ahogy utolsó reményként a boldogtalanság ellen kikenjük magunkat. ("Látom, festjük is magunkat...") Ja, festjük. Pingáljuk, alapozzuk, több rétegben vakoljuk magunkat. Magunk ellen. Mert képtelenek lennénk belenézni a tükörbe, ha nem rúzsozva látnánk meg magunkat.

Elképzelem, amint a Baltazár Színház tagjai szépen lassan belenéznek a tükörbe előadás előtt, magukra mosolyognak, és nyugodtan, békességben felkenik a rúzst, azzal a biztos tudással, hogy a rúzs semmit sem takar. Mert lehetetlen elbújni a rúzs mögé. Csak higgyük azt, hogy a feltűnően kihívó szájak és szemek majd mást mutatnak, mint a valós, nem szabályos szájak és szemek. (Kinek van szabályos szája és szeme?) Mást mondanak, mást látnak. Ők abban a pillanatban, amikor a sötétség után felbukkannak a csupa tüll, csupa ragyogás, csupa bohém és mégis békességet és otthonosságot sugárzó "revü-függöny" mögül, ezzel a biztos tudással néznek ránk.

Fotó: Dusa Gábor

És folyamatosan ránk néznek. Nem képletesen. Állandóan a szemembe néznek. Bele a szemem közepébe. Belém tekintenek. Olyan, mintha tudnák, mi van bennem. Zavarba ejtően kinéznek rám. A színészek - mindig azt tanultam, hogy a negyedik fal, és kimondatlan megállapodás, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy vagyunk, együtt, játszók és nézők - néznek engem. A nézőt. Összenézünk. De ők tudják már, amit én nem. És azt keresik minden tekintetükkel, hogy én látom-e már. Ők már látják. Ők már látnak. Engem is. Én látom már? Kérdezik a szemükkel, hogy kopik-e már a rúzs. Látom-e már én is magamat? Mert ők látják magukat. Soha ennyi harmóniában létező embert nem láttam színpadon. Soha ennyi önmagával békében lévő embert nem láttam együtt. Olyanok voltak, mint az angyalok. Az angyalok kara kirúzsozva, kikenve, kifenve. Hogy lássuk, hogy mi is lehetnénk angyalok, és mennyire nincs szükségünk a rúzsra. Mert az angyaloknak is nehéz - hajjaj, nekik nehéz csak igazán - , de az nem baj. Mert az vele jár. Az élettel. Az övékkel, az enyémmel. A fájdalom, az vele jár. De van. És ha van, akkor az a dolga, hogy fájjon. De azért fáj, mert van. Mert vagyunk. Így-úgy, kisebb fejjel, nagyobb fejjel, kisebb szemmel, nagyobb szemmel, szájakkal, rúzsozva vagy rúzs nélkül. De vagyunk. És az már fény. Hogy vagyunk. Mert az jó. Mert a fájdalmaim, a boldogtalanságom ellenére, és annak tudatában, látva ezeket az embereket, rájöttem - ki tudja hányadszor -, hogy szeretek lenni. Hogy az élet szép. Lapos gondolat, mondják, mondjuk, mi színháziak. De a Baltazárosok léte és figyelme és tekintete a valósággal szembesít. Nem az ő valóságukkal.

A SAJÁT VALÓSÁGOMMAL. A saját létezésem kínjával-gyönyörűségével. A valós idő és valós élet létezésével. Azzal, hogy vagyok. Azzal, hogy elfelejtettem, hogy vagyok. Azzal, hogy legyek. Azzal, hogy jó, hogy vagyok. Vagyunk.

(Ha az lennék, ami nem, akkor ezt az előadást mutatnám meg a világnak. Magunkról. Magyarországról ezt az előadást küldeném szét a világba. Hogy ezek vagyunk mi. Így tudunk mi létezni. Mi magyarok. Büszke lennék nagyon. Mint ahogy már régen fordult elő, hogy igazán büszke voltam arra, hogy tudják, ki vagyok. A Baltazáros színészek tudták. És én nagyon büszke voltam.)

Alföldi Róbert